Agostino Di Bartolomei

Agostino Di Bartolomei, becenevén "Ago", vagy "Diba", volt az 1982/83-as bajnok Roma kapitánya és vezére. Nagyon nehéz róla írni, mert minden romanista érzelgős lesz ha Agostinóról van szó és az embernek az a benyomása, hogy bármit ír túl kevés lesz. Ez tényleg egy szomorú történet, de minden romanistának ismernie kell Agostino Di Bartolomeit, mert ő volt az a játékos, aki a leginkább megtestesítette a Roma szellemiségét. Agostino sportolói teljesítménye, emberi nagysága és későbbi tragikus sorsa, mély nyomokat hagyott a Roma szurkolók lelkében és megrázta az egész olasz labdarúgást.

Agostino Di Bartolomei

Az utolsó fővárosi derbin, a Curva Sud egy koreográfiával készült, ahol felvonultatták a Roma római kapitányainak a képmásait, a sok nagyság között Agostino képe volt középen, a díszhelyen. Nem volt véletlen! Valójában ha megfigyeljük, szinte minden Roma meccsen, a szurkolóknál ott van legalább egy zászló, vagy kép, ami Di Bartolomeit ábrázolja. A régi játékosok közül nem Falcao, Pruzzo, vagy Batistuta, de még csak nem is Losi, Conti vagy Bernardini képeit viszik ki, hanem Agostinoét, aki immár több mint harminc éve elhagyta a Rómát és több mint húsz éve meghalt.

Curva Sud, a Hall of Fame megalapítási ünnepségén. A háttérben ott van az Agostinót ábrázoló zászló.

Agostino Di Bartolomei 1955-ben született, Róma városának Tor Marancia nevű, akkoriban nem túl jó hírű kerületében és mint annyi olasz kortársa, a helyi plébánia udvarán ismerkedett meg először a labdarúgás nevű játékkal. Nagyon hamar kiderült, hogy kivételesen tehetséges, amikor elég idős lett, a kisgyerek Ago válogathatott az egyesületek között, végül az OMI-ban kezdett el játszani. Nagyon komoly "szakmai szempontok" alapján esett az OMI-ra a család választása, ugyanis ott elmosták a gyerekek szerelését és nem kellett hazavinniük a szennyest! Természetesen később átkerült a Rómába, ahol végigjátszotta a korosztályos csapatokat. Személyesen a "Mágus", Helenio Herrera hagyta jóvá a kis Agostino leigazolását, a büszke megfigyelő szólt neki, hogy nézze meg kit talált. Herrera állítólag végig se nézte a próbajátékát, azonnal tudta, hogy kivel volt dolga.

"Róma gyermekei, kapitányok és szimbólumok..." és középen ott van Agostino.

Agostino egy romanista családban és környezetben nevelkedett, ott fel sem merült senkiben, hogy a Rómán kívül lehet más csapatnak is szurkolni. Az első trófeáját a Rómával, az olasz kupát, egy tizenegyes párbajban nyerte meg a Torino ellen, viszont Agostino olyat tett, ami nagyon ritkán fordult vele elő: elrontotta a tizenegyesét és a lövését kivédte a kapus. Mikor aznap hazament, az apja már türelmetlenül várta az ajtóban, de nem azért, hogy gratuláljon a kupához, hanem, hogy ordibáljon vele a kivédett tizenegyes miatt. A nővére elmondása szerint, szegény Agostino már eleve leszegett fejjel érkezett haza, de a faterja még rátett egy lapáttal, mert az nem megengedhető, hogy pont az ő fia sodorja veszélybe a Roma győzelmét!

Alig pár nappal a 17-ik születésnapja után debütált a Roma felnőtt csapatában, 1973-ban Milánóban, egy gól nélküli meccsen az Inter ellen. A következő szezon első meccsén, a Bologna ellen, már meg is szerezte az első gólját, egy győzelmet érő gólt a 2-1-re végződött mérkőzésen. A következő három évben 23-szor lépett pályára a "nagyokkal", majd egy évre kölcsönbe ment a Vicenzába, ahol 33 meccsen 4 gólt szerzett. A visszatérése után a kezdőcsapat kirobbanthatatlan tagja lett, 1976-tól 1984-ig nagyon kevés meccset hagyott ki és a hetvenes évek végétől kezdve ő viselte a kapitányi karszalagot. Gólok szempontjából a 77/78-as szezon volt a legsikeresebb, abban a szezonban tízszer talált a kapuba, de a bajnoki cím évében is szerzett 7 találatot, pedig akkor elméletileg söprögetőt játszott.

