Száz évvel ezelőtt fölényes győzelem született a lengyelek ellen a profi éra első válogatott mérkőzésén

A szomszédos országok mintájára a labdarúgásban 1926-ban Magyarországon is bevezették a profizmust. Az ezt megelőző időszak a vitáktól volt hangos, amelyek célja elsősorban az volt, hogy lezáruljon az álamatörizmus. Ausztriában 1924-ben Csehszlovákiában rá egy évre vezették be a profizmust, hazánkban még javában tartott az 1925–1926-os amatőridény, amikor már konkrét célok fogalmazódtak meg az átalakulással kapcsolatban. Június 15-én a liga és az MLSZ elnöksége tárgyalt, amelynek eredményeként hét klub (FTC, MTK, UTE, NSC, Vasas, Budai 33, KAC) a profivá válás mellett döntött. Arról is határoztak, hogy a szövetség évente négy válogatott mérkőzést rendez (kettőt ősszel és kettőt tavasszal), továbbá, hogy a klubok ezek bevételéből milyen arányban részesedjenek. A Nemzeti Sport szerint az FTC (Ferencváros) és az MTK (Hungária) 80-80, az UTE (Újpest) 45, a Vasas, a III.ker., a KAC, a Budai 33 mintegy 25, az NSC 20 millió koronát fordíthat profi együtteseire. A sportlap 2000 koronába került, egy Super X márkájú 750 köbcentis amerikai motorkerékpár 28 millióba. A magyar labdarúgás története (Dénes-Sándor-B. Bába) szerint a számokat tízzel kell elosztani, hogy forintban kifejezzük, ami azt jelenti, hogy nem óriási összegekről volt szó, ergo a labdarúgók sem voltak elégedettek. A Fradi futballistája, Pataki Mihály a nyomdájából élt, más kérdés, hogy az nagyon szoros kapcsolatban állt a zöld-fehérekkel… Újpesten ez úgy nézett ki, hogy a tímárműhelyt üzemeltető Fogl testvérek (Károly és József) sok megrendeléshez jutottak a Wolfner bőrgyáron keresztül (amely az Újpest-szimpatizáns Wolfner család tulajdona volt)… Ám ők bizonyos szempontból veszélyben voltak, már a mi a státusukat illeti: ha amatőrök maradnak, a vizsgáló bizottság megállapíthatja, hogy végül is a labdarúgásból élnek – ebben az esetben eltiltás jár, mert profik.

A Lengyelország elleni találkozó előtt nem éppen volt rózsás a hangulat: a sportlap arról számolt be, a profik nem akarnak játékost adni a válogatottba, úgy összességében „már a válogatást is a klubérdekek dirigálják”. Négy válogatott mérkőzést zsúfolt össze az MLSZ afeletti örömében, hogy a futballtilalmat enyhítették, illetve feloldották. Továbbá: „A profi klubok már teljes gőzzel dolgoznak s mit sem törődve a válogatottakkal, iparkodnak jó üzletet biztosítani, így természetes, hogy a válogatott mérkőzések közül nem megy minden könnyen, nem megy minden rendjén.” A válogató bizottság a Zsák (Budai 33) – Fogl II., Fogl III. (UTE) – Hossó (NSC), Sághy (BEAC), Bobrik (Postás) – Braun (Hungária), Mészáros, Holzbauer (Sabaria), Opata (Hungária), Szidon (UTE) csapatot tervezte, ám a profik ezt kifogásolták, mondván, „a lengyelek ellen nem adnak játékost, mert komplett csapatukat kötötték le vidékre s ott minden hiányzó játékosért egymilliót vonnak le a kikötött megtérítésből”. A szaklap fanyar humorral jegyezte meg, amíg régebben az jelentette vita tárgyát, hogy valaki miért maradt ki a legjobbak közül, a hivatásossok azt kifogásolták, hogy egyesek bekerültek… A purparlét az is gerjesztette, hogy egy jó erőkből álló válogatott (Dudás Jánossal, Schlosser Imrével, Takács II Józseffel, Kohut Vilmossal a soraiban!) néhány nappal korábban Drezdában 5:1-es vereséget szenvedett Közép-Németországtól, továbbá Temesvár ellen is ki kellett állítani egy csapatot… Egyeztetés után az illetékesek úgy döntöttek, a lengyelek ellen a Zsák (33 FC) – Fogl II, Fogl III (UTE) – Raix (KAC), Sándor (FTC), Bobrik (Postás) – Rázsó (Ékszerész), Horváth (III. ker.), Kautzky (Törekvés), Dobos (Postás), Szidon (UTE) csapat veszi fel a küzdelmet, a két nappal később a Temesvár elleni megméretésre a Zsák (33 FC) – Fogl II, Fogl III (mindkettő UTE) – Rebró (MTK), Sághy (BEAC), Nádler (MTK) – Rémay III (NSC), Molnár, Opata, Tritz, Jeny (valamennyi MTK) tizenegyet tervezték.

