Malitól Székelyföldig – Deák Zsigmond jegyzete

Természetesen szakmai alapon is lehet és kell elemezni a Ferencváros szereplését, egy fordulóval a vége előtt már kivívott csoportelsőségét a labdarúgó Európa-ligában, de nem nekem. Többek mellett azért nem, mert mások hivatottabbak rá, hitelesebbek hozzá, másrészt mert mindig az eredmény minősít, az pedig, mondjuk ki bátran, bravúros. Most azoknak az utcájába sem megyek be (legfeljebb kajánul bepillantok oda), akik szerint a magyar futball a sok ráfordítás és támogatás ellenére egy helyben topog, a válogatott és az FTC közelmúltbeli sikerei ugyanis kézből kontrázzák ezt a szánalmas mantrát.

Maradok az érzelmeknél, hiszen lecsupaszítva mégiscsak ez a sport értelme, s amikor a játékosok és a szurkolók arcán ugyanazt a boldog eufóriát látom, akkor arra gondolok, igen, megjöttünk, ezért érdemes. Márpedig csütörtök este a Groupama Arénában éppen ez történt. Nálam már a felvezetést megnyerték a zöld-fehérek azzal, hogy váratlan Magyar Kupa-kiesésük okozóját, az Iváncsát testületileg meghívták a Monaco elleni sorsdöntő El-derbire. Mély gesztus, egyben örök élmény a vendégeknek.

Magán a meccsen megint megfogott a hangulat, a fantasztikus élőkép, s az hamar nyilvánvalóvá váló tény, hogy az a bizonyos Fradi-szív ott dobogott minden csapattagban, függetlenül attól, Boszniából, Norvégiából, Maliból, Marokkóból, Brazíliából, a Székelyföldről, Kazincbarcikáról, a pesti flaszterről vagy a világ bármelyik pontjáról is vezetett az útja ebbe a közösségbe. Legyünk őszinték, ezúttal enyhén szólva sem brillíroztak a fiúk, sőt, az első félidőben kifejezetten visszafogottan teljesítettek, mégis elérték a céljukat, mert egy pillanatra sem tévesztették szem elől, s mindent megtettek érte. Ha egy szóban kellene összefoglalnom, mi vezethetett idáig, akkor az a szó az elhivatottság.

Ennek és a kétségtelen szakmai fejlődésnek köszönhetően 48 év szünetet követően éri meg újra a Ferencváros a nemzetközi kupatavaszt, és annak is 19 esztendeje lesz jövőre, hogy a Debrecen legutóbbi hazai klubként érintve volt az idény második felében is az európai porondon. Nehéz elhinni, de most a Fradi olyan magas polcra jutott, ahová még csak vágyik a Barcelona vagy épp a Manchester United. Hittük volna mindezt? Én biztosan nem, s majd a márciusi folytatáskor is meg kell csípnem magam, hogy álom helyett ez a valóság.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!