Agostino akcióban a Scudettoval a mezén.

Összesen 306 meccsen szerepelt a Rómában, ebből 146-on kapitányként és összesen 66 gólt szerzett. A Rómával megnyerte háromszor az olasz kupát (1980, 1981 és 1984) és az 1983-as bajnoki címet. Ago karakterét tökéletesen jellemzi, hogy pályafutása során összesen egyetlenegyszer állították ki, a 78/79-es szezonban és akkor is csak a Juventus ellen. De azon a meccsen is győzelmet érő gólt szerzett, ráadásul vele együtt kiállították Virdist is a Juveból.

Játékosként Di Bartolomei egy páratlan érzékkel megáldott középpályás volt, csodálatos pontosságú hosszú indításai voltak és félelmetes erejű lövései. Fejben mindig a többiek előtt járt, kivételes taktikai érzéke volt, a védekező és a támadó fázisban egyaránt nagyon jól helyezkedett, nagyon jól játszott össze a csapattársaival. Az egyetlen negatív tulajdonsága focistaként a sebessége volt, pontosabban a sebesség hiánya. Emiatt rengeteg bírálat érte a karrierje során, de Nils Liedholm, a Roma edzője, vakon bízott benne és direkt az ő kedvéért kitalált egy pozíciót a védelem előtt, ahonnan Ago irányítani tudta a csapatot.

Bajnok a Roma, tiszteletkör az Olimpicoban.

A bajnoki cím évében Liedholm még hátrébb vonta és söprögetőként játszatta, ami látszólag őrültségnek tűnik, egy lassú játékos nem jó "liberónak", ráadásul Ago korábban sosem volt védő. De zokszó nélkül feláldozta magát a csapatért, lelkesen vállalta magára az új szerepkört és kimagasló teljesítményt nyújtott söprögetőként is.

Ami a leginkább megmaradt róla ennyi év után az emberek emlékezetében, azok a távoli kapura lövései voltak. Gyönyörű testtartása volt, ha meg akarjuk tanítani egy gyereknek, hogyan kell kapura lőni, meg kell mutatni neki Di Bartolomei lövéseit.

Di Bartolomei jellegzetes kapura lövéseinek egyike

Di Bartolomei pályafutásának a csúcsa egyértelműen az 1982/83-as bajnoki cím volt. Agostino Rómája egy nagyon jól összerakott csapat volt. Ott volt Falcao, "Róma nyolcadik királya" és a brazil válogatott egyik sztárja. A szélen Bruno Conti játszott, aki a szakértők többsége szerint az 1982-es vb legjobb játékosa volt. Roberto Pruzzo volt a gólzsák, aki évek óta a bajnokság legmeghatározóbb csatára volt. De a teljesség igénye nélkül, ott voltak még Pietro Vierchowood, Carlo Ancelotti, Sebino Nela, Aldo Maldera, Herbert Prohaska... Ez egy olyan társaság volt, ahol előbb vagy utóbb, de szinte mindenki megfordult a válogatottban, még ha egyesek csak a korosztályosban is. Az edző pedig Nils Liedholm volt, a "Báró", a svéd válogatott legendás csatár triójának, a Gre-No-Li-nak az egykori tagja.

A bajnokcsapat.

Valójában Agostino, ahogy egy igazi tragikus hőshöz illik, a pályafutása legfontosabb mérkőzését elvesztette, ez egyben a Roma eddigi történetének a legfontosabb meccse is volt, az ezerszer elátkozott 1984-es római BEK döntő a Liverpool ellen.

A kupa sorsát eldöntő végső tizenegyes párbajban természetesen Agostino rúgta az első római büntetőt. Jellemző, hogy ő azt is berúgta, ő sosem okozott csalódást és akkor is megtette a kötelességét. Bruce Grobbelaar, a Liverpool kapusa, szeret avval dicsekedni, hogy a hírhedt "táncát", amivel megszédítette a Roma tizenegyes rugóit, tudatosan csak a világbajnokok ellen vetette be. Szerintem meg kínjában találhatta ki, mert az első tizenegyesnél Agostino úgy beverte neki, hogy megmozdulni is alig volt ideje!

Di Bartolomei és Souness a BEK döntőn. Itt még minden romanista örült.

