Olvasónaplóm – Csillag Péter publicisztikája

„HA VAN IGAZI KIKAPCSOLÓDÁS, ami ízlésünket nem ferdíti, a labdarúgás ilyen. A győzelem öröméből fölocsúdva, a vereség keserűségéből kilábolva, ki akadályoz abban, hogy az éjjeliszekrényre tett jó könyvért nyúljunk este? Hogy ez az esti mozdulat nem jellemzője a szurkolónak? Igaz. De van köztük, akinél elképzelhető.”

Nálam elképzelhető, bár abban nem vagyok biztos, hogy a jeles költő, Zelk Zoltán fent említett szurkolói kategóriájába csont nélkül beleférek. Mindenesetre nem tagadom, szeretem a könyveket. Az első „komolyat” egy fa tetején kezdtem olvasni, ma is tisztán emlékszem, lassan, keservesen, a nyolcévesek lelkesedésével silabizáltam a szöveget. Színes rajzocskák díszítették a kötet borítóját, Rövid világtörténet fiataloknak volt a címe, és rettentő unalmasnak tűnt. Az én világtörténetem tényleg szemtelenül rövidnek bizonyult, talán még az ősember sem jött elő a barlangjából, már kapaszkodtam le az ágak közül és azzal a lendülettel tettem félre E. H. Gombrich tudományos szerzeményét. Hogy hová tűnt a kemény fedeles kiadvány az évtizedek, költözések során, fogalmam sincs. Most kíváncsiságból rákerestem a neten a címre, és a könyvszöveg ajánlórészletei alapján úgy fest, csupán az ókori görögökig kellett volna kibírnom a magasban, hogy némi sporttal is találkozzak: „Furcsa módon vallás és sport nem számított két különálló ügynek, hanem szorosan összefüggtek egymással. Például az istenatya, Zeusz tiszteletére minden negyedik évben nagy versenyeket rendeztek a neki szentelt helyen.” 

Említett gyermeki türelmetlenségem büntetéseként így csak később jutottam sportos témák közelébe, talán először Eduard Báz csehszlovák ifjúsági művével, a Csodacsapattal. A Delfin könyvek sorozatban megjelent, rongyosra lapozott, apámtól kapott regénynek már a felütése sejteti a mesés folytatást: „Élt valahol Alsókukutyinban egy szegény parasztember, név szerint Csupaláb Csaba, akinek tizenegy fia volt. Nagy szegénységében az öreg azon törte a fejét, mit is kezdjen temérdek fiával. Végül elhatározta, labdarúgócsapatot szervez belőlük. Házikója mögött volt egy tágas, lapos rét, azt kinevezte futballpályának, aztán eladta a kecskéjét, a pénzen két labdát vett, és a fiúk megkezdték az edzést.”

A kibontakozó hihetetlen kalandokat összefoglalni is bajos lenne, Csupaláb Csaba alsókukutyini csodacsapata megnyerte az országos bajnokságot, meghódította Európát, felfújt kaucsukruhában legyőzte a torreádorok vad seregét, elnyerte az angol király kegyét, elvetődött Amerika varázslatos földjére, az óceánok elhagyott szigeteire, összecsapott a kannibálok törzsével. Ám ami talán még nagyobb érdem, szegény Gombrich úr ősembereivel ellentétben végig lázban tartotta ifjú magyar olvasóját. 

A prágai regényíró-komikus és a bécsi történészprofesszor után némiképp váratlan fordulattal két kolléga, a Dénes Tamás, Rochy Zoltán újságírópáros következik szubjektív olvasónaplómban. Amikor ugyanis 1994 nyarán egy cserediák-kapcsolat révén Kasselbe vetett az élet, kofferemet kinyitva odakint a szerzők VB-kalauz ’94 című kötete lapult a zoknik tetején, szüleim meglepetésszerű útravalójaként. A fogadó család napközben nem ért rá foglalkozni a budapesti vendégfiúval, aki így két hétig mindennap nyolctól négyig a német anyuka munkahelyének irodájában, egy félreeső sarokban üldögélt, és már a harmadik napon kívülről fújta a szaúd-arábiai vb-keret póttagjainak hányattatott gyerekkorát, Salamon-szigetek válogatottjának selejtezőbeli eredményeit, nem beszélve az amerikai rendező városok sportéletének múltbeli számottevő eseményeiről.

Ha már szégyentelenül feltártam az olvasó előtt kasseli utazóbőröndöm titkait, azt is elárulhatom, hogy káros és kevésbé káros szenvedélyeim közül mára jóformán egyetlen maradt környezetem bosszantására: a könyvek megszállott gyűjtése. Mármint a papírból készült, kézbe fogható, igazi könyveké. Harmadik emeleten lakunk, lift nélkül, annak idején barátaim segítettek a beköltözésnél, egyikük a sokadik láda könyvpakk felcipelése után finoman figyelmembe ajánlotta az e-book műfaját. Nem vagyok ellene a technikai újításoknak, tudomásul veszem a virtuális világ térhódítását, ám ha lehet, mégis ragaszkodnék a Gutenberg-galaxishoz. Biztonságot, megnyugvást ad, ráadásul valamiféle illúziót is, hogy ha a nagyvilágban leoltják a villanyt, leállnak a szerverek, eltűnnek az adatfelhők, akkor is van hova nyúlni. 

