Mexikói anziksz – Csinta Samu publicisztikája

HOSSZÚ FEHÉR ÉJSZAKÁKAT ígér a jövő évi labdarúgó-világbajnokság. Egy egyelőre véglegesnek nem tekinthető tervezet szerint ugyanis az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban rendezendő vb mérkőzéseinek kezdési időpontjai várhatóan magyar idő szerint 18, 21, éjfél, valamint hajnali három óra lesz, akárcsak a 2026-os torna tesztversenyének szánt idei klubvilágbajnokságon. A dologban önmagában nincs semmi új, az időeltolódással még senkinek sem jutott eszébe harcba szállni. Aztán az is evidencia, hogy amióta a televíziós közvetítés – azaz a láthatóság megoldása – a sportmarketing legfontosabb szempontjává vált, többnyire a tévétársaságok állítják össze az órarendet. Az európaiak számára az első két időpont felelne meg leginkább, a számunkra esti hat óra az Államok keleti partján, míg a 21 órás kezdés a nyugati parton jelent egyaránt déli 12 órás kezdési időpontot – azaz a legnagyobb hőséget. És úgy tűnik, ez a szempont akár a televíziós nézettség „szentségével” is képes szembemenni.

A sport kínálta, az időeltolódásból fakadó hosszú fehér éjszakákról az 1968-as mexikói olimpia során szerezhettünk első alkalommal tényleges tapasztalatokat, ahonnan a magyar nézők már 48 órányi közvetítést láthattak. Mert bár a sport világeseményeit a bámulatos technika már az 1958-as svédországi futball-vb óta házhoz viszi, a hatvanas években még erős túlzás lett volna tömegélményről beszélni. Főként Magyarországon, ahol a készülékkel büszkélkedhető ritka szerencsések ugyan már 1957 áprilisában láthattak focit, a Népstadionból közvetített húsvéti tornát Szepesi György közvetítésével, de az ’58-as svédországi vb idején a Magyar Televízió még mindig csak úgynevezett kísérleti adással volt jelen az éterben. Labdarúgás terén az 1962-es chilei világbajnokság jelentett egyfajta premiert, onnan „darabokban” és jelentős késéssel már láthattak a magyar nézők bizonyos mérkőzéseket. Az akkor még áthatolhatatlan technikai nehézségek mellett talán azért is csak ennyit és így, hogy a kialvatlanság ne befolyásolja károsan a másnapi munkamorált. A brazil–csehszlovák döntőt például két nappal az esemény után, 1962. június 19-én 21 órától mutatta a Magyar Televízió. Miközben a tévézés „izmosodása” rohamléptekben nyitotta ki a világot, hiszen az 1960-as római olimpiát már nemcsak Európában lehetett élőben nézni a tévében, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság összesen 1.178 millió dolláros szerződést kötött a sugárzási jogok értékesítésére a különböző televíziós társaságokkal. 

Életkoromból fakadóan számomra az 1970-es mexikói futball-világbajnokság jelentette a „tudatra ébredést” a tévés meccsnézések tekintetében. Egyike voltam annak a 600 millió nézőnek, aki a statisztikák szerint követte az első, Dél-Amerikán és Európán kívül rendezett tornát. A dolog nem volt izgalommentes, a vb rajtja előtt két nappal még sem tévénk nem volt, sem szülői engedély az éjszakázásra. Mert május 31. és június 21. között bizony még tartott a tanév, ha egyre pislákolóbb lánggal is. Aztán szüleim meghozták az amúgy levegőben lógó döntést, a nyitómérkőzést megelőzően csodakészülék költözött a hálószobába, így tágra nyílt szemmel nézhettem az amúgy „hóttunalmas” Mexikó–Szovjetunió meccset, miközben apám plafont repesztően horkolt a szomszédos ágyban.

Ez a későbbiekben is többnyire hasonlóképpen alakult, bennem viszont életre szóló élményként csapódott le. Megkockáztatom, sokkal élesebben élnek bennem egyes, immár 55 éves meccsjelenetek, mint a legutóbbi világbajnokság legtöbb momentuma. Örökre beleégett a retinámba például, ahogyan az 1970. június 7-én játszott angol–brazil csoportmérkőzésen Pelé felmegy a fellegek közé, az alsó sarokba irányított elérhetetlen-védhetetlen fejesét pedig Banks máig felfoghatatlan módon – pedig ezerszer néztem újra azóta az esetet – piszkálja ki a jobb alsóból. De hasonlóképpen képes vagyok felidézni az évszázad – évezred? – (egyik) mérkőzésének tartott Olaszország–Németország elődöntő mozzanatait is, amelynek nyomán az olaszok váltak finálébeli kedvenceimmé. Talán erre, no meg a tízéves kisfiú érzékenységére vezethető vissza az is, hogy megkönnyeztem, amikor a brazil–olasz döntő 86. percében Carlos Alberto átlövése megadta a kegyelemdöfést. Mi, európaiak tartsunk össze…

