Sohasem kapott gólt – Malonyai Péter publicisztikája

A VILÁG LEGJOBB PÓLÓKAPUSA – mindenfajta múlt, jelen vagy jövő idő nélkül. A ma 80 esztendős Molnár Endréről szólva ebből nem engedek. Ráadásul nemcsak én gondolom így, hanem ő is. Azt mondja ugyanis, hogy sohasem kapott gólt. Legalábbis nem emlékszik rá – teszi hozzá a rá jellemző „molnárbandis” mosollyal. Mert a mosolya egyébként is különleges. Néha olyan hirtelen kerül az arcára, hogy az őt hallgató elsőre nem is érti az okát. Aztán kiderül, hogy ő már túl van azon, amit mondani akart, csak éppen még nem osztotta meg a másikkal.

Játékostársa, Magas „Öcsi”, akivel együtt ették a kiscsapatok néha keserű kenyerét a Bp. Spartacusban és – maradva a képnél – a kalácsot a válogatottban, így beszél: „Egyértelműen a szakma csúcsa. Amit például a jönköpingi Európa-bajnokságon produkált, utánozhatatlan. Megengedem, a maiak az összes poszton jobbak, mint mi voltunk, de a kapuban nem.” Menthető elfogultságában is igaz a Magas-állítás.

Molnár Bandi egyébként arra sem emlékszik, amikor emberfelettit nyújtott. Az említett jönköpingi Eb-n (1977) másodpercek leforgása alatt négy közeli lövést hárított, megakadályozva ezzel, hogy a belga, gyémántkereskedőként is pólós babérokra vágyó Abe Fuchs bíró megmutassa a világklasszis magyaroknak, ki az úr a háznál. Hat fórt adott az ellennek gyors egymásutánban, de ez sem segített, 4–3 lett a vége, hősünk pedig a vízből kiszállva nem értette, miről beszélünk.

Mindent megnyert, amit megnyerhetett a Gyarmati Dezső-féle aranycsapattal, sorrendben világbajnokságot (1973, Belgrád), Európa-bajnokságot (1974, Bécs), olimpiát (1976, Montreal) és még egy Eb-t (1977, Jönköping). Szívesen emlékszik ezekre a tornákra, joggal büszke a sikerekre, ám az mindmáig bosszantja, hogy valamennyi aranyérmét ellopták 2013-ban. „A bronz nem volt elég fényes nekik” – magyarázta, majd: „Már arra gondoltam, a bronzokat átfújatom arannyal, úgy nézegetem.”

És közben emlékezik. Belgrád: „Ez a siker nagyot lódított a szekerünkön, már nemcsak éreztük, hanem tudtuk is, hogy mi vagyunk a legjobbak.” Bécs: „Teljesen kiborítottuk a szovjet csapat legjobb lövőjét, Alekszandr Drevalt, lőhetett bárhonnan, vagy a blokk, vagy én hárítottam. Tanácstalan lett, magabiztosan nyertünk, s lettünk aranyérmesek.” Montreal: „Az aranyra szerződtünk, megszereztük. Visszagondolva, magától értetődő volt, hogy nyerünk. Ez volt a csúcs.” Jönköping: „Legyen elég annyi, hogy a legkevesebb gólt kaptuk, ami jó védekezést s vele együtt nagy munkát jelent.”
Minden úgy kezdődött, hogy nem volt éppen jó kisfiú. Állítólag azért küldték sportolni, mert különben börtönbe kerül, ezt ő cáfolja, mondván, nem volt ő rossz, csak eleven. Ráadásul a Lövőház utcában lakva, a közeli Marczibányi tér maga volt a paradicsom. Akkoriban minden térnek volt galerija – így hívták –, miért éppen a „Marczi” lett volna a kivétel.

A Csasziban tette meg az első hosszakat, ám hamar kiderült, hogy az úszás nem kenyere, be is állt a kapuba. Ami mániája volt, hiszen az iskolai kézilabdameccseken és a fociknál is a háló elé állt. „Mazochista lehettem, valahogy szerettem, ha agyba-főbe lőnek” – tárja szét a kezét.

Hamar ifiválogatott lett, aztán az utrechti Európa-bajnokságon (1966, 5. hely) már ott volt, de Gyarmati Dezsőnél ült fel a trónra, letaszíthatatlanul. Azt írták róla, hogy a neve hallatán idegessé válnak az ellenfél támadói. A csatár helyzetbe kerül, felemeli a labdát és szembenéz Molnárral. A támadó szemén hirtelen észrevenni, hogy fél, hogy elbizonytalanodott. A „Molnár-hipnózis” tönkreteszi a célzókészülékét, akaratlanul is gyámoltalanul lő. Az ő megfogalmazásában: „Ránéztem az ellenfélre és láttam a fején, hogy ez az életben nem fog nekem gólt lőni.”

