A legek urai – kiemelkedő egyéniségek és különleges történetek a téli olimpiákról

A LEGEREDMÉNYESEBB

MARIT BJÖRGEN (sífutó)
(15 olimpiai érem)

„Bálvány, példakép, ihletforrás. Bölcs, gondoskodó, nagylelkű, pozitív.” A nagy rivális svéd Charlotte Kalla „jelzőbokránál” kifejezőbben aligha méltathatnánk a sífutás nagyasszonyaként tisztelt norvég Marit Björgent, aki közel két évtizedes pályafutása során szerzett 15 ötkarikás érmével minden idők legeredményesebb téli olimpikonjává vált, lekörözve olyan – honfitárs – legendákat, mint a sílövő Ole Einar Björndalen (13) és a szintén sífutó Björn Daehlie (12). Pedig Björgen hendikeppel indult a nagy olimpiai éremvadászaton, Salt Lake Cityben (2002) és Torinóban (2006) csupán két ezüstéremre futotta az erejéből, aztán Vancouverben, majd Szocsiban is három első helyezést begyűjtve hamar felzárkózott. Azt viszont talán maga sem hitte, hogy Pjongcsangban 37 évesen is állja majd a versenyt a vetélytársakkal, s a hatból öt versenyszámban nemcsak rajthoz áll, de mindegyikben érmet nyer – 30 kilométeren és a váltóval egyenesen aranyat. Összessé­gében nyolcszoros olimpiai bajnokként (ebben a kategóriában is listavezető, holtversenyben Björndalennel és Daehlie-vel) fújt visszavonulót 2018 tavaszán, igaz, a sífutástól nem tudott végleg elszakadni. Tavaly elindult és második helyen végzett a kultikus, 90 kilométeres Vasa-futáson.

A LEGKITARTÓBB

ARMIN ZÖGGELER (szánkós)
(6 érem ugyanabban a számban)

Kannibálnak becézték, mint az országúti kerékpáros Eddy Merckxet, mert a belga bajnokhoz hasonlóan ő is felfalta ellenfeleit. Meg az időt, amelynek múlásáról a dél-tiroli sportember sem volt hajlandó tudomást venni. A civilben rendőrként (bár talán testületét, az Arma dei Carabinierit célszerűbb csendőrségnek fordítani, megkülönböztetve az állami rendőrségtől) dolgozó, higgadt és megfontolt szánkóversenyző 1994-ben, húszéves korában indult először az ötkarikás játékokon, és még 2014-ben, túl a negyvenen is rajthoz állt. Az volt sorrendben a hatodik olimpiája, ami már önmagában különleges teljesítmény, de Zöggeler mindegyiken érmet is szerzett: Lillehammerben, Vancouverben és Szocsiban bronzot, Naganóban ezüstöt, Salt Lake Cityben és Torinóban (kvázi edzőpályáján) aranyat. Egyedülálló teljesítmény, egy adott versenyszámban soha senki sem volt képes hasonlóra sem a téli, sem a nyári játékokon. Amikor a New York Times Szocsiban arra volt kíváncsi, mi a jégteknőben olykor 145 km/h-s sebességet és az akár 5G-s nehézségi gyorsulást is elviselni kénytelen Zöggeler hosszúra nyúló pályafutásának titka, az izomkolosszus csak annyit mondott: „Sok almát eszem.”

A LEGSIKERESEBB

ERIC HEIDEN (gyorskorcsolyázó)
(5 arany egy olimpián)