A nyomorult 84-es BEK döntő után, mikor a csapat teljesen összeroskadt, Agostino volt az, aki lelket vert a csapattársaiba és "kényszerítette" őket, hogy nyerjék meg a pár héttel később rendezett olasz kupadöntőt, a feltörekvő Verona ellen. Ez az olasz kupagyőzelem lett a búcsúajándéka a Rómának, a következő szezonban Nils Liedholm a Milanba szerződött és magával vitte Agót is. Pedig Agostino nagyon szeretett volna a Rómában maradni, de a klubnak esze ágába se volt megtartani. Egy újabb svéd edző, Sven-Göran Eriksson érkezett Liedholm helyére és az ő elképzeléseiben már nem volt hely a korosodó és amúgy is lassúnak tartott Ago számára.

Nem sokkal Ago első milánói szezonjának a kezdete után, a Milan a Rómát fogadta a San Siroban és Ago góljával 2-1-re elverték a fővárosiakat. Hogy is van az a közhely a Rómáról és a volt Roma játékosokról? Sajnos azon a meccsen, az amúgy mindig visszafogott Agostino, akkora "örömködést" rendezett a gólja után, hogy vérig sértette a Roma szurkolók felét. A romanisták másik fele a visszavágón haragudott meg rá, egy különösen durva belépője után Conti kárára. Graziani azonnal nekiesett és egy egészséges dulakodás kerekedett a dologból. Ezek után a Roma szurkolók többsége leírta Agostinót, ez egy olyan törés volt, ami a haláláig kísértette és sok Roma szurkolóban a mai napig bűntudatot és megbánást ébreszt.

Et tu mi fili Agostino?

Három évet töltött piros-fekete mezben, ekkor megérkezett Milánóba Arrigo Sacchi, a holland totális foci megszállottja, Agonak pedig távoznia kellett a Milanból, ahol összesen 85 meccsen 12 gólt szerzett. A Cesenába igazolt, ahol utoljára szerepelt az első osztályban, de egy év után innen is távozott, eligazolt a harmadosztályú Salernitanába, ahol még két évig folytatta játékosi pályafutását és ahol a második szezonban, az ő vezetésével kiharcolták a feljutást a másodosztályba.

És a válogatott? Semmi, nulla, zéró! Agostino a közelébe sem szagolt a felnőtt válogatottnak! Pedig 73 és 78 között nyolcszor szerepelt a korosztályos válogatottban és még 7 gólt is szerzett. De Enzo Bearzot, az olaszok világbajnok edzője, hűséges típus volt, megvoltak a saját emberei, akikhez körömszakadtáig ragaszkodott, az "ólomlábú" Di Bartolomei pedig sehogy sem illeszkedett a taktikai elképzeléseibe. Talán a válogatott szereplés hiánya is hozzájárult Di Bartolomei római legendájához, mert a milánói kitérő és a Salernóban mai napig páratlan népszerűsége ellenére, Agostino emléke gyakorlatilag csak Rómáé és a romanistáké, senkivel sem kell osztozni rajta.

A visszavonulása után elköltözött egy Castellabate nevű, Salerno környéki városkába, a felesége ezen a környéken született és Ago itt alapított egy fociiskolát. Saját elmondása szerint, szerette volna belenevelni a gyerekekbe a játék iránti szeretetet, de úgy, hogy ne az ő szeszélyes kollégairól vegyenek példát.

Di Bartolomei a gyerekekkel

Közben folyamatosan próbált valamilyen formában visszakerülni a Rómába, az egyetlen klubba, aminek gyerekkora óta szurkolt, de a Roma nem kért belőle. Többször próbálta bemutatni az elképzeléseit és a terveit a Roma vezetőinek, de valójában senki sem hallgatta meg. Di Bartolomei, az ő komoly és őszinte jellemével, eleve alkalmatlan volt a seggnyalásra, vagy hogy bohócot csináljon magából egy állás, vagy egy pozíció kedvéért és cseppet sem illett volna a modern labdarúgás körül gravitáló, gyakran meglehetősen felszínes figurák közé. Az 1990-es vb-én még szakkommentátorként dolgozott az olasz állami tévében, de végül egyre jobban elszigetelődött az elit labdarúgás világától.

Aztán döbbenetes dolog történt, olyasmi, amire soha senki sem gondolt volna, Di Bartolomei öngyilkos lett, 1994 május 30-án a házában szíven lőtte magát a pisztolyával, pontosan az elveszített BEK döntő tízedik évfordulóján. Alig 39 éves volt. Még a családja, a felesége és a két fia se vették észre, hogy ekkora problémákkal küzd. Senki se gondolta volna, hogy egy ilyen sikeres, gazdag, fiatal és egészséges ember ekkora őrültséget művelhet.

