SZABADOS GÁBOR 2021.02.03 10:10 Frissítve: 2021.02.23 16:30

Barcelona: a stratégiából fakad a pénzügyi kockázat

Ha van pozitívuma az FC Barcelona pénzügyi problémáinak, akkor az kétségkívül az, hogy rámutat a futballgazdaság működésének olyan törvényszerűségeire, amelyek sokszor nem nyilvánvalóak a felszín alatt.

Először is: a nagy bevétel nem jelent feltétlenül tökéletesen működő gazdálkodást. A legfrissebb és a tavaly kiadott Deloitte-jelentésben is az FC Barcelona a világ legnagyobb bevétellel rendelkező labdarúgócsapata, mégis óriási problémát okoz számára a hatalmas adósságállománya. Jellemző, hogy a Deloitte-jelentéseket sajtóban gyakran aposztrofálják a „leggazdagabb” klubok listájaként, holott az csak a bevételek alapján rangsorol, nem a nyereség, tőkeállomány vagy más kiegyensúlyozottabb mutató szerint. A legnagyobb bevétel mellett is lehetnek egy klubnak akkora költségei, hogy veszteséges lesz – pontosan ez történt a 2019–2020-as idényben a Barcelonával is.

Sokan csodálkoznak például, hogy a közgazdászok miért a Manchester Unitedet jelölik meg a legsikeresebb csapatként, miközben az elmúlt években több klub is nagyobb bevételt generált, és sportszakmai eredménytelenség is nyilvánvaló Alex Ferguson távozása óta. A válasz egyszerű: a United termeli messze a legnagyobb nyereséget a bevételéből, évről évre, hiba nélkül. Ez részben magyarázhatná is a sporteredmények hiányát, hiszen ha nagyjából ugyanakkora bevételből nagyobb a nyereségük, akkor nyilván kevesebbet költenek belőle a csapatra (relatíve, persze), de a csapat gazdasági és sportszakmai teljesítménye között 2013 óta feszülő ellentét még így is a sportgazdaság legnagyobb paradoxona, és a józan ész azt diktálja, hogy ennek rövid időn belül meg kell szűnnie.

De vissza Barcelonába, egész pontosan Spanyolországba! A másik szempont ugyanis, amelyet sokszor nem vesznek figyelembe, az FC Barcelona speciális szervezeti működése, amelyben viszont a klub megegyezik nemezisével, a Real Madriddal. Az talán még közismert, hogy ezek a klubok nem gazdasági társaságok, hanem egyesületek, de ennek következményeit hajlamosak vagyunk alulértékelni.

Minden komoly futballbajnokságban (a magyarban is) csak gazdasági társasági formában működő sportszervezetek indulhatnak el, éppen azért, hogy jobban ellenőrizhető és számonkérhető legyen a gyakran óriási pénzösszegeket forgató klubok gazdasági működése. Az egyetlen kivétel Spanyolország, ahol egyfajta „hispanikumként” a legnagyobb tradíciójú csapatok (a Real és a Barcelona mellett az Athletic Bilbao és az Osasuna is) felmentést kaptak ez alól, vagyis amit mindenki másnak muszáj, azt nekik nem. Ez egészen eltérő kötelezettségeket tesz lehetővé e csapatok számára számviteli, adózási és egyéb szempontokból, jelentős előnyöket biztosítva elsősorban a két nagycsapatnak a nemzetközi porondon – részben éppen ez motiválta az UEFA-t a pénzügyi fair play előírásainak bevezetésére, akármilyen hatásfokkal sikerült is az.

