A meccsek meccse a Puskásban – Szöllősi György publicisztikája
FEJÉR MIKLÓS BÁCSI, a sportrajongó óbudai étteremtulajdonos, aki még gyerekkorából, Pestszenterzsébetről ismerte Puskást, ültette a bogarat a fülembe: „A Népstadiont a Svábról kell elnevezni. Próbáld meg, te el tudod intézni.” De hát hogyan is tudnám én elintézni, gondoltam. Aztán jött az ötlet: Öcsi bácsi 75. születésnapjánál jobb, erősebb apropót nehéz elképzelni. 2002 tavasza volt, pár nappal az országgyűlési választások előtt, még csak két hónapja, hogy négy munkatárssal létrehoztuk a Magyar Labdarúgó-szövetség sajtóosztályát. Bizonyára megszereztem az akcióhoz Bozóky Imre MLSZ-elnök vagy Berzi Sándor főtitkár jóváhagyását is, anélkül aligha mertünk volna belevágni, de arra tisztán emlékszem, hogy Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszer bátorított: írjunk a szövetség nevében egy hivatalos indítványt, ő pedig hivatalos előterjesztésként beviszi azt a kormányülésre. Szerintem az első Orbán-kormány utolsó ülése lehetett a választások előtt, éppen Puskás születésnapján (bár április 1-jén született, ő maga mindig 2-án ünnepelte), amely előtt pár napunk maradt csupán az akció kivitelezésére. A levelet (talán valahol megvan), emlékszem, a vidéken kampányoló sportminiszternek egy panzió recepciójára kellett elfaxolni (!). Zajlott közben a már beteg, állandó kórházi felügyeletre szoruló Puskás születésnapi ünnepségének előkészítése is, külföldi vendégek sora érkezett az alkalomra, Alfredo Di Stéfanóra jól emlékszem. A lényeg: a Marriott Szállóban, az esti születésnapi parti előtt nemzetközi sajtótájékoztatót tartottunk, erre – felesége engedélyével és segítségével – Puskás is megérkezett a kórházból, s itt szerettük volna bejelenteni, hogy a Népstadion felveszi a legnagyobb magyar labdarúgó nevét. Némi kommunikációs zavar következtében azonban a nagy bejelentés már délelőtt elhangzott az aznapi kormányülést követő tájékoztatón, Borókai Gábor kormányszóvivő (volt Nemzeti Sport-os kollégánk) szájából, ugyanakkor az is igaz, hogy a Magyar Közlönyben soha nem jelent meg a kormánydöntés, amikor később próbáltuk megkeresni, semmilyen hivatalos nyomát nem találtuk a határozatnak. Talán azért, mert létezett valamilyen tiltás a rossz emlékű Hitler tér, meg Sztálin út és társaik miatt arra vonatkozóan, hogy élő személyről nem szabad közterületet, közintézményt elnevezni. Ha így volt, ha nem, az egyébként mindenki által helyeselt döntés megszületett, lehozta a világ összes újságja, nem volt már visszaút. A számunkra váratlan és a magyar sport szempontjából csaknem végzetes következményekkel járó kormányváltás után a stadion hivatalos feliratai is elkészültek, zöld betűkkel kikerült a toronyépület külső frontjára és a pálya felől, a játékoskijáró fölé, hogy „PUSKÁS FERENC STADION”. Az MLSZ erőfeszítései révén augusztusban pedig a hivatalos „pályaavató” is megtörtént, a spanyol válogatott jött Budapestre Puskás 75. születésnapja és a Népstadion átnevezése tiszteletére. Az eredmény is ünnepi volt, 1–1, a sportkormányzatot pedig akkor már Jánosi György gyermek-, ifjúsági és sportminiszter képviselte, és maga Puskás Ferenc is megjelent, sőt Baumgartner Zsolt, magyar Formula–1-es pilóta nyitott sportautóján tiszteletkört is tett az állva tapsoló közönség előtt, az immár az ő nevét viselő volt Népstadion futópályáján.