A Washington Post egyenesen a sport alkimistájának nevezte, mint aki elsőként állított elő jégből aranyat, fő riválisai ellenben leforrázva kérdezgették egymástól, vajon mikor vonul már vissza ez a minden lében kanál amerikai. Mindezt azok után, hogy Eric Heiden kilenc nap leforgása alatt mind az öt férfi gyorskorcsolyaszámot megnyerte az 1980-as Lake Placid-i téli olimpián. Önmagában már az is szenzációszámba ment, hogy egyáltalán eszébe jutott megpróbálni, annyira más képességek szükségeltetnek egy 500 méteres sprinthez és egy 10 ezer méteres „maratonihoz”. Mintha 50-től 1500 méterig ugyanaz nyerné meg az összes gyorsúszótáv aranyérmét… És Heiden nem a szerencsének köszönhette győzelmeit: négy számban olimpiai rekorddal diadalmaskodott, 10 kilométeren pedig több mint hat másodpercet faragott a világrekordon. Utóbbit azután, hogy előző délután még kint szurkolt az amerikai–szovjet hokimérkőzésen, s annyira a látottak hatása alá került, hogy másnap alig bírt kikászálódni az ágyból. S a tökéletes szereplését az sem veszélyeztette, hogy 1500 méteren egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát és megbotlott. Ám ha azt hinnénk, hogy a sporttörténeti szenzáció más embert faragott a játékok idején 21 esztendős Heidenből, nagyot tévedünk. „A fenébe is, hát mihez kezdjek az aranyaimmal?! – fortyogott az ötödik döntőjét követően. – Inkább egy szép melegítő! Azt legalább hordhatnám. Ezek csak itt hevernek. Igaz, ha majd öreg leszek és kell a pénz, legfeljebb eladom mindet.” Még abban az évben szögre akasztotta a korcsolyáit, aztán rövid ideig kipróbálta magát országúti kerékpárosként, a diplomája megszerzése óta pedig ortopéd sebészként praktizál – így még az aranyakat sem kell elkótyavetyélnie.

A LEGSZORGALMASABB

KASZAI NORIAKI (síugró)
(8 téli olimpiai részvétel)

Van, aki 45 és fél évesen az unokája pelenkáját cseréli ki, és akad olyan is, aki éppen egy síugrósánc beülőjén várja, hogy megkapja a jelet az indulásra. Mint a japán Kaszai Noriaki, akinek a neve az évtizedek során úgy összeforrt a sportággal, mint a kritikus pont vagy a telemark. Húszévesen szerepelt először ötkarikás versenyen Albertville-ben (lenti képünkön), s onnantól további hét olimpián mindig jutott neki hely a japán válogatottban. 1994-ben Lillehammerben a csapatversenyben ezüstöt nyert, és sokáig úgy látszott, ez lesz az egyetlen olimpiai érme, ám a kétezres-kétezertízes évek elején, túl a negyvenen magát is meglepve lendült élete formájába. Ennek „hozadékaként” Szocsiban nagysáncon ezüst-, csapatban bronzérmet szerzett. A 2018-as pjongcsangi részvétele volt a jutalomjátéka, mert ugyan Kaszai halálosan komolyan azt tervezgeti, hogy még hatvanéves korában is leugrik a hegyről, profi karrierje lényegében már véget ért. A nyolc téli olimpiai részvétele viszont örök, igaz, Pekingben fellépett mellé az örökrangsor első helyére a német gyorskorcsolyázó Claudia Pechstein.

A LEGSOKOLDALÚBB

CLARA HUGHES (kerékpározó, gyorskorcsolyázó)
(6 érem téli és nyári olimpiáról)

Pjongcsangban a cseh Ester Ledecká keltett kisebbfajta szenzációt azzal, hogy hódeszkásként nemcsak saját szakága (párhuzamos óriás-műlesiklás) olimpiai bajnoki címét nyerte meg, de az alpesi síben tett kirándulása is szó szerint aranyat ért, s ha csak egy századmásodperc különbséggel, de megcsípte a szuper óriás-műlesiklás első helyét. Az ehhez hasonló sportághalmozás nem ritka az ötkarikás játékok történetében – az itt is, ott is érmet szerzők száma meghaladja a nyolcvanat. Na de olyan sportolóból, aki téli és nyári olimpián is dobogóra állhatott, összesen csak hat van. (A svéd Gillis Grafströmöt nem soroltuk közéjük, mert bár nyári és téli játékokon is nyert aranyérmet, mindannyiszor műkorcsolyában.) Közülük a kanadai Clara Hughes a legeredményesebb a maga hat medáliájával. A problémás kamaszéveiből a sport segítségével kimászó Hughes 24 éves volt, amikor Atlantában berobbant: az országúti kerékpározók mezőnyversenyében és egyéni időfutamában is harmadik lett. Ott volt Sydneyben, sőt meglepetésre Londonban is, ám érdeklődése az ezredfordulón első szerelme, a gyorskorcsolya felé fordult. Már a 2002-es téli játékokon nyert ezüstérme is igazolta döntése helyességét, de a koronát négy évvel később, Torinóban tette fel pályafutására, ahol 5000 méteren első, a csapatversenyben pedig második helyen ért célba. Téli éremkollekcióját egy vancouveri bronzzal egészítette ki.