Később már a líra is előkerült, már amennyiben költői lehet egy vízi fenevad. Azt írták ugyanis, hogy szinte áll a vízben. Mint egy éhes krokodil, amikor gyanútlan áldozatára vár, úgy bújik a hullámok mögé. Amikor a csatár odaér és eldobja a labdát, megpezsdül körülötte a medence. Lába dugattyúként tapossa a vizet, amelyből pillanatok alatt hegyként tornyosul ki hatalmas teste. Nagy csattanás és a labda erőtlenül pottyan a hullámok közé. Utána ismét csend, kisimul a víztükör.

Csupa ellentét. A parton szavát sem lehetett hallani, többnyire magában mérgelődött, morgott. A legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel vették körül a többiek, szidalmait a mérkőzés végére elfelejtették. Mert a vízben… A dühöngés magasiskoláját produkálta egy-egy rossz váltás, egy védelmi zűrzavar után. Vérlázítóan tudott mosolyogni, fejet csóválni egy-egy bírói ítélet láttán. Védhetőnek vélt gól után dühödten vágta saját kapujába még egyszer a labdát, vagy csapott a vízre egy jókorát. Mintha az első sípszóra egy teljesen más vérkörbe kapcsolták volna bele.

A hangoskodás távol áll tőle, csendben, megfontoltan ejti a szót, de termete, hangszíne kiváltja a hallgatóból a teljes figyelmet, és az érzést, hogy komolyan kell venni a szavait. Ahogy a Népsport írta a montreali olimpia után: „Gyergyószentmiklóson született, s valahogy mindig maga körül hordozza a szép, tiszta havasok nyugalmát, a mélységes fenyőerdők jó levegőjét.” 

És az is előkerült, hogy a magyar póló történetében a világhírű csatárok és védők mögött a kapus – sokszor indokolatlanul – csak egy kapus volt. Molnár Endre rangot adott ennek a posztnak. Mert Molnár „a” kapus lett.

Nem tiltakozik ezt hallva, de határozottan vallja, hogy a kapus nem lehet sztár, legalábbis az ő idejében, az ő válogatottjában semmiképpen. Arra ott volt Csapó Gábor és Faragó Tamás, minden porcikájukkal alkalmasan az akkor még gyerekcipőben járó marketingre, Gyarmati kapitány néha épített is erre. És persze rá is, nála ő volt az első számú kapus, de: „Azt persze nem nagyon szerette, amikor védekezésnél bemondta a zónát, én pedig közöltem, hogy Dezső, inkább szoros… Az ilyesmikkel jól elvoltunk.”

Annak a csapatnak erénye volt, hogy noha klik­kekre oszlott, egy irányba húzott a vízben, a sikerért mindegyikük mindenre képes volt. „Nálam okosabb emberek szerint az ilyesmi intelligencia kérdése – szívesen vállalom. Többrétegű csapat voltunk. Először is volt a Szivós Pisti, ő volt »a« Pisti, külön szám. Aztán voltunk mi, Sárosival, Konráddal, Cservenyák Tibivel, a fiatalok Gerendás Gyuri, Sudár Attila, Kenéz Gyuri és külön-külön Csapó Dudi és Faragó Tonó” – emlékezett.

Úszni sohasem szeretett, ezért is lett kapus. Mindmáig átkozza Markovits Kálmánt, aki szövetségi kapitányként az 1968-as mexikóvárosi olimpia előtt rengeteget úszatta őket a „babelmélet” jegyében, mondván, a bab is annál jobb, minél többet ázik a vízben. Ő a moszkvai olimpián (1980) ázott utoljára, utána abbahagyta, edző lett. Nyert bajnokságot kétszer a BVSC-vel (1985, 1987) és egyszer a Tungsrammal (1992). Amikor néhány hónappal a bajnoki cím után elküldték, a Népsport egy viccel kommentálta: „A bajnokság után nagy bankett, ünneplik a mestert. A mulatság tetőfokán az edző kérdezi az elnököt:
– Mondd, ha jövőre leégünk, akkor is így fogtok szeretni?
– Hát persze – így a válasz – És nagyon fogsz nekünk hiányozni…”

Ez természetesen leginkább a közeget minősíti, nem a hozzáértését. A vízben és a parton egyaránt. Hogy nem a levegőbe beszélek, bizonyság rá, hogy a szingapúri világbajnokságon beiktatják a Hall of Fame-be, nem mintha eddig ne lett volna ott a halhatatlanok között. A hivatalos elismerés mindeddig késett, ami öngól a jelölőknél, főként, hogy olyan kapusról van szó, aki nem kapott gólt.
Immár nyolcvan éve – ez azért nem semmi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!