Az újságok a címlapon számoltak be Agostino haláláról.

Az amerikaiak állítólag pontosan meg tudják mondani, hogy hol voltak, mit csináltak, amikor először meghallották Kennedy elnök halálhírét. A Roma szurkolók valahogy így vannak Agostinóval, aki a halála után egy legenda lett, folyamatosan születnek dalok és versek az emlékére, a halála évfordulóján minden évben sorra jelennek meg az életéről szóló könyvek és dokumentumfilmek. A Roma edzőközpontjában a legnagyobb pálya Di Bartolomei nevét viseli és egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy az első 11 játékos között lesz, akiket a Roma szurkolói 2012-ben beválogattak a Roma dicsőségcsarnokába. Kár, hogy ez a sok utólagos szeretet és megbecsülés már nem segíthet rajta.

Agostino Di Bartolomei (1955. április 8. - 1994. május 30.)

Miért van ekkora tekintélye Di Bartolomeinek? Miért szeretik ennyire, ennyi év után? Di Bartolomei minden szempontból az ideális kapitány megtestesítője volt, senki sem viselte akkora méltósággal a kapitányi karszalagot, mint Agostino. Mindig sportszerű volt, de amikor kellett ő volt az első, aki leállt veszekedni az ügyeletes ellenféllel, vagy játékvezetővel, hogy megvédje a csapattársait és a Rómát. A pályán kívül egy komoly, végtelenül szerény és visszahúzódó fiatalember volt, ritkán nevetett és keveset beszélt, de amikor mondott valamit mindenki rá figyelt.

Agostino volt a játékosok szóvivője és vezére, mikor Viola elnöksége alatt a Roma "felnőtt" és érkezett a csapatba egy sor kiváló olasz és külföldi játékos, egyesek igazi sztárok voltak, senkinek soha eszébe sem jutott megkérdőjelezni Di Bartolomei tekintélyét, mindenki szó nélkül tudomásul vette, hogy Agostino a kapitány és beállt mögé a sorba.

Agostino Di Bartolomei: "Vannak fociszurkolók. És aztán vannak a Roma szurkolói."

Agostino sosem vesztette el a türelmét, mindig példamutatóan viselkedett, a pályán és azon kívül, mindig határtalan tisztelettel és türelemmel viselkedett a szurkolókkal is. Valamennyire viszontláthatjuk Di Bartolomei példáját, ahogy ma Totti, vagy De Rossi viszonyul a romanista szurkolókhoz. Végtelen tisztelettel és türelemmel, még akkor is, amikor a szurkolók kevésbé reprezentatív elemeiről beszélünk, akik esetleg pont azért gyűltek össze, hogy a csapatot gyalázzák.

Kapitányok, akkor és most.

Azalatt a nagyjából 5 év alatt, amíg ő volt a kapitány, a Roma nyert egy bajnokságot, szerzett két második és egy harmadik helyet, nyert három olasz kupát és első próbálkozásra egy paraszthajszálnyira megközelítette a BEK serleget. Meg lehet nézni, hogy mikor volt a Roma történetében még egy ilyen időszak, de inkább segítek és megmondom: soha, se előtte, se utána. Akkor kapta a Roma a legszebb becenevét is: "la Magica".

Szeretet és fájdalom

Tényleg nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mennyi mindent jelent Di Bartolomei a romanistáknak, sikert, kudarcot, felhőtlen boldogságot és végtelen szomorúságot egyben, de talán egy példával lehet a legjobban illusztrálni. A CONI (Olasz Nemzeti Olimpiai Bizottság) elnöke, egy Giovanni Malagó nevű, közismerten nagy Roma szurkoló, ő az a disztingvált megjelenésű, ősz hajú úriember, akit a tévében mindig meg szoktak mutatni a nézőtéren a Roma otthoni meccsein. A Roma tervezett új stadionja kapcsán, az újságírók megkérdezték tőle, hogy szerinte mi lenne egy jó név a leendő stadionnak? Malagó először felsorolta lehetséges névadóként a nagy elnököket, Dino Violát és Franco Sensit, ám végül is ezt válaszolta: "De ha a szívemre hallgatnék, én Di Bartolomeiről nevezném el."