Ezután viszont a magyar futball és a stadion legrémesebb évei következtek, ekkor már nem engedtek nézőket az úgynevezett felső karéjba, amely, ugye, eleve csak az egyik, a nyugati oldalon épült meg, az ezredfordulóra azonban ezt is életveszélyesnek nyilvánították, hiszen éppen úgy, ahogyan a magyar futball ügyével általában történt: még a karbantartással sem foglalkozott senki évtizedeken át, nemhogy a fejlesztéssel, építéssel, megújítással. Abszolút megértve a régi Népstadionhoz, az ott rendezett (kettős) rangadókhoz, emlékezetes eseményekhez, magához az intézmény nevéhez érzelmileg kötődő, az átnevezést egy idő után megkérdőjelező szurkolók, polgárok rosszallását, azt kell mondanom, a kezdeményezés, hogy legyen a nemzeti futballstadionunk új neve Puskás Ferenc Stadion, egyben kimondva-kimondatlanul nemcsak a név, de maga a stadion megújulásának óhaját is magában hordozta. És persze a hivatalos, állami – a (szokás)joggal is dacoló – gesztus, az átnevezés ígéretet is jelentett a stadion újjáépítésére, ami egyébként a kilencvenes évek végétől 2007-ig rendszeresen beadott magyar Európa-bajnoki rendezési pályázatok állandó, de évtizedekig nem megvalósuló ígérete volt. Az a kormány ugyanis, Orbán Viktor vezetésével, amely nemcsak ígérte, de valóban meg is építette volna az új arénát, 2002-ben, hetekkel az átnevezés után elveszítette a választásokat, s ugye nem szükséges mondanom, hogy a szurkolók hitegetésén és szép makettek készítésén túl semmi nem történt a baloldali kormányok következő nyolc évében. Látva a stadion egyre romló állapotát, fájdalmas és növekvő lemaradásunkat a nemzetközi színvonaltól, már-már megbántam, hogy keresztülvittük az átnevezés ügyét, a valaha Népstadionnak hívott romhalmaz, amelyben úgy engedélyezte 2009-ben az UEFA a DVSC – megfelelő saját pálya híján – hazai BL-meccseinek megrendezését, hogy „még egyszer, utoljára”, nagyon nem, és egyre kevésbé volt méltó Puskás Ferenc nevéhez, nívójához, presztízséhez. Legalább most, a budapesti BL-döntő napján emlékezzünk erre is, hogy honnan indultunk. Közben a főváros mindenfajta mondvacsinált eszközzel megtagadta, hogy a stadionnál lévő közlekedési csomópont is átvegye végre Puskás nevét, míg végül, amikor a 2-es metró teljes felújításakor nem tudott a Demszky Gábor vezette Budapest a költségekre hivatkozni, megszülték az álságos „Stadionok” nevet, amelyet sokáig nem is voltak hajlandók elengedni. Kilencévnyi nyilvános és hiábavaló küzdelem után a Tarlós István vezette főváros – Vitézy Dávid akkori főpolgármester-helyettes közreműködésével – nagyjából két hét alatt fogadta el és tüntette föl mindenhol a Puskás Ferenc Stadion elnevezést 2011-ben (amely persze 2019 óta megint nem követi a végleges Puskás Aréna nevet, miközben az is érdekes kérdés, hogy érdemes volt-e a folytonosságot megszakítva az időközben politikai szitokszóvá lett „stadion” szót kiiktatni az évtizedek óta határozott névelővel egyszerűen csak „a Stadionnak” nevezett – mára inkább „Puskás” – nevéből…) És egy mondat erejéig arra is érdekes kitérni, hogy bár bizonyára akadna jelentkező, hogy az aréna névszponzora legyen, a döntéshozó(k)nak fontosabb volt az így szerezhető bevételnél a nemzeti büszkeségünket és dicsőséges futballmúltunkat legerőteljesebben megjelenítő szót, vagyis Puskás nevét írni a homlokzatra (ezért az UEFA most nem letakarja a stadion nevét, mint számára idegen szponzornevet, amiként ezt sok más esetben teszi, hanem büszkén harsogja minden felületén, hogy a BL-döntő helyszíne az európai futball és a BEK/BL-történet egyik legnagyobbjának nevét viseli).
