Nagy Dávid: Hátradőlni nem szabad!

– Kicsit menjünk vissza vasárnap estére: 5:10 az állás, három perc van hátra a Grand Prix-döntőből – hazai közönség előtt, a Papp László Budapest Sportarénában. Ebben a helyzetben hogyan, milyen gondolatokkal ment vissza a pástra?
– Egy hosszú nap végén jártunk, ilyenkor már korlátozottak a lehetőségeink, hiszen az ember elfárad mentálisan és fizikailag is, nehéz előhúzni valami olyat, ami átfordíthat egy meccset – válaszolta a pályafutása első GP-aranyát szerző Nagy Dávid. – Frusztrált és bosszús voltam, fegyvertelennek éreztem magam, aztán a harmadik harmad előtti egyperces szünetben a mesterem Halla Péter átformálta az asszóról alkotott gondolataimat, elmondta, mit látott a pást mellől, s ezt úgy fogalmazta meg, hogy már teljesen más Dávid ment fel a pástra.

– Ezt kifejtené?
– Úgy álltam hozzá, hogy már csak egy harmadom van, vagyis ennyi lehetőségem maradt: ahogy elindították az órát, mentálisan is összeállt minden, találtam pluszenergiákat is, ezért is voltam képes nekimenni annak a három percnek megújult lendülettel. Addig én követtem le kazah ellenfelemet, onnantól viszont már én domináltam – addig ő nem hagyott engem fellélegezni, onnantól én őt. Öttusos hátrányból messzinek tűnt a győzelem, nem is gondoltam rá, mindig csak a következő tusra figyeltem, fáradtságot viszont nem éreztem. 

– A győzelem pillanatában egyszerre mutatott az arca örömöt, harciasságot, ott volt rajta a „megcsináltam” érzése.      
– Az utolsó harmadban azt éreztem, feladatom volt, a végén meg azt, ezt sikerült megcsinálnom. Az a megújult lendület ott volt bennem végig – ki is szakadt belőlem, főként amikor felfogtam, GP-aranyat szereztem. Közel jártam ahhoz, hogy úgy alakuljon minden, mint a legutóbbi GP-döntőmben, négy éve Budapesten, ahol kikaptam: érettebb, rutinosabb lettem, már volt fegyverem ahhoz, hogy mégiscsak nyerjek. A családom, a barátaim előtt, a Papp László Budapest Sportarénában – ha választani lehetett volna, hol történjen ez meg, akkor sem választottam volna mást. 

– Öröm ránézni a világranglistára: a tizenkettedik! A párizsi olimpiát követően nem sokkal csípőműtéten esett át, a rehabilitáció után is nehéz hónapok következtek, gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy egy évvel később első Grand Prix-aranyáról beszélgetünk  és arról, hogy odaért a kiemeltek közé a világranglistán?     
– Nem feltétlenül… Egy éve, éppen a budapesti GP-versenyen tértem vissza, de ott még az volt a fontos, hogy visszacsöppenjek a nemzetközi körforgásba, akkor még messze jártam attól, hogy szemmel látható teljesítményt hozzak. Fokozatosan tértem vissza, hosszú volt az út, olykor fájdalmas és nagyon kemény, kis lépésekkel haladtam. A dobogó és mondjuk a harminckettes tábla között nagy a különbség, de nekem ez is előrelépés volt sokáig, arra kellett figyelnem, mi volt több az előző versenyhez képest, s abból erőt merítenem. Csak az elmúlt hetekben, hónapokban kezdtem el gyakrabban gondolkozni azon, talán nemsokára sikerül a világranglista legjobb tizenhat vívója közé odaérnem. Kicsit ugyan eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg már Budapesten is sikerülhet, s bár nem siet­tettem semmit, a fejemben ott motoszkált, ráadásul korábban még sohasem jártam a kiemeltek között. 

– Bár a kis lépésekben haladás is biztosan segített, a mélyből visszatérni jókora erő kellett: ez honnan volt meg önben?      
– Mindig is jellemző volt rám egy bizonyos szintű makacsság és elhivatottság, korábban is addig csináltam valamit, amíg nem sikerült. Ez dolgozott bennem ezúttal is, megvolt a célom, amelyet el akartam érni, s ezért keményen küzdöttem – még akkor is, ha éppen kudarc ért. A régi énemhez képest különbség, hogy kellő türelemmel voltam képes haladni a cél felé. 

– A párbajtőrvíváson belül új világba csöppent azzal, hogy ott van a kiemeltek között: gondolkozott már azon, hogyan kell ezt kezelnie?  
– Ez valóban új szituáció, hiszen a legközelebbi versenyt már tizenötös asszóval kezdem „életre-halálra”, úgyhogy meg kell ismerkednem ezzel a helyzettel is, s ha netán nem ugrom át a lécet, kell újra a türelem. De azért bízhatok a munkában, amelyet eddig elvégeztem, mert ez hozta meg az eredményeket, úgyhogy ezt kell folytatnom tovább. 

– Azzal a tudattal, hogy megnyert egy Grand Prix-versenyt, vagy erre nem szabad gondolnia a folytatásban?     
– Semmiképpen sem szabad elfelejtenem, mert ez nagy siker. Megmutattam saját magamnak is, hogy képes vagyok rá, ez adhatja az erőt a folytatáshoz, meg az, milyen hátrányból voltam képes fordítani a döntőben. Persze azzal tisztában kell lenni, ha egyszer sikerült, nem jelenti azt, hogy innentől automatikusan menni fog. Nem jár alanyi jogon a győzelem pusztán azért, mert Budapesten nyertem – továbbra is céltudatosan kell haladnom előre, hátradőlni pedig végképp nem szabad.