Jégkockákkal ütötték ki az ifjabb Klicskót?

They never come back. Sohasem térnek vissza. A nehézsúlyú mezőnyben hosszú ideig ezt a mondatot „sütötték rá" a detronizált világbajnokokra, aki ugyanis egyszer elveszítette az övét, a későbbiekben már nem tudta visszaszerezni.

Mindez egészen 1960. június 20-ig (Floyd Pattersonnak a svéd Ingemar Johansson elleni sikeréig) volt igaz, később viszont többeknek sikerült a bravúr. Hét évvel ezelőtt ebben bízott Vladimir Klicsko is, aki az amerikai Lamon Brewster ellen kísérelte megkaparintani a WBO (Bokszvilágszervezet) gazdátlan, ám korábban három évig éppen nála lévő övét.

Ha csak a különböző egykorú nyilatkozatokat, jóslatokat nézzük, biztosra lehetett venni Vladimir győzelmét. Az immár új edzővel készülő, Fritz Sduneket Emanuel Stewardra cserélő ukránra fogadni nem is volt érdemes (néhol nem is engedték), néhány ember kivételével szent meggyőződéssé vált, hogy teljesen felesleges megvívni a meccset, elég, ha a bíró felemeli az universumos kezét, majd a supervisor odaadja neki az övet, és kész.

(Az amerikai fogadóirodákban 10 dollárra 11-et fizetett a diadala, míg az egyik vezető német internetes bukmékernél még rosszabbul nézett ki az arány: 10 euróra csak 10 euró 70 centet lehetett nyerni.)

Az óvatoskodók egyike azonban éppen Klicsko volt, akiben feltehetően még élénken élt az egy esztendővel korábbi március emléke, amikor a dél-afrikai Corrie Sanders ellen is hasonló helyzetben készült, majd akkora verést kapott, hogy a kijáratot is csak idegenvezetővel találta meg a hannoveri Preussag Arenában. „Élőben még sohasem láttam, de rengeteg videoanyagot szereztünk róla. Állíthatom, nagyon jól ismerem. Nehéz mérkőzésre számítok, de nem lehet más a célom, csakis a győzelem" – nyilatkozta Brewsterről.

Aki eközben az esélytelen szerepében tetszelgett, ami végül is érthető, mivel szinte semmilyen eredménye nem volt korábbról, legfeljebb egy észak-amerikai bajnoki öve. A két vereségét például Clifford Etienne és Charles Shufford ellen szenvedte el, vagyis olyan bunyósoktól, akiket véletlenül sem lehetett a királykategória élmezőnyébe sorolni. Minden adva volt tehát, hogy az ukrán testvérpár egy lépéssel közelebb kerüljön a nagy családi álom felé, azaz hogy egyszerre legyenek nehézsúlyú világbajnokok.

Ehhez képest magyar idő szerint 2004. április 11-ére virradóra kiderült, milyen az, amikor Klicskóékhoz nem ürgét hoz a húsvéti nyuszi: Brewster (30–2, 27 KO–TKO) a vegasi Mandalay Bay Casino közönsége előtt az ötödik menetben kiütötte Vladimirt (42–3, 39), egyszersmind elfoglalta a WBO üresen álló trónját.

Az ötödik felvonás feléig minden a papírforma szerint alakult, semmi sem utalt arra, hogy az ifjabbik Klicsko a periódus végére teljesen elkészül az erejével. Így festett ez kívülről, a hajdani világelső azonban „egy kicsit" másképp élte meg a dolgot.

„Már az első menet közepén úgy éreztem, mintha ólomlábon mozognék. Fáradtság tört rám. Később sem regenerálódtam, ki tudja, miért, pokolian gyengének éreztem magam. Egyszerűen nem értem, mi történt velem" – mondta Vladimir, aki ennek ellenére dominált a ringben: az első négy felvonást követően jelentős pontelőnyre tett szert.

Az amerikai a harmadik menetben megcsípte ugyan az ukránt, ő azonban két jó összetétellel felelve elvitte a tíz pontot. Pontos feltartó balegyeneseire megannyi mélyre hajlás volt a válasz – Brewster a negyedik felvonásban még mélyebbre (értsd: a padlóra) került. De felállt onnan, majd kisvártatva már úgy szárnyalt a ringben, mint a főnixmadár.

Klicsko szavai: „A negyedik menetben tudtam, hogy nagyon elkaptam, hogy a kiütés szélére került. Tisztában voltam azonban azzal is, hogy be kell fejeznem, muszáj befejeznem a mérkőzést. Ám képtelen voltam erre, annyira gyengének éreztem magam. Amikor az ötödik menet legvégén a padlóra kerültem, nem bírtam felállni. Ha a bíró nem segít, tán még most is ott feküdnék..."

Klicskót a találkozót követően kórházba szállították, ahol kétórás vizsgálatnak vetették alá. A jelentések szerint nem lett agyrázkódása, de a Bild tudni vélt egyet s mást. Pontosabban Jean-Marcel Nartz, az Universum mérkőzésszervezője, akit a német bulvárlap szólaltatott meg:

„Nem vagyok orvos, de az az érzésem, Vladimir nem egészséges. Ijesztő, ahogyan összeomlott. Állítólag hatszorosa volt a vércukorszintje a normálisnak. Én magam cukorbeteg vagyok, jól tudom, mivel jár ez. Nem elképzelhetetlen, hogy ő is ebben a betegségben szenved, amiért be kell majd fejeznie a karrierjét" – vélekedett Nartz.