Az építkezés volumenét, politikai kockázatának mértékét, költségeit jelzi, hogy még a 2010 után kétharmados felhatalmazással egymást követő Orbán-kormányok közül is csak a második tudta elkezdeni a konkrét építkezést (persze addigra már tucatjával készültek el az NB I és az NB II új stadionjai és ezrével a kisegyesületek, iskolák, falvak pályái), azt a bravúrt ugyanakkor az állandó támadások kereszttüzében szemérmes szerénységgel igen keveset méltattuk, hogy rekordgyorsasággal és rekord olcsón készült el az új, egyébként csak magyarok által épített Puskás. Fürjes Balázs kormánybiztos vezetésével, három és fél év alatt, miközben, mondjuk, a londoni Wembley-nél csak a késés volt négy év, a teljes építkezés hét évig húzódott. A 200 milliárdos költség alatt maradó Puskás Aréna építésével szemben a Wembley, a Camp Nou (tavaly kellett volna készen lennie, de leghamarabb jövőre sikerülhet befejezni) és a Bernabéu (a mai napig nem nyitották meg hivatalosan, a tervezett mélygarázsok építését letiltotta a bíróság, az ugyancsak letiltott koncertek miatti utólagos hangszigetelés sem kezdődött még el) költsége menet közben mind jelentősen, másfél-kétszeresére nőtt és meghaladta az egymilliárd eurót (fontot), két-három-négyszeres költséget jelentve a Puskáshoz képest. És nemcsak azért, mert ezek nagyobb kapacitású létesítmények: az egy székre jutó költség nálunk 2.1 millió, a Wembley esetében 5.4, a Camp Nounál 4.9, a Barnabéunál 6.4 millió forint.
A Skardelli György által tervezett Puskás Aréna minden mai nemzetközi standardnak megfelel, amivel eleve egy szűk klub tagja, de abban, hogy a BL-formátum bevezetése óta Kelet-Közép-Európában Moszkva és Kijev után harmadikként BL-döntőt rendezhetünk itt, benne van a korábban nagyszerűen megrendezett magyarországi sportesemények sikere, az UEFA vezetőinek és stábjának remek budapesti tapasztalatai az itteni Eb-meccsekkel, El-döntővel, Szuperkupa-meccsel, a nagy klubok, válogatottak és világsztár játékosok elégedettsége itteni fellépéseik után, Csányi Sándor és az MLSZ sportdiplomáciai erőfeszítései, az elmúlt évek általános fejlesztései, a magyar főváros évek óta növekvő turisztikai vonzereje, a napról napra felértékelődő legendás hazai béke és biztonság, a magyar futball visszatérése a térképre, és valamekkora mértékben, hiszem, hogy a névadó, Puskás Ferenc varázsa is. Azok után, hogy a BEK-sorozatban már a Honvéddal is elindult 1956-ban, majd a Real Madrid szupersztárjaként háromszor megnyerte a sorozatot (két ezüstérmet is szerezve, három döntőt játszott végig), 1960-ban a sorozat gólkirálya volt, a döntőben máig élő rekordként négy gólt lőtt, még edzőként is visszatért a fináléba a Panathinaikosszal. Ma pedig a róla elnevezett stadionban játsszák az év klubmeccsét, ami azon a 24 évvel ezelőtti tavaszi délutánon, amikor az íróasztalomon álló telefaxkészülékről útnak indítottam az MLSZ-ből az átnevezés javaslatát, még álomnak is merész lett volna…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
