Megy ez! – Thury Gábor jegyzete

Aki nézett már kocsmai tévén magyar vonatkozású futballmeccset, az tudja, milyen hangulat uralkodik. A különböző szinten leittasult gyülekezetben mindenki szakértő, valamennyi delikvens „lát a pályán", leszámítva persze a mérkőzés játékosait. A számonkérés szakértői elsősorban a mieinket kritizálják, kezdve attól, hogy X miért lőtt kapra, vagy éppen miért nem. De a kapusoknak is rendre érkezik az asztal mellől jó tanács, leginkább azon megy a vita, ki kellett-e futni, vagy sem – a nép rendre a gólok után okos, mint ahogyan az összeállítással kapcsolatban is. Tulajdonképpen az lenne a jó, ha az aktuális szakvezető nem a meccs előtt adná meg a csapatot, hanem utána, figyelembe véve a kocsma népének véleményét. De hát futballnemzet vagyunk, vagy hát inkább voltunk…

Azt azért nem gondoltam, hogy a férfi rövid pályás gyorskorcsolyaváltó is hasonló izgalmat válthat ki. Merő feszültség volt a szerkesztőség kedd délután úgy dél körül. Volt, aki az esélyeket latolgatva le nem vette a szemét a képernyőről: kinél vagyunk jobbak a Dél-Korea, Egyesült Államok, Japán hármasból, hogy a döntőbe jussunk? Többen karba tett kézzel meredtek a készülékekre, fohászkodva, hogy a rövid pályán korántsem elhanyagolható bizonytalansági faktor ne a mieinket sújtsa.

Hozzáértően bólogattunk a megjegyzésre, hogy a Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Knoch Viktor, Burján Csaba négyesből kinek mennyit kellene hajtania, meg okosan megállapodtunk abban, hogy ha a mieink az élen mennek, nem is nagyon lehet őket felborítani. Noha pontosan senki sem tudta, hogy a villámgyorsan megtett száztíz méteres körökből mennyi van hátra, a tekintetek arról árulkodtak, ebben a sportágban is szakértő a magyar – holott nemhogy nem az egyenes pengéjű gyorskorival a lábán jött át a Vereckei-hágón, a többségnek még korcsolya sem volt a lábán. Azért néhányunknak eszünkbe jutottak a hideg telek, amikor elégedetten koszorúztunk a jégen – persze Ádóék ezt kicsivel gyorsabban tették Pjongcsangban. Amikor néhány körrel a vége előtt Dél-Korea mögött biztos másodikok voltunk, néhány „Nyugi!” kiáltás is felhangzott, mint a kocsmában a már megnyert meccsek vége előtt. Liu Shaolin Sándor ökölbe szorított kézzel a második helyen érkezett a célba, mi meg a levegőbe csaptunk. Sima ügy, vontuk le a konklúziót. Megy ez!

Megy hát!