A szakma mindenesetre máris temette a 13 hónapon belül másodszor veszítő ukránt. Roy Jones Jr. szerint Klicsko nem tud küzdeni, míg Don King, a világhírű promoter javaslata egyenesen így hangzott (másokéval együtt): a bukott óriásnak fel kellene hagynia a bokszolással.

Közben, nem túlzás, a világ bulvársajtója az ifjabbik Klicskón köszörülte a nyelvét. Mert igaz, hogy korábban már kétszer is megverték TKO-val (1998-ban az amerikai Ross Puritty, 2003-ban pedig ugye Sanders), ám akkor mindenki azt hitte, hogy ezek a fiaskók csak véletlenül csúsztak be. De láss csodát: megint a padlón végezte, holott előzőleg ellenfele is onnan kelt fel...

Néhány exkollégája például utólag megmondta, hogy ő már előre megmondta... Dariusz Michalczewski szerint a kis Klicsko csak az edzéseken, különösen a hosszú távú futásokban király, míg Henry Maske azt fejtegette, hogy nem lehet felérni a csúcsra B-kategóriás versenyzők ellen, amúgy meg az ukránnak fogalma sincs arról, hogyan kell veszélyes helyzetekben viselkedni.

A nehézsúly fenegyereke, az addigra már csupán nevében (és külsejében...) félelmetes Mike Tyson másképp viszonyult a kérdéshez: ő azt nyilatkozta, hogy szívesen megmérkőzne Vladimirral. Erre lehet úgy reagálni rosszmájúan: Las Vegas-i teljesítményét látva nem csoda, hogy Iron Mike kívánatos ellenfélnek tartotta...

Bár sokan mentegetni próbálták a vesztest – bátyja, a korábbi WBO-bajnok Vitalij is megerősítette a megemelkedett vércukorszintről szóló híreszteléseket –, a lapok egy része már leírta. A nem éppen kíméletességéről ismert német Bild egyenesen új becenevet talált neki: a végzettsége és ütőereje alapján előtte Dr. Acélkalapácsként emlegetett bunyóst Dr. Lágy tojásnak keresztelte át. Nem kétséges: az ütésállóságára céloztak...

A Nemzeti Sport a történtek nyomán azon „sopánkodott", hogy Vladimir nemcsak saját magát intézte el egy időre (egy életre?), hanem a kategóriát is korszakos válságba sodorta, hiszen Lamon Brewsternek, John Ruiznak és Chris Byrdnek hívták az aktuális világbajnokokat – azaz e nézőket sem csalogató trió uralmával „talán sohasem volt még ilyen súlytalan a nehézsúly".

Ugyanakkor az akkori időszak legnagyobb bokszszenzációjával kapcsolatban sem ültek el a találgatások. A szakembereket nem is igazából a favorit veresége lepte meg, hanem az, hogy már a második menettől kezdve rendkívül fáradtan mozgott a ringben, noha a felkészülése során kifejezetten jó kondícióban volt. A Klicsko-táborban arra gyanakodtak, hogy valakik valamilyen kábító szert (nem összetévesztendő a kábítószerrel) csempésztek bele az italába.

Erre úgy adódhatott lehetőség, hogy míg korábban rendre az edző, Fritz Sdunek vitte magával a szállodából az italt tanítványának, most Vladimir maga keverte az üdítőjét, amelyet az öltözőben előre odakészített jégkockákkal hűtött le. Szakértők szerint olyan hormonok, amelyek megemelik a vércukorszintet, a folyadékból gyakorlatilag kimutathatatlanok.

Két tényező erősítette Klicskóék összeesküvés-elméletét. Az egyik: a győztes Lamon Brewster menedzserének a személye, Don King ugyanis köztudottan dörzsölt róka, aki gyakran a törvényekre is fittyet hány. A másik: az amerikai fogadóirodákban a meccs napján Brewster oddsa hirtelen 1:11-ről 1:3.5-re változott, ami kétségkívül azt jelzi: valaki(k) nagy tételben fogadott (fogadtak) a fekete öklözőre. Talán éppen olyanok, akik egy bizonyos információ birtokában biztosra mehettek...

Mi viszont csak a tényeket vesszük biztosra (nem taglalva tovább a fenti, kissé meredek forgatókönyv valószínűségét), azok pedig önmagukért beszélnek. Két héttel a furcsa vereség után a báty, Vitalij „családi revánsot" vett Sandersen, és a WBC (addig a napig gazdátlan) övét azóta sem adta ki a kezéből.

Vladimir számára pedig két évnek és három meccsnek kellett eltelnie, hogy 2006 áprilisában – a „keresztbeverés" hagyományát folytatva – elpáholja Chris Byrdöt (aki hat esztendővel korábban pont a fivérét fosztotta meg a WBO trónjától), és e nemes bosszú révén újra felcsatolhatta a derekára legértékesebb boksztrófeá(ka)t.

Az IBF, illetve az IBO ura lett tudniillik, majd később az orosz Szultan Ibragimov felülmúlásával a WBO-é is megint, az üzbég Ruszlan Csagajevvel szemben pedig a Ring magazin világbajnoki titulusát érdemelte ki. A jelen vitathatatlanul legjobb nehézsúlyúja, aki a Brewster-féle padlózása óta veretlen (a mérlege most 55–3, 49 KO–TKO), arra készül éppen, hogy a brit David Haye-től elvegye a WBA címét is. Se közel, se távol más nívós kihívó – aki meg egyedül az volna (a WBC élén), azt is Klicskónak hívják. A Bild szerkesztőinek már jó ideje nem nyílt alkalmuk ismét lágy tojásokat emlegetni...