Amerikai álom – Bobory Balázs publicisztikája

„És oly sok éve vártam a nagy csodát, hogy lássam végre Amerikát, hát nem hiába vártam…” Az Edda Művek New York Blues című dalát dúdolgattam több mint egy hete, igaz, nem a „Nagy Almában”, hanem a napfényes Miamiban, amikor a repülőtérről a szállodám felé vitt a taxi. Amolyan félhivatalos út volt ez a Magyar Sportújságírók Szövetségének képviseletében, de futballozni is kellett az amerikai magyarság éves, rendszeres tornáján, az immár 27. alkalommal megrendezett Árpád-kupán.

Arra azért nem számítottam, hogy az országba való belépés előtti szigorú ellenőrzésnél a vártnál több mosolyt és kedves szót kapok. Az irataimat vizsgáló, a digitális ujjlenyomatomat kérő határőr egyetlen labdarúgót emlegetett a procedúra alatt, miután meglátta, hogy magyar vagyok. Nem, nem Puskás Ferencét, hanem Szoboszlai Dominikét. Az pedig végképp megdöbbentett, hogy a taxi Kolumbiából, pontosabban Caliból származó sofőrje is rögtön a Liverpool középpályását hozta szóba, de saját bevallása szerint maga is profi futballista volt, így nem áll messze tőle a labdarúgás. 

Jól kezdődik – gondoltam magamban, hiszen az előítéleteim egy része máris borult. Itthon azt hisszük, hogy az amerikaiaknak fogalmuk sincs a „soccerről”, erre az első két ember, akivel az új világban szóba elegyedtem, máris óriási rajongója a sportágnak. Kolumbiai sofőröm sopánkodott is, hogy a kilencvenes évek elején ő még egy-két ezer dollárért futballozott meccsenként, most meg őrült pénzek vannak a labdarúgásban és tízezrek a lelátón, most kellene játszania... 

Persze, Miamiban könnyű, a lakosság nyolcvan százaléka közép- vagy dél-amerikai felmenőkkel büszkélkedhet, de lassan az egész ország a labdarúgás lázában ég. Jövőre – remélhetőleg a magyar válogatottal a mezőnyben – az Egyesült Államok Kanadával és Mexikóval közösen rendezi a világbajnokságot, és az előkészületek gőzerővel zajlanak. Az amerikaiak részéről van olyan szerény vélemény, hogy minden idők legnagyobb sporteseményét rendezik majd, és őket ismerve ezt a lehetőséget badarság is lenne elvetni… Mindenesetre Miamiban is épül az új stadion, amely David Beckham együttesének, az Inter Miaminak is az otthonául szolgál majd. A korábbi angol szupersztár klubja jelenleg egy mobillelátókkal körbevett, konténerek által szegélyezett, könnyűszerkezetes nézőterű pályát használ, amely azért így is minden igényt kielégít. 

Szerencsémre ottlétem alatt az Inter hazai meccset vívott a New England Revolution ellen, tapasztalhattam, milyen a körítése egy amerikai profi mérkőzésnek, illetve testközelből minősíthettük a színvonalat is…

Hát, azért az előbbi mérföldekkel a másik előtt jár…

A Chase Stadion környéke tele volt élettel már jó másfél órával a kezdés előtt is. Az emberek valóságos pikniket rendeztek a parkolókban, sokan a hatalmas terepjárókból előpakolták a kempingszéket, asztalt, grilleken sültek a húsok, kolbászok, elképesztő illatok lengték be a környéket. Szólt a latin zene, a felnőttek ettek, ittak, nevettek, a gyerekek pedig kapukat varázsoltak maguknak és fociztak a betonon. A bejáratoknál mindenhol volt egy stand, ahol az Inter Miami hivatalos termékeit lehetett megvenni, kétszáz méterre arrébb viszont a tökéletes hamisítványok már negyedannyiba kerültek. Így aztán nem lehetett megállapítani, hogy a meccsre igyekvő, többnyire Messi-mezes drukkerek közül ki gyarapította valóban a klubkasszát, ki pedig az Amerikában szerencsét próbáló, nem mindig egyenes utat járó „testvéreken” segített azzal, hogy a bóvlit vette meg. 

A sajtó kiszolgálása tökéletes, a meccs előtti bejutás könnyed volt és gyors, folyamatosan kaptuk az elektronikus leveleket is minden szükséges információról, összeállításról, statisztikákról. A kezdő sípszót megelőzően természetesen élőben énekelte el egy hölgy az amerikai himnuszt, majd a hazai csapat bemutatásának a végén – utoljára persze Lionel Messi neve hangzott el – tűzijáték kezdődött a lelátók tetejéről.

