Hazatérés – Moncz Attila publicisztikája

KOLLÉGÁM, BARÁTOM, CSILLAG PÉTER küldetésének tekinti az eltűnt futballcsapatok feltámasztását, illetve a veszélyben lévő kicsik megmentését. A Hátsó füves című sorozata lassan hosszabb, mint a Scorpions rockzenekar búcsúturnéja, pedig azt 2010-ben jelentették be, de még manapság is tart. Én nem érzek magamban Petihez hasonló missziót, én csak imádok alacsonyabb osztályú mérkőzésekre járni. Ezen nőttem fel (oké, emellett a Verebes-féle Rába ETO-n), és a mai napig hiányzik ennek az a fajta rendszeres jelenléte az életemben, ami úgy hat hónapos és 22 éves korom között megvolt.

Azt hittem, akkoriban mindent láttam, amit a szerintem tényleg mennyei megyei adhatott. Egy (fejben egyébként messze nem) komplett csapat bajnoki ünneplését meztelenül, hernyómászásban, esernyővel a tizenhatoson bíróverést, autós üldözést a falutábláig (tanulja már meg a játékvezető, hogy kell normálisan vezetni!), öltöző híján a patakban fürdést, bankettet nyaraló tetején rendőri intézkedéssel – és még ki tudja, mit.

Emlékszem, amikor 1999-ben először beléptem a Nemzeti Sport akkor még a Visegrádi utcában lévő szerkesztőségének kapuján és egyeztettem akkor még csak leendő főnökömmel, Misur Tamással a rövid tudósítói időszakom munkabeosztásáról, szörnyülködött, hogy a külföldi rovat milyen jól elvolt addig magyar foci nélkül, erre jön egy őrült, akinek bérlete van Győrbe és Ácsra is… Hiába, az ETO, de főleg az Ácsi Kinizsi szent volt. Minden vasárnap meccs, valahol Komárom-Esztergom megyében. Pályánk rendes, évi két-három mérkőzéses betiltása miatt többször idegenben, mint otthon, de ez nem számított, menni kellett. Apu, köri (úgy is, mint vagy húsz évig sportköri elnök), Zsiga bácsi, én. Így ültünk mindig a kocsiban. Idővel már én vezettem, ők meg boldogok voltak.

És alighanem most is boldogok odafent, ha látták, milyen utódok jönnek most felfelé. Mert a közelmúltban volt egy ihletett három hét az életemben, ami visszavitt oda, ahova én mindig is tartoztam és tartozni fogok. Hiába köt a munka, a barátok többsége és imádott keresztlányaim Budapesthez („Nem költözhetsz el, nekünk még szükségünk van rád!” – mondták a minap – hát lehet ezt kibírni sírás nélkül?!), nekem az otthon, a haza mindig is Ácsot jelentette és jelenti. Esetleg Fövenyest, a kis ékszerdobozt Balatonudvari mellett, a maga kábé húsz állandó lakosával. Ha a kettőt sikerül összekötni, az maga a boldogság.

Ahogyan nemrég ez meg is történt. Az ácsi U17-es csapat a regionális bajnokság Nyugati csoportjában (több mint húsz esztendeje egyetlen csapatunk sem járt ilyen magasságban a honi bajnoki rendszerben, manapság jobbára a megye kettő jut nekünk…) a Balatonfüreddel játszott. Kikapott 3–2-re, még akkor is megérdemelten, ha hozzáteszem, az utolsó tíz percben két kapufa és egy üres kapus ziccerben jobb lábbal eltalált bal láb szerepelt a „statisztikai” lapon. De engem az fogott meg, ahogyan ezek a srácok az 1–3-at jelentő gólnál viselkedtek. Ne szépítsük, óriási potya volt, szegény kis cserekapusunk (váltótársa előző nap motokrosszbajnoki futamon szenvedett lábsérülést) felütötte a labdát, aztán belenézett a napba, a folytatást hadd ne ragozzam. Mi történik ilyenkor? Általában átkozódás, sírás, mindenki nekimegy a vétkesnek, a 16 éves centerhalf viszont a maga összes életbölcsességével a lelátón is hallhatóan közölte, mindenki maradjon csendben, megyünk tovább, egy csapat vagyunk, és kész. És mentek. Ahogyan az egyenlítő gól elmaradását „eredményező” rontás után is. 