A LEGSZERENCSÉSEBB

STEVEN BRADBURY (rövid pályás gyorskorcsolyázó)
(2002, Salt Lake City)

Az ember, aki miatt gyerekek tucatjai indultak el az otthonukhoz legközelebb eső jégpálya felé, mondván, ha így is olimpiát lehet nyerni, akkor azt mi is megpróbálnánk. Az ember, akinek a vezetéknevéből képzett ige (vö. bredbörizni) abban az időben azt jelentette, elképesztő mázlival véghezvinni valamit, amire egyébként szemernyi esély sem kínálkozott (pl. „Semmit sem tudtam nyelvtörténetből, de valahogy átbredböriztem a szigorlaton.”). És egy ember, aki persze valójában egyáltalán nem az a semmiből jött lúzer volt, aki csak annak köszönhette az olimpiai aranyát, hogy miután átment előtte az úton egy négylevelű lóherét rágcsáló kéményseprő, minden ellenfele hanyatt vágódott a jégpályán. Nem, az ausztrál Steven Bradburynek 1994-ből már olimpiai bronza, 1991-ből pedig vb-aranya is volt (mindkettőt a váltóval nyerte), s mellé legalább két horrorisztikus sérülése. 1994-ben egy futamon átvágta a combját egy korcsolyapenge (másfél évet hagyott ki), 2000-ben pedig egy bukást követően két nyakcsigolyája is elrepedt, s a legoptimistább jóslat szerint is soha többé nem húzhatott volna korcsolyát a lábára. Ezek után nem is olyan nagy szó, hogy Salt Lake Cityben az 1000 méteres versenyen előbb kizárásoknak köszönhetően jutott tovább, aztán az elődöntőben hárman is „kiborultak” előle a hajrában. A döntőben pedig szinte végig a mezőny végéről figyelte az előtte haladó négyek tusakodását, mígnem azok az utolsó kör utolsó kanyarja előtt dominóként felborították egymást. Bradburynek csak arra kellett figyelnie, hogy a megfelelő pillanatban emelje magasba a két karját…

BRADBURY HIHETETLEN GYŐZELME

A LEGSZENZÁCIÓSABB

USA–SZOVJETUNIÓ (jégkorong)
(1980, Lake Placid)
Mintha az Aranycsapatot megverték volna a grundon. Mintha Michael Jordanék 1992-es barcelonai álomcsapatát térdre kényszerítené néhány helybéli kosaras srác egy utcai dühöngő palánkja alatt. Mintha az ereje teljében lévő Michael Phelpset lenyomná egy feltörekvő fiatalember 200 vegyesen. Minthával persze nem érdemes mondatot kezdeni, hacsak nem egy 42 évvel ezelőtti Egyesült Államok–Szovjetunió jégkorongmérkőzésről beszélünk. A Lake Placid-i olimpián egy 21 év átlagéletkorú, egytől egyig amatőr játékosokból álló, igaz, hazai közönség előtt játszó amerikai válogatott mérkőzött meg a hokitorna négyes döntőjében az azt megelőző négy olimpiát megnyerő, tényleg világklasszisokat felvonultató (Vlagyiszlav Tretyjak, Valerij Harlamov, Szergej Makarov, Vjacseszlav Fetyiszov, és még sokan mások) szovjet együttessel. A „nagy testvér” 3–2-re vezetett a harmadik harmadban, ám a lelkes hazaiak előbb egyenlítettek, majd 4–3-ra fordítottak. A nézők a helyszínen és a tévé előtt pedig ordítottak, mert valóban csodát láttak. Még ha az olimpiai aranyhoz két nappal később Finnországot is le kellett győzni, ám az amerikaiak, ha hátrányból fordítva is, végül megcselekedték, amit ekkor már megkövetelt a haza.

A LEGBOTRÁNYOSABB

TONYA HARDING ÉS NANCY KERRIGAN (műkorcsolyázók)
(1994, Lillehammer)

