Fáradt befutó – Malonyai Péter jegyzete

Jelen idejű a sport, ez vitathatatlan, ám vannak események, amikor számítanak a múltra épülő összefüggések. A belgrádi vízilabda Európa-bajnokság vasárnapi döntője előtt például az, hogy a magyar vízilabda különlegessége az is, hogy éppen nyolcvan éve, az 1926-os győztes budapesti Eb óta csak esztendőkre kényszerült hátrébb, újra és újra visszatért és maradt az elitben.

Az is hagyomány – nálam mindenképpen –, hogy a fontos meccsek előtt megnézem, kik a bírók. Hogy nem mindegy, azt éppen a középdöntő szerbek elleni meccse (vezette: Boris Margeta Szlovéniából és Matan Svarc Izraelből) bizonyította. Nos, a vasárnapi döntőre német és francia játékvezetőt kaptunk, ami jó volt, mert a semlegességük megkérdőjelezhetetlen volt (a teljesítményük is az lett).

Lassan csordogált a meccs, leginkább a feszültség volt tapintható, meg persze a koncentrálás felsőfokon. Mindkét oldalon meglehetősen sok lövés tévesztett célt, hogy a szerbeknél, azt talán kihasználhatták volna a fiaink. Jellemző, hogy valódi, játékra hajazó akció csak egy akadt a meccsen, ötödik góljuknál a szerbek amolyan kispályás futballra emlékeztető passzok után tálalták a labdát az üres kapuba lövő Nemanja Vico kezéhez.

A második felvonásban sem a vízilabda szépségeit vezették elő a felek, nem a legjobb meccsét vívta a két csapat, egyre inkább az volt a kívülálló benyomása, hogy az nyer, aki kevesebbet hibázik. A harmadik felvonástól ez ránk volt jellemző, ám az is, hogy így is csupán egygólos hátrányban fordultunk az utolsó negyedre.

Amelyben továbbra sem sikerültek a lövéseink (31-ből 11 ment kapura), a fiúk meglepően pontatlanul hozták az egyébként hozzájuk közel álló műfajt. Ezzel együtt meglehetősen sok esélyünk volt, hogy 6–7 után egyenlítsünk, ám csak az látszott, hogy fárad, fáradt a társaság. Ami a célt tévesztő lövésekre is magyarázat, ha nem is mentség. Nem mintha a szerbek könnyedébben vették volna a levegőt, viszont nem csupán őrizték a vezetésüket, hanem folyamatosan növelték – egészen 10–7-ig.

Így az ezüstérem jutott nekünk, ami – mondják – szépen csillog. Hát…

Mindenesetre szebben, mint a könnyek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!