A történetünk szempontjából az a különbség az érdekes, amely a kétféle szervezet, a gazdasági társaság és a civil egyesület irányítása között jelentkezik. A Barcelonának nincs tulajdonosa, aki a saját pénzét fekteti be, a saját tőkéjét kockáztatja, hanem a tagok által maguk közül megválasztott elnök és elnökség irányítja. Még ha e választott vezetőségnek van is pénzügyi felelőssége, alapvetően úgy működnek, mint a politikusok: a fő céljük a tagság szavazatainak elnyerése, tehát a döntéseikben az az elsődleges motivációjuk, hogy hogyan fogadják azokat a szavazóik. Ezt a klubmodellt l'art pour l'art stratégiának nevezzük, mivel a klub „önmagáért” létezik és működik: nem a klub követi a vezető ­– a tulajdonos – céljait, hanem a vezető követi a klub céljait, annak szellemiségét.

Ez teljesen más megközelítés, mint amikor egy tulajdonos – még ha maga is egy szurkolók közül – a saját nyereségére fókuszálva, egyedül hozza meg a döntéseit ugyanazokban a kérdésekben, mint a fenti vezetők. Nagyon sok olyan konfliktust láttunk-látunk persze, amikor a tulajdonos éppen az ilyen megközelítés miatt kerül összetűzésbe a csapata szurkolóival, és általában ezeknek mindig az a vége, hogy a tulajdonos megy a saját feje után, a szurkoló meg hőbörög – ez Barcelonában kétségkívül nemigen fordulhat elő. Éppen ezért a hagyományokhoz ragaszkodó, az 1990-es évek gazdasági forradalma előtti „régi” futballt preferáló nosztalgikus szurkolók számára sokkal vonzóbb lehet ez a klubmodell, de a gazdasági racionalitás szempontjából egyértelműen kevésbé hatékony, és ezt pontosan mutatják a Barcelona elmúlt időszakban elkövetett pénzügyi baklövései is.

Tegyük hozzá, az még önmagában nem probléma, ha egy gazdasági tevékenységet folytató szervezetnek komoly adósságállománya van, mivel az ilyen szintű pénzügyi működésnek ez normális velejárója. A banki hitelek gyakran előfordulnak a különböző projektek finanszírozására, és Barcelonában ez már csak azért is szükséges, mert egy-egy veszteséges év során nincsen tulajdonos, aki a zsebébe nyúl és fedezi a hiányt (a százezres nagyságrendű tagságot meg nem kérik fel póttagdíj befizetésére, mert ugye ők fognak szavazni is…), ezért ezt hitelfelvétellel tudják áthidalni. Az is bevett szokás, hogy játékosigazolások során részletekben fizetik meg a transzferdíjat, így ezekből is tartozás keletkezik, de addig nincs gond, amíg ezeknek a törlesztése beilleszthető a szervezet költségvetésébe. Úgy tűnik, az FC Barcelona átlépte ezt a mértéket.

A leglátványosabb melléfogás kétségkívül a Neymarért kapott 222 millió euró elherdálása volt. Kimondhatjuk, hogy ennek a transzfernek a legnagyobb nyertese a Liverpool lett, hiszen ebből a pénzből vette meg a Barcelona Coutinhót 145 millióért, amelyből aztán Jürgen Klopp megszerezhette van Dijket (85 millió) és Alissont (62 millió), behelyezve az utolsó puzzle-darabkákat is a csapatába, hogy az rögtön Bajnokok Ligáját és Premier League-et nyerjen.

És hogy mi lesz a megoldás Barcelonában? Jöhet akár egy deus ex machina segítség is, például a katalán kormány hirtelen segítségének formájában (láttunk már korábban ilyet a Realnál a madridi önkormányzattól), de akár lesz ilyen, akár nem, a legbiztosabb forgatókönyv a költségek radikális lefaragása, ami a legnagyobb játékosfizetések leépítését teszi szükségessé, beleértve Lionel Messit is – sőt, elsősorban őt.

A kérdés csak az, hogy ki meri ezt elnökként felvállalni…

2018.05.25 10:10:09

Szabados-blog SZABADOS GÁBOR

SZABADOS-BLOG. A pénzügyi fair play megbukott, új tervek kellenek az UEFA-nak.