Azért Coubertin báróék aligha úgy képzelték az újkori olimpiászok nemes versengését, hogy két, egymással rivalizáló sportoló közül az egyik retyerutyája szétveri a másik lábát egy teleszkópos bottal. Mindezt az olimpiai indulásról döntő országos bajnokság előtt két nappal. Mindezt az értelem századának utolsó évtizedében. Mindezt két amerikai műkorcsolyázónő… Tonya Harding (képünkön balra) állandó anyagi gondokkal küszködő, problémás családból érkezett a jég álomvilágába („Csúnya vagy és kövér, minek akarsz korcsolyázni?” – „biztatta” lányát a szerető mama), a sport a kitörés valódi, ám alighanem egyetlen lehetőségét kínálta neki. Nancy Kerriganéket sem vetette fel a pénz, viszont otthon békében és szeretetben éltek – szülei mindent megtettek, hogy tehetséges lányuk akkor is korcsolyaleckét vehessen, ha megérzi a házi kassza. A kilencvenes évek elejére mind a ketten sportáguk legjobb amerikai versenyzői közé kerültek, s egyre élesedett köztük a konkurenciaharc. De nem annyira, hogy 1994. január 6-án egy ismeretlen férfi odalépjen az edzést éppen befejező Nancy Kerrigan elé, és teljes erővel lábon vágja. Néhány nappal később kiderült, az elkövetőt Harding volt férje bérelte fel, az akcióban további két másik cimbora is benne volt, sőt az ex azt állította, Tonya is tudott a tervről. Ez egyébként később nem bizonyosodott be (bár Harding a nyomozás hátráltatása miatt felfüggesztett börtönbüntetést és jelentős pénzbírságot kapott, s örökre eltiltották a műkorcsolyázástól), az viszont beszédes adat, hogy a rendőrök találtak egy összegyűrt papírfecnit az ötletgazda szemete­sében, rajta Kerrigan edzésidőpontjaival – Tonya Harding kézírásával. A támadás egyébként nem sikerült, mert az elkövető nem találta el Kerrigan térdét, „csak” a combját, de az országos bajnokságon így sem indulhatott el. A játékok rajtjáig viszont felépült, így az amerikai szövetség jóvoltából (Hardinggal együtt) mégis ott lehetett Lillehammerben – sohasem látott médiafelhajtás közepette. Második lett, Tonya Harding viszont nem bírt a felé áradó gyűlölettel: mindössze nyolcadikként végzett.

A LEGFIATALABB

CECILIA COLLEDGE (műkorcsolyázó)
(11 év, és 85 nap)

A műkorcsolyázóként valóságos világsztárrá cseperedő norvég Sonja Henie 11 esztendősen ott volt az első téli olimpiai játékokon Chamonix-ban (igaz, akkor még „télisportok nemzetközi hete” volt a verseny hivatalos elnevezése), ám még így sem ő minden idők legfiatalabb téli olimpiai résztvevője. 222 napon múlt mindössze – a későbbi háromszoros olimpiai aranyérmes Henie 11 évesen és 273 naposan lépett jégre a játékokon, a brit Cecilia Colledge nyolc évvel később, Lake Placidben viszont 11 évesen és 73 naposan esett át az ötkarikás tűzkeresztségen. Érdekesség, hogy mindketten nyolcadikként zártak. Minden idők legfiatalabb téli olimpiai bajnokát is a jégen kell keresni: Kim Jun Mi Lillehammerben 13 évesen és 85 naposan nyert aranyat a dél-koreai női rövid pályás gyorskorcsolyaváltó tagjaként, míg az egyéni címeket tekintve az amerikai műkorcsolyázó Tara Lipinski a rekorder, aki 15 évesen és 255 naposan múlta felül a teljes női műkorcsolyaelitet a naganói játékokon.

A LEGIDŐSEBB

CARL AUGUST KRONLUND (curlingező)
(58 év, 155 nap)
Egy svéd curlingjátékos, bizonyos Carl August Kronlund minden idők legidősebb téli olimpikonja, aki 58 évesen és 155 naposan játszott, s szerzett hazája válogatottjával ezüstérmet az 1924-es téli olimpiai premieren. Igen, jól számolnak: a derék skandináv sportember két évvel a kiegyezés előtt született… De a győzelmet megszerző brit csapatban is jóformán csak ötven fölötti urak csúsztatták a gránitköveket, az akkor 54 éves és 101 napos Robin Welshben mindmáig a legidősebb téli olimpiai bajnokot tisztelhetjük. Azonban ha csak az egyéni aranyérmeseket nézzük, a biatlon többszörösen megkoronázott királya, Ole Einar Björndalen áll a korfa csúcsán a Szocsiban 40 évesen és néhány naposan megnyert aranyérmével. A nők között éppen Pekingben dőlt meg a részvételi korrekord, mivel a német gyorskorcsolyázó Claudia Pechstein néhány nappal az 50. születésnapja előtt lépett majd jégre, s ezzel átadta a múltnak az Amerikai Virgin-szigeteki szánkós, Anne Abernathy (48 évesen és 308 naposan szerepelt Salt Lake Cityben) vonatkozó rekordját.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 5-i lapszámában jelent meg.)