A két ország futballistái addig öt alkalommal találkoztak, valamennyi alkalommal magyar siker született. Ennek részben oka, hogy „lengyel barátaink azok közé tartoznak, akik meglehetősen későn kóstoltak bele a labdarúgás gyönyörűségeibe. Alig egy évtizedes múltra tekinthet vissza a lengyel labdarúgás, mert azelőtt csak elvétve futballoztak az akkor még több ország kötelékébe tartozó lengyel területen”. S ugyan az ismertetett összeállítási gondok miatt a mieink nehezebb helyzetben voltak, az NS így fogalmazta meg elvárásait: „Mi kemény küzdelmet várunk és ha csak katasztrofális mértékben csődöt nem mond a csapatnak valamelyik lényeges része, a magyar csapat nem nagy gólarányú győzelmét tippeljük.” A mérkőzés előtti napon derült ki, hogy Zsák Károly kislánya betegsége, Rázsó Izidor térdsérülése miatt nem vállalja a játékot. Előbbi helyére Remete Imre, utóbbiéra Braun József – a népszerű Csibi – került. Az ellenfél optimista volt, Edward Cetnarowski sportági elnök különösen a csatársorban bízott, hozzátéve: „A magyar csapat egyáltalán nem olyan gyenge, mint amilyennek Pesten tartják.” Az NS viszont nem tagadta: „A magyar futball fennállása óta most éli át legnehezebb napjait. A hosszú álamatőr periódus minden baja betegsége kiüt és mindehhez hozzájárul, az átalakulás időszakának minden zavara és bonyodalma.”

Viszonylag kevés néző volt kíváncsi a találkozóra, amelyet megtisztelt a jelenlétével Horthy Miklós kormányzó és két miniszter. A sportlap meg is jegyezte: „Ilyen magas személyiségek érdeklődése mutatja, hogy a magyar labdarúgást új utam élénk figyelemmel kísérik legfelsőbb helyeken is és ez a körülmény záloga annak, hogy a támogatás sem fog elmaradni.” A játékosok megtették a magukét, „a gyenge magyar csapat is biztos győzelmet aratott a lengyelek ellen”.

Már félidőben 3:0 volt ide, az egyéni értékelés szerint „a magyar győzelem feltétlenül a Fogl testvérek érdeme”. A szaklap áradozott: „Toronymagasan, emelkedett ki a két kitűnő bekk az egész mezőnyből és különösen Fogl II játéka minden elismerést megérdemel. A két testvér nagy tudása, biztos játéka és rutinja olyan fölényt jelentett a magyar csapatnak, amit a határozottan többet érő lengyel együttes nem tudott, kiegyensúlyozni.” Sándor József viszont megkapta a magáét: „Csak helyenként elégített ki, nem az a centerhalf, aki nagy ellenfelekkel szemben a magyar csapat legfontosabb posztjait betölthetné.” Az egyik gól szerzője, Horváth László sem tündökölt: „Teljesen hasznavehetetlen volt.” A III. kerület csatárát többet nem hívták meg a legjobbak közé… Mint ahogyan Dobos Károlyt sem, aki nem sokkal múlta felül Horváthot. Kautzky József, a Törekvés középcsatára: „Megbízható, középklasszisú center, akinek még olyan fogyatékosságai is vannak, mint egy-egy kezdő csatárnak.” Elöl a két szélső, Senkey II Gyula (gólt is lőtt) és Szidon Rezső mutatta a legtöbbet, ezt követően mégsem kaptak lehetőséget a nemzeti együttesben. Az ellenfélről ez állt: „A lengyel csapat egészében véve meglepően jól játszott. Nagyon nagy fejlődésen ment keresztül ez az együttes azóta, mióta legutóbb Budapesten láttuk. Főleg a csatársora jó, amelyben a belső trió a mezőnyben kitűnően játszott. Megbocsáthatatlan bűnük azonban, hogy lőni nem tudnak. (…) A két kapus közül egyik sem bizonyult igazi klasszisnak.”

A magyar futball háza táján azért nem volt ok örömre, mert két nappal később Budapest válogatottja vérszegény 1:1-et játszott Temesvár ellen. Csupán a két Fogl játszott úgy, ahogy azt tőlük mindenki várta…