Ezek után kellett öltözői beszédet tartanom, mert az edzői stábban dolgozó barátom, korábbi otthoni focis ellenfelem (édes Istenem, amikor a „falu” játszott a Texasszal…) megkért rá. Sohasem csináltam még ilyet. De nem mondhattam nemet. Azt mondták, az, hogy falusi parasztgyerekből lehet valaki, sokat jelent a srácoknak. Nekem is, amit láttam. A „puttonyomban” a múltból előtörő emlékekkel meg az új élményekkel, hogy végre megadatik egy ilyen szépen játszó „otthoni” csapatot látni. Papíron szavakkal keresem a kenyeremet, de ott megszólalni…

Más okból, de legalább ugyanilyen nehéz volt megszólalni a múlt szombaton is Révfülöpön. Tudtam, hogy a Balaton környékén mindenre érdemes felkészülni. Szólnak legendák „Ria, ria, hajrá, Lelle!” szurkolói rigmusról, a remek boglári ballábas horgászkirályról, Gyuriról vagy a levezetni érkező volt válogatott futballistákról és természetesen a vállalhatatlan bulikba torkolló derbikről. De az nem legenda, hogy például Révfülöpön van egy szép pálya, a hatvanas évekből itt ragadt, manuális eredményjelzővel – és az egésznek a Balaton, a nagy kékség adja a hátteret. Hála Istennek, még senkinek sem jutott eszébe erről giccses képeslapot készíteni, az csak elrontaná az élő élményt!

A hazai csapat sárga-kék, a vendég Zalahaláp zöld, velem tartó kedves barátom ezt nem tudva természetesen talpig vadászszerelésben érkezett a mérkőzésre. Így futottunk bele a helyi B-középbe. Egyedül volt. Mezben, sálban, dudával. Miután ellenőrizte, nem vad halápi ultrahordával van dolga, előjött belőle a jég (még ha az arrafelé lassan annyi ideje is hiánycikk, mint a magyar labdarúgó-válogatott vb-részvétele) hátán is megélő ember prototípusa. Adott egy névjegyet, hogy ha háztartásigép-szerelőre lenne szükségünk, csak őt hívjuk a környékről, mást eszünkbe se jusson. Majd „Hajrá, Fülöp! Hajrá, Révfülöp!” rigmusok között 3–1-es győzelembe fújta az övéit.

Mindenki boldog volt. A látottak alapján merem állítani, a halápiak is. Focizhattak. Ezen a szinten általában elsősorban nem azért játszanak, mert tudnak, hanem mert szeretnek. Kinek hiányzik az, hogy ötvenpluszosan sérülés miatt kelljen lejönni a pályáról, úgy, hogy utána csak több megállóval lehessen bejutni az öltözőbe? Vagy hogy okkal, ok nélkül a régi nagy spíler leteremtse őket (az idézetért tessék befáradni a szerkesztőségbe!), csak mert nem lábhoz ment a labda, így lépni kellett érte kettőt? De ez a szenvedély része. Nem kell ezt uniformizálni, mert elveszik a bája.

Különben is, a mennyei megyei elképesztő szociológiai kirándulás is egyben. Néhány hete, amikor már 7–0 volt a Balatonakali–Zalahaláp derbi, elkezdtem ilyen szemmel is nézni. Idő volt rá, elvégre az óra az istennek sem akart a 83. percről a 84.-re ugrani, mert elromlott… Ott volt Démo vagy Dave (mindkét becenév elhangzott a lelátón), a helyi kedvenc, akinek az ötödik gólja után bekiabáltak, jöjjön le, mert másnap (speciel vasárnap) reggel kilenctől munka van. Vagy a kutató Balázs, Peti barátom állandó útitársa, aki itt kapitányként tartja össze a gárdát. Esetleg a meccsekre a konditeremben készülő lelkes szélső hátvéd. Vagy a lelátón szotyizó hajdani itteni sztár, aki természetesen mindig minden labdát jó helyre tett, és 8–0-nál ő jött le elsőként, hogy játsszon más is. Kisebb-nagyobb módosításokkal a karakterek mindenütt megvannak. Mert így kerek és szép ez az egész. 

De legfőképpen őszinte. A nem nyilatkozom nem létezik. Különben kitagad a falu. Persze itt is megy, mehet az üzengetés, de az elhangzottakért vállalni kell a felelősséget. Szemtől szemben. Aztán beszéljenek a tettek. Ez az én világom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!