A medve dekázott, a bocsok számolták
Nem ma történt – 1852-ben. Az irapuatói Nicolás Tejada akkor hozott be Franciaországból 24 tő epret, s érdekességképpen elültette a a Silao folyó partján. Maga sem hitte, hogy mára a világ „eperfővárosaként” hirdetheti magát a 2020-ban már 592 953 főt számláló település. Amikor mi (meg)jártuk a vidéket, 1986-ban még 300 ezerrel (!) kevesebben voltak, ám sem ez, sem az eper nem érdekelt egyetlen magyart sem negyven esztendővel ezelőtt. Persze, hogy a 0–6 miatt.
Pedig olyan szépen alakult minden. Annak ellenére, hogy a tengerszinten lévő Veracruz előtt nyerte el a világbajnokság IV. csoportjának küzdelmeit az 1730 méter magasan lévő Irapuato. A torna előtti decemberben már játszott ott a magyar válogatott, 1–0-ra legyőzte Dél-Koreát, s mint mondták a vezérek, remekül alkalmazkodott a körülményekhez. Ahogy Tolucában (2660 m) is, ahol csak az eredménnyel akadtak gondok (Mexikó: 0–2), az erőnléttel nem. Mondta is a nyugatnémet szövetségi kapitány Franz Beckenbauer, hogy ez igen, ők csak csúsztak-másztak Mexikóvárosban (2300 m) az angolok (0–3) és a mexikóiak (0–2) ellen.
Ha már az NSZK, a mieink gyorsan lefoglalták szállásul a leóni Hotel Comanjillát, a nyugatnémetek onnan indultak útnak az 1970-es világbajnokságon, hogy a negyeddöntőben 0:2-ről hosszabbításban legyőzzék Angliát (3:2). A szálláshely, nem mellesleg keresett üdülőcentrum, 70 kilométerre volt Irapuatótól, ahol tábort vert a szovjet csapat. Játékosai, a mieinkkel ellentétben nem voltak karanténban, népszerűek is lettek hamar a városban, a meccsünkre kíváncsi 15 ezer (félház) így nem a mi oldalunkon állt.
Ezzel együtt az El Sorde Irapuato címlapján magyar nyelven köszöntötte küldöttségünket: („Szeretettel üdvözöljük a magyar válogatottat városunkban”), a polgármester fogadást adott a tiszteletünkre, s elmondta persze, hogy Leónban csak azért létezik a futball, mert volt egy lelkes irapuatói menedzser, aki átplántálta az ősi vetélytársba a labdarúgás szeretetét. Ehhez képest, amikor Mezey György szövetségi kapitány kifogásolta, hogy magas a fű az Estadio Sergio León Chávezben, kiderült, hogy Irapuatóban nincs fűnyíró (!), Leónból kellett hozatni. A hír vagy igaz volt, vagy nem, mindenesetre nem a talaj, a fű miatt kaptunk ki 6–0-ra a Szovjetuniótól.
Már a meccs másnapján megkezdődött Irapuato hangos utóélete. A bennünket oly lelkesen köszöntő El Sorde Irapuato karikatúráján egy szovjet medve dekázik, mellette a bocsok számolnak: négy, öt, hat…
Mezey György azonnal lemondott, megnyugtató magyarázatot haláláig nem adott az összeomlásra, én elhiszem, hogy a négy perc alatt kapott két gól sokkolhatta az addig sikerekhez szokott társaságot, de ez én vagyok. Az viszont borítékolható volt, hogy jó szokás szerint szétverik a csapatot. Az argentínai vb-n (1978) leszerepelt együttesből négyen maradtak (Gujdár, Bálint, Kereki, Pintér) a következő meccsre (Finnország: 1–2), ezúttal öten (Szendrei, Sallai, Róth, Garaba, Hannich) voltak pályán a norvégok ellen (0–0) szeptemberben. Ennek is betudható, hogy a magyar válogatott a világbajnokság után 1987 februárjában nyert először (1–0), már a Mezey után következő Komora Imrét váltó Verebes Józseffel a kispadon.
