Év Sportolója Gála: megérinteni a lelkeket

 

Ahogy tíznapos visszaszámlálásunk első, történeti áttekintést nyújtó részében is láthatták, az 1958-ban életre hívott Év sportolója-gála óriási változásokon ment át, míg a Sajtó SC éves sportbáljától eljutott a Nemzeti Színházig.

A változás persze a főszereplők életútjában is tetten érhető – sokan vannak ma aktívan jelen a magyar sportéletben, akár magas rangú pozícióban is, akik évtizedekkel ezelőtt csillogó szemű sportolóként vettek át díjat a gálán. Kíváncsiak voltunk arra, mit jelentett nekik akkor az a díj – és persze arra is, mit jelent ma.

Schmitt Pál 1968-ban, 1971-ben és 1972-ben is tagja volt az Év csapatának, a férfi párbajtőr-válogatottnak, majd a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke és Magyarország köztársasági elnöke is volt.

„Ha a körítés változott is, ez mindig nagyon rangos versengés volt – mondta Schmitt Pál a Nemzeti Sportnak. – Különösen az olimpiai években volt igazán kiélezett a küzdelem, büszke vagyok arra, hogy a csapattal kétszer is olimpiai évben tudtuk elnyerni ezt a díjat. Huszonegy évig voltam a MOB elnöke, sokszor adhattam át én a díjat a győztesnek, amiket pedig én kaptam, féltve őrzöm. Egyébként is minden díjat, kitüntetést megőriztem, amit 1954 óta kaptam, de ezek kitüntetett helyen vannak.”

Az 1998-ban a férfi párbajtőr-válogatott tagjaként az Év csapatában szereplő Kulcsár Krisztián napjainkban a MOB elnöke.

„Abban az évben világ- és Európa-bajnokságot is nyertünk, ráadásul megnősültem – idézte fel az esztendő jeles eseményeit a vívóként csapatban kétszeres olimpiai ezüstérmes, egyéni világbajnok sportvezető. – Kellemes emlékeim vannak tehát, de kicsit elszomorodom, ha eszembe jutnak, hiszen azóta eltelt huszonegy év. A díjátadóra még külön ruhánk is volt, a három testőrhöz hasonlóan jelentünk meg a rendezvényen. Akár egyéniben, csapatban vagy edzőként kapja meg valaki ezt az elismerést, egyaránt nagyon fontos és büszke lehet rá. Amikor felidézik egy sportoló pályafutását, ez a díj – nem ok nélkül – szóba szokott kerülni, bekerül az életrajzokba.”

Az 1971-ben az Év férfi sportolójának választott birkózó, Hegedűs Csaba 1992 és 2015 között csaknem negyedszázadon át töltötte be a Magyar Birkózószövetség elnöki posztját.

„Nagyon éles csata volt 1971-ben, hiszen nagyon jó barátommal, korombeli példaképemmel, a fantasztikus bajnok Wichmann Tamással küzdöttünk meg a díjért – mondta megkeresésünkre. – Tomi akkor két számban is világbajnok lett, én pedig akkor nyertem meg a vébét Mr. Tusként, így a birkózó-világszövetség is az év emberének választott. Családi neveltetésemből is eredeztethetően világéletemben büszke magyar embernek tartottam magam, és egy Magyarországon élő élsportoló számára nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint hogy a hazájában is elismerik és a legjobbnak választják. Emlékszem, édesanyámmal az akkori Népsport szerkesztősége előtt vártuk aznap az újságot, és miután kijött, óriási büszkeséggel felvásároltunk egy jelentősebb példányszámot, hihetetlenül boldogok voltunk!”

1985-ben a mexikói világbajnokságra meggyőző játékkal kijutó labdarúgó-válogatott lett az Év csapata. „Szinte természetes volt, hogy mi nyertünk, előre elkönyvelte ezt a sportszakma és a közvélemény is – mondja annak az együttesnek a csapatkapitánya, Nagy Antal. – Sajnálom, hogy akkoriban ez a gála nem volt olyan rangos és nívós esemény, mint manapság, irigykedve nézem azokat, akik mostanában a Nemzeti Színházban, ilyen tálalásban vehetik át a kitüntetéseket. Akkoriban jóval szerényebb keretek között zajlott, nem is emlékszem a helyszínre, és úgy rémlik, épp utaztunk valahová, úgyhogy csak egyvalaki vette át a csapat nevében a díjat, amelyről azóta sem tudjuk, hol lehet.”

 

Az 1991-ben és 1996-ban is az év férfi sportolójának választott korábbi ökölvívó, ma televíziós sportriporterként, kommentátorként is dolgozó Kovács „Kokó” István is ezer szállal kötődik a gálához. „Talán nincs, aki nálam sokrétűbben kapcsolódna ehhez a rendezvényhez – mondja lapunknak. – Kétszer díjat nyertem, egyszer második helyezett lettem, egyszer különdíjat kaptam, kétszer díjat adtam át, egyszer konferanszié voltam a gálán, kétszer műsorvezető, tavaly a vörös szőnyegnél riporterként fogadtam a sztárokat, továbbá a szervezőbizottságnak is tagja vagyok. A legszívesebben persze arra az időszakra emlékszem, amikor még jelölt voltam a díjra, mindig nagyon örültem, ha a sportújságírók beszavaztak a jelöltek közé. Pontosan tudom, ez egy nagyon nehéz összehasonlítás, sokak számára fájdalmas döntések születnek, biztos, hogy az idén is vannak olyanok, akik őszintén úgy érzik, ott volna a helyük. De ez pozitív is, mert azt jelenti, hogy mindenki ott akar lenni, és az elmúlt három évben valóban olyan rangos eseménnyé vált a gála, hogy nyugodtan nevezhetjük a magyar sportélet legfontosabb éves rendezvényének.”

És hogy mik a legmarkánsabb változások?

„Én 1991-ben még a Béke Szállóban, mintegy ötven ember előtt vettem át a díjat, másodszor a Kongresszusi Központban, nyilván egyik esetben sem volt hasonlítható a körítés a Nemzeti Színházéhoz – mondja Kovács István. – Sajnos a díjam nincs otthon, mert 1991-ig ez vándordíj volt. Én lettem volna az első, aki már megtarthatta volna, de a címvédő, Darnyi Tamás nem adta vissza, azt mondta, hogy a költözésnél elkallódott valahová. Tanultam az esetből, és amikor 1997-ben megkaptam a világ legjobb amatőr ökölvívója-díjat, ami szintén vándorserleg volt, nem adtam vissza: véletlenül én is elhánytam valahová a költözésnél…”

A kalapácsvető Gécsek Tibor, a Magyar Atlétikai Szövetség korábbi alelnöke 1998-ban volt az Év férfi sportolója. „Nagyon nagy becsben tartom a díjat, minden napom úgy indul, hogy elmegyek előtte, ránézek, és ez erőt ad a naphoz – mondja. – Nagyon nagy rangja van, mert a sportújságírók döntése alapján lehet megkapni, nekik pedig ez a munkájuk és a hobbijuk is, így van rálátásuk. És nemcsak a száraz tények és eredmények döntenek, hanem az is, hogy a különböző sportágakban versenyzők között ki az, aki emberileg is megérinti az újságírókat.”