És nem csupán a futballkönyvek polcain. Közelmúltbeli „sportmentes” olvasmányélményeim közül hirtelen három is eszembe jut, amely váratlanul lepett meg labdarúgó-vonatkozással. Az álomszerű, légies, fájdalmasan borongós verseivel sajátos stílust képviselő költő, Wirth Imre legújabb kötetében (Falkland) bukkantam az alábbi írásra: „A falklandi foci aranykora – erről kellett volna írnia egy inuitnak, aki úgy került a sziget // egyetlen napilapjához, hogy életében egy meccset látott. A kijelölt pályán a jégstadionban ketten // álltak, két csatár Grönlandon. Igluik mélyén aludtak a nézők. Csak ő figyelte, hogy Nyilasi és Ebedli // kicselezik a fagy-kapust, és elindulnak haza, ha van ilyen. Hisznek benne még, s a sportriporter is. Hiszen // nem lehet, hogy annyi csákány hiába véste a sziget alapzatába: van remény. Van kapu, ami nyitva még.”

Régi elmaradásként nemrég Illyés Gyula Puszták népe című klasszikusát olvastam el, azzal az óvatos reménnyel, hogy hátha találok benne valami nyomot a Móré Imre 94 éves futballedzőtől hallottakra, amely szerint annak idején időnként a környékhez kötődő író is bele-beleszólt a Fejér megyei Cece falujában a meccsekről szóló társalgásba. Egyértelmű találat helyett halvány gyanú adódott csak, mégpedig arról, hogy a társadalmi különbségeket ecsetelő alábbi Illyés-szövegrészletben az elgurult labda futballmeccs kelléke lehetett: „Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze gurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik nyakába ül, én legyek mindig a ló.”

A harmadik friss lelet pedig Nádasdy Ádám Hordtam az irhámat című visszaemlékezéséből való, amelynek egy fejezetében arról esik szó, hogy az 1950-es évek közepén, a magyar–osztrák 
meccs ürügyén, a jegyvásárlási lehetőséget kihasználva váratlanul megjelentek Budapesten a hosszú évek óta nem látott bécsi rokonok. „Szüleim egy futó mosollyal beszéltek a futballmeccsdologról, és én – tízéves fejemmel – el is csodálkoztam. A Jenő bácsiék futballmeccsen? Mindig azt hallottam, hogy savanyú, nyársat nyelt emberek, a nagypapa egyszer mutatta a budafok-hárosi vasútállomáson az egyik borosvagont, hogy na, az is az Onkel Eugen tartálya. Nehezen tudtam elképzelni, amint üvölti a Népstadionban, hogy »Österreich!«, és az Erna nénit, amint a levegőbe dobálja a kalapját és visít.” Aztán annak rendje s módja szerint meg is érkeztek az ausztriai családtagok, akiknek a magyar–osztrák találkozó másnapján illett tisztes vendégséget adni. „Illedelmesen beszélgettünk németül, és én megkérdeztem: milyen volt a futballmeccs. Megfagyott a levegő. Talán amúgy is fagyos volt, a Jenőt nem szerette senki. Magas, szigorú bácsira emlékszem (se előtte, se utána nem láttam), a Hoffmann meséiben nézett ki így az ördög. »Ne beszélj hülyeségeket« – vetette oda apám. Én azonban nem hagytam magam. Elég volt az elnyomásból. Csak megkérdezhetem a vagontulajdonos Jenő bácsitól, nagyapám sógorától, aki nem is tud magyarul, és biztosan nem párttag, hogy milyen volt a futballmeccs. »De tényleg – mondtam –, hogy tetszett a meccs?« »No de, fiam – mondta Jenő bácsi szigorúan –, Aber mein Kind, mi nem mentünk el a meccsre.«”

A tízéves fiú értetlenül fogadta a választ, nem tudta hová tenni, hogy valaki nem megy el valahova, ahova pedig van érvényes jegye. A történet csattanójaként megelevenedik a vendégség záró mozzanata: „Eugen – mondta apám, kissé félrevonva a bácsit, ahogy kifelé mentek –, azért nézzétek meg az újságban, hogy ki nyert, meg mennyi lett az eredmény. Sosem lehet tudni.”

Zelk Zoltánnak igaza volt, senki sem akadályoz abban, hogy az éjjeliszekrényre tett jó könyvért nyúljunk este. A minap például egy Luis Jorge Borges-kötet került a kezembe, ami már csak azért is témába vágó adalék, mert a neves argentin írótól származik az örökbecsű mondás: „A futball kitalálása egyike azoknak a bűntetteknek, amelyeket joggal róhatnánk fel Angliának.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!