Igen, Miamiban most mindennek Messi a főszereplője. A nézők hangosan felsóhajtanak, egyes hölgyek sikítanak, ha hozzá kerül a labda. Pedig az argentin zseni körül ott vannak régi barcelonai harcostársai, Luis Suárez, Jordi Alba vagy éppen Sergio Busquets. A játék is olyan, mint Katalóniában, csak néhány sebességfokozattal lassúbb. A labdával varázsolnak, a tempó viszont öregfiús, de a New England így is csak közeli szemlélője, elszenvedője volt a történetnek, Messi három gólpasszt adott, a balhátvéd (és legfittebbnek tetsző) Jordi Alba két gólt lőtt, a közönség őrjöngött, nem zavarta a tízperces monszunszerű eső sem. S bár az idénynek messze nincs vége, az Inter Miaminál úgy gondolták, ez a meccs a legalkalmasabb, hogy elbúcsúztassák az évad befejeztével visszavonuló Sergio Busquetset, aki a győzelem után a családjával együtt a gyepen nézte végig, ahogy a kivetítőn üzennek neki olyan régi harcostársak, edzők, mint Xavi, Andrés Iniesta, Pep Guardiola, Luis Enrique, vagy éppen Luis Suárez és Lionel Messi.  A megható pillanatok után a buli folytatódott a szurkolók számára a parkolóban vagy éppen a stadion egyik sarkában található Hard Rock Caféban. 

Az élmény így is maradandó, én azt éreztem, hogy ha az amerikaiak így folytatják, tényleg felnőhet a labdarúgás a major sportágak mellé, ehhez talán egy látványos, eredményes jövő évi világbajnokság adhat nagy lökést. 

Persze talán az utánpótlásrendszert is érdemes lenne ráncba szedniük, mert erre azért akadt panasz. A Sarasotában élő, de az Árpád-kupán torontói színekben szereplő Linkecs Zsolt barátom mindkét fia futballozik, ráadásul ügyesek, kitartóak, a család mindent ennek rendel alá. De akinél nem, annak nincs nagyon esélye, mert lényegében mindent a szülők állnak, és a pénz mindenhatósága már a legalsóbb korosztályokban megjelenik. A szervezettség szintje alacsony, mindenért fizetni kell, szerelésért, utazásért, pályáért, labdáért, sőt, még az edzők útiköltsége is a családot terheli, így aki tényleg komolyan versenyeztetné a gyerekét, annak évi tíz-tizenötezer dollárjába fáj egy idény. A szakmai munka viszont nem mindig minőségi, a tehetség sokszor az anyagi szempontok mögé szorul, de dívik az egyéni edzés, amelyen a trénerek megint csak nagyot kaszálnak. A major sportágakban már a középiskolai és egyetemi sport is a legmagasabb szintű körülmények között zajlik, a labdarúgás viszont még nem került ebbe a körbe, a felsőfokú intézményekbe jobbára külföldről hozzák a tehetségeket. A nagy számok törvénye alapján azért így is kinőnek olyan remek amerikai futballisták, mint Christian Pulisic, Timothy Weah vagy éppen Weston McKennie, akiknek jövőre nagy teher nyomja majd a vállát azzal, hogy az Egyesült Államok válogatottja menjen néhány kört a saját rendezésű vb-n, felhívva ezzel a figyelmet még jobban a „soccer” csodájára.

Létesítményekben nincs hiány, az Árpád-kupát is csodálatos környezetben, Kendall városrész egyik sportkomplexumában rendezték, ahol négy szabványméretű, illetve több kispálya található. Szombaton egész nap foglalt volt az összes placc, a nagyokon kamaszfiúk és baráti társaságok, a kicsiken a gyerekek rúgták a „pettyest”, öröm volt látni a lelkesedésüket, és a szülőket is, akik körbeállták, illetve kempingszékeiken, napernyőik alatt ültek és drukkoltak. 

Ha már egy idézettel kezdtem, azzal is fejezném be. „Álmaimban Amerika visszainteget” – énekelte az örökbecsűt az AD Stúdió zenekar. És ha jelenleg nem is még elsősorban a tengerentúliak futballja nyűgözött le, őket ismerve igyekeznek eltüntetni a deficitet és elérni azt, hogy hamarosan már csak azért is érdemes legyen átszelni az Atlanti-óceánt és visszavágyni az új világba. 

Mondjuk nekünk, magyaroknak mindenképpen van egy ehhez kapcsolódó álmunk: a 2026-as világbajnokság…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!