A vízfej anatómiája – Ballai Attila publicisztikája

Kezdjük találós kérdéssel! Mi köti össze a Kecskemétet, a Manchester Cityt, a Bayern Münchent vagy a Dortmundot, a Barcelonát, a Napolit? Egyszerű a válasz: a most záruló labdarúgó-bajnoki idényben hazájukban ők lesznek a vidék legjobbjai. E nem is olyan régen méltatásnak szánt, valódi tartalmában azonban bántóan lekicsinylő cím persze kizárólag hazai viszonyok között értelmezhető, normális, egyenletes fejlődésű országban és sport­életben nem. A miénk azonban sajnos nem volt, nem lehetett az. Két okból sem.

Először azért, mert az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer a szinte tökéletesen centrum-periféria berendezkedésű Magyarországról levágta a teljes perifériát. A veszteség mértékét a sport szempontjából is ezerszer taglaltuk már, ezúttal legyen elég annyi, hogy a csonkítás még szélsőségesebbé tette a budapesti egyletek, a Ferencváros és az MTK, majd a hozzájuk csatlakozó Újpest (1950-ig ugyan formailag önálló, de Pesttel és Aschner Lipót klubelnök világszintű gyárával, az Egyesült Izzóval összenőtt település) behozhatatlan fölényét. Amikor aztán az elcsatolt területek egy része átmenetileg visszatért, az újjáéledt periféria sikerrel vette fel a centrummal a versenyt, ékes bizonyítéka ennek az 1943–44-es bajnoki végeredmény: 1. Nagyvárad, 2. Ferencváros, 3. Kolozsvár, 4. Gamma, 5. Újpest, 6. Újvidék. Két pesti nagycsapat – az MTK szégyenteljes betiltása miatt csak kettő – és a ma már ismeretlen csengésű Gamma (pedig minden idők legkiválóbb csatakiáltása az övék: Gamma, Gamma, Gamma, jól érzem magam ma!) mellett egy-egy gárda a Partiumból, Erdélyből és a Délvidékről.

Aztán visszaszorultunk – futballban is – a trianoni határok közé, ráadásul ránk következett a diktatúra, az esztelen központosítás, a testhez képest egyébként is abnormális nagyságú vízfej, Budapest további növelése. Amikor az első alkalommal hazánkba látogató külföldiek elálmélkodnak azon, miként lehet egy kis országnak ilyen csodálatos és hatalmas fővárosa, nem tudják vagy nem mérlegelik, hogy az a Monarchia fél évszázada során egy európai középhatalom központjának épült ki; csak aztán megtörtént a „baleset”. Amelynek következménye nem súlyos seb lett, hanem amputáció. Ami nem gyógyul. A lemetszett végtagok nem nőnek vissza, legfeljebb más területek átveszik a funkcióikat – ezt a viszonylagos öngyógyítást bénította meg a szocialista centralizáció.

Mielőtt azonban átsodródnék túlságosan elméleti, a sporttól idegen fejtegetésbe, a fentieknek a való életre, a hétköznapokra gyakorolt hatása érzékeltetéséhez, íme, az 1970–71-es NB I-es tabella élmezőnye: 1. Újpesti Dózsa, 2. Ferencváros, 3. Vasas, 4. Honvéd, 5. MTK, 6. Csepel, 7. Salgótarján, 8. Tatabánya. Azt hiszem, a jelentős futballkultúrákat tekintve világszerte egyedülálló – legfeljebb Uruguayban fordulhatott elő –, hogy az első osztály első hat helyezettjét az adott ország fővárosa adja. Utána következett a hetedik pozíciójára is büszke „vidék legjobbja”, zúgott is az „Itt vagyunk a Karancsalján, hajrá, hajrá, Salgótarján!”

Egészen torz összkép a vízfejjel és az egy lábon álló, szinte a semmiből felpumpált szocialista ipar- és bányavárosokkal, de a sport területén képes volt a minőségi termelésre. Az 1970-es, 80-as évek szurkolójának ki sem kellett tennie a lábát Budapestről, és pici túlzással minden bajnokság élmezőnyét láthatta a közigazgatási határokon belül, a futballtól egészen a női röplabdáig. Álljon itt még egy találós kérdés: tudják, melyik volt a magyar sport első női BEK-győztes csapata? Elárulom, 1973-ban röplabdában a NIM. És hogy mit takar a NIM rövidítés? Nehézipari Minisztérium. Egy vasolvasztás a kohóban, egy leütés a hálónál, egy mozdonygyártás amott, egy sáncolás emitt.