Az 1994-es amerikai világbajnokság idején már „munkaszolgálatosként” vettem részt, alig mentünk haza a szerkesztőségből, ami egészen más állapotot jelent, de változatlanul égett bennem a láng, hogy élőben kell nézni annyi találkozót, amennyit csak lehet. Egyrészt tartoztam a hajdani kisfiú emlékének, másrészt még nem volt meg a digitális jelen megannyi eszköze, amelynek segítségével ma bármikor, akárhányszor megnézhetünk egy-egy mérkőzést. Jómagam egyre többször élek is ezzel a lehetőséggel, amitől aztán néha lelkiismeret-furdalásom támad, de mentségemre szóljon, hogy ily módon is igyekszem védekezni az egyre inkább a „műélvezet” kárára menő meccsdömping ellen. Ezért is kíváncsian várom hát a jövő évi világbajnokságot, hiszen olyankor azért – legalábbis az első napokra – visszatér a hajdani láz, semmit ki nem hagyni, minél több helyszínen jelen lenni, ha csak virtuálisan is. 

Van viszont ebben az időpont-keresgélésben olyan szempont, amely eddig többnyire csak a nagy futballtornák kapcsán vetődik fel, aztán gyorsan túl is léptünk rajta. Éspedig: az egészségi-élettani körülmények. A már megénekelt első mexikói vb-n például együtt ájuldoztunk a déli hőségben focizókkal, a nagy tanulság mégis abban merült ki, hogy íme, tengerszint fölötti szédítő magasságokban is lehetséges a magas színvonalú labdarúgás. Most viszont egyelőre a legfőbb hivatkozás a nyári klubvébé, amelynek 63 mérkőzése közül 15 kezdődött helyi idő szerint délben, ami jövőre a vb-mezőnyhöz arányítva akár 25 meccset is jelenthet. Igaz, hogy a világbajnokság leendő helyszínei közül 16 is fedett vagy behúzható tetejű – egyben hűthető –, de még így is logisztikai bűvészmutatványt igényelne, hogy valamennyi légkondis stadionba kerüljön. Persze nem teljesen elképzelhetetlen.

Az ember már-már hajlamos lenne azt hinni, hogy a FIFA döntnökeiben felébredt az ember, célba értek az őrült hajtásban csapágyasra hajtott játékosok keservei. Én azért egy ideig még tamáskodnék, hiszen annyi panasz, annyi kidőlt futballista példája szólt már az empátia felébresztése mellett, hogy most nehezemre esik egy csapásra hurrázásra váltani. Kétségtelen, bűn lenne megvárni, míg valaki ténylegesen áldozatul esne a szélsőséges melegnek vagy egyéb klimatikus extremitásnak, de annyi rossz példa van előttünk, hogy az aludttejet is hajlamosak vagyunk megfújni. Arra is bármelyik pillanatban számítok, hogy megszólalnak a tv-társaságok képviselői is, és táblázatok segítségével bizonyítják be, hiba lenne kihagyni a legjövedelmezőbb európai idősávokat, amikor a legtöbben nézik a tökéletes termékek, szolgáltatások hirdetéseit.

Tudományos kutatások – nem a szokásos brit tudósok… – is igazolják, hogy élettani szempontból a 16 stadion közül 14-ben nem szabadna délben játszani, a hasonló eredmények azonban rendre jelentős késéssel szoktak célba érni. A BBC honlapján megjelent egyik írás szerint a történet momentán afelé tendál, hogy a játékosok védelme érdekében az európai élcsapatok helyi idő szerint este lépnének pályára. Ami jó, de akkor mi lesz a többiekkel, horgad fel bennem az egyenlő feltételek megteremtésének harcosa.

Mindenesetre annak idején nekünk nem jelentett gondot, sőt, egyenesen kihívásszámba ment hajnalig ébren maradni, és kinti pitymallat mellett nyugtázni, hogy megérte-e versenyt virrasztani a földgolyóval. Ha valaki világ-közvéleménykutatást hirdetne az ügyben, szóljon, máris van egy aláírása.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!