Abnormális állapot. Nem tarthatott, nem is tartott az idők végezetéig. Ránk köszöntött a rendszerváltás – azaz a magyar sportra inkább rászakadt. Ami organikus, természetes fejlődés eredménye volt, azt már réges-rég felszámolták, ami mesterségeset a helyére ügyködtek, az egyszer csak hirtelen összedőlt. Maga alá temetve sok-sok sportklubot. A hajdani Kispestből, e kis pesti csapatból a Néphadsereg csinált Honvédot, a legalább eredendően is nagy Újpestet a belügy erőszakolta Dózsává, de itt is, ott is bekövetkezett a fegyverletétel. Megszűntünk a vas és acél országa lenni, a Vasas és a Csepel mellett ez a kohászati központnak kinevezett pénznyelőket, például Ózdot – így lett Ózdi Kohászból „Ózdi Fohász” – és Dunaújvárost is ellehetetlenítette, bár utóbbinak volt egy kivételes felfutása, amíg éppen a futball miatt túl nem terjeszkedett a saját lehetőségein. A bányaomlások áldozatává vált Tatabánya, Salgótarján, Dorog, Komló és részben Pécs futballja.

Innen kellett volna valamiképpen talpra állni. Helyi erőből, ahol egyáltalán volt helyi erő, újjáépítő szándék és ahhoz társuló képesség. Mivel a lokálpatriotizmus leginkább Budapesten hiányzott, hiányzik ma is, a rendszerváltás utáni években az élsport színe-java elmenekült vagy vegetált. Kísérletek ugyan történtek a megtartására, de jellemző példaként említhetjük férfikosárlabdában a Honvéd-Tungsram egyesülésből sarjadt, a pályán átmeneti sikereket elérő, ám tömegbázisát, identitását veszített Budapesti Sólymokat; a hívek nem lelkesedtek azért, hogy madárnak nézik őket, hamvába is holt a próbálkozás.

Ha manapság bárki rácsodálkozik, miként nyerhet a Kecskemét ezüstérmet az NB I-ben, a fentiekből adódik a válasz: hát így. Meg úgy, hogy a harmadik évezredben két fajsúlyos vidéki klub előtt állt a lehetőség, hogy magyar szinten kis Manchesterré, Liverpoollá, Barcelonává, Nápollyá nője ki magát, de a 2005 és 2014 között hét bajnoki címet felhalmozó Debrecen, majd a 2011-ben, 2015-ben és 2018-ban első Videoton, azaz Fehérvár döntéshozóiban sem volt meg sorsfordító helyzetben a tudás, az éleslátás, az önmérséklet, a szív, a kötődés a futballhoz vagy a városhoz, és elszalasztották a történelmi esélyt.

Amelyet Kecskemét most megragadhat. Még akkor is, ha sokak szerint egyszeri, kiugró a mostani szereplés, és jövőre már a kiesés ellen küzdenek a lilák. De mégis, miért kellene ennek így történnie? Az ország legnagyobb megyéjének és a Duna-Tisza közének a központjában, a napsütötte Dél-Alföldön, a százezer lakost meghaladó, az országos átlagnál gyorsabban fejlődő, erősen iparosodott, de hagyományait, lelkét, élhetőségét őrző „hírös városban” a ráció és a szerves fejlődés szerint építgetnek egy színmagyar futballcsapatot, a kerethez és a körülményekhez pontosan illeszkedő játékosokkal, edzővel és filozófiával. Miért lenne már-már törvényszerű, hogy ez a folyamat megtörik?

Inkább mások is követni látszanak a járható utat. A 2020-as kiesés és tisztítótűz után magára találó Debrecen, az NB I-be visszajutó, végre józan hangokat hallató Diósgyőr, az ország második és negyedik legnépesebb településének klubjai is. Az e tekintetben harmadik Szegednek, ötödik Pécsnek és hatodik Győrnek is szintet kellene lépnie, a hetedik Nyíregyházának nem lenne szabad kizúgnia a másodvonalból is. Budapesten pedig az egyed­uralkodó Ferencváros mellé legalább egy tradicionális erő felzárkózhatna. Leginkább az Újpest, amely várja a maga új Aschner Lipótját, aki nem belga. Miként a Honvédnak is üdvös lenne, minden szeszélyével együtt, egy második George F. Hemingway, akinek azért a kötődését jelentősen megalapozta, hogy születésekor Szabó Györgyként anyakönyvezték. Székesfehérvárt sem hagynám ki a sorból, de ott egyelőre a jövő helyett a jelent kellene megmenteni.

Ilyen városok, közösségek, klubok, személyiségek válthatják meg és terelhetik vissza a szerves fejlődés útjára a magyar labdarúgást. A történelmi pillanat kedvez. Ráadásul a fentiekkel, valamint az orvostudomány korlátaival szemben a sport egyik csodája, hogy lehetőségei határtalanok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!