Pintér István a Képes Sportban nagy eredménynek tartotta, hogy egyáltalán nyertünk, egyébként pedig: „Csak végig kell tekinteni a legutolsó egy esztendő eseményein, s kiderül, kiknek jött jól a mexikói kudarc, kik sütögették, sütögetik a maguk pecsenyéjét a mexikói »leégés« tűzénél”. Neveket nem említ, de ekkor már Buda elvtárs helyett Deák Gábor volt a sportfővezér, az MLSZ elnöke Somogyi Jenő Szepesi György helyén, a főtitkári poszton pedig Török Péter váltotta Páncsics Miklóst.
Futballügyekben nem jött a fordulópont, joggal egészítette ki a Népsport a Csehszlovákia elleni vb-selejtezős kudarc (1969) után Lakat Károly által vázolt kudarcsort, a Muhi, Mohács, Marseille mintát 1989-ben Irtapuatóval, Tarantóval és Sevillával – Tarantóban az olaszoktól, Sevillában a spanyoloktól kaptunk ki 4–0-ra. A válogatott kilenc meccset játszott az esztendőben, már Bicskei Bertalan vezérletével, kétszer nyert, Svájcot (3–0) és Észak–Írországot (2–1) győztük le. A kilenc meccsen harmincketten játszottak. Egyedül Disztl Péter szerepelt minden alkalommal, ugyanakkor Szalma József egyetlen percet (!) töltött a pályán, a spanyolok ellen tette be Bicskei a 89. percben, 0–4-nél, ami – megalázó.
Természetesen egymás után születtek könyvek is a témában. Egyikből sem derült ki a „nagy titok”, a szerzők viszont megtehették, hogy elmondják a véleményüket, megtették.
A már idézett Pintér István (Álom és valóság) Nyilasi Tibort állította a középpontban, aki ott sem volt a világbajnokságon. De: „Kellett, nagyon kellett volna Nyilasi Tibor. A kérdés: vajon miért nem volt ott mégsem sem Lienzben, az edzőtáborban, sem később Mexikóban? Egyáltalán: ott lehetett volna-e? És ha igen, mégis, miért mégsem? Ki volt a hibás: a sors, Nyilasi Tibor, Mezey György, talán valaki vagy valami más?” – kérdezi, hozzátéve, hogy „Mezey György idegrendszerét, idejét, energiáját ez, és még jó néhány más felesleges, nem ügy »ügy« lekötötte, de kétségtelen, hogy valahol tévedett. (…) Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar válogatott árnyéka volt a selejtezők során megismert önmagának.”
Abban mindenképp igaza van, hogy hagyjuk a balsorsot, „igaz, néha jólesik erre hivatkozni. De vajon tépne-e minket, ha valóban volna merszünk szembeszállni vele?”.
T. András Emil (Mundial zárt kapuk mögött) azzal kezdi, hogy 1966 óta három világbajnokságon (1978, 1982, 1986) tizenkét meccsből mindössze kettőt nyert meg a válogatott (1982: Salvador 10–1; 1986: Kanada 2–0), majd a mellébeszélést ostorozza. „Sajnos a mexikói körülmények az európaiak számára kedvezőtlenek, nem biztosítják azt a lehetőséget, hogy tudásuk legjobbját nyújtsák” – mondta Mezey miközben „a magyar labdarúgó-válogatott európai csapatoktól szenvedte el megrázó arányú és látványos vereségeit”. A lényeg: „Soha ilyen rosszul felkészített együttes nem lépett pályára világversenyeken, noha a »sterilizált« körülmények közepette történt felkészülésről, edzőtáborozásokról a lehető legkedvezőbb híreket szivárogtatták ki a vezetők.”
Mezei András (Ki beszél itt már Mexikóról? – Kudarc és szembesítés) szándéka szerint Végh Antal Gyógyít(6)atlan című könyvét kívánja helyre tenni. Végh ezúttal sem csinált mást, mint korábbi botránykönyvénél (Miért beteg a magyar futball? – 1975). Amit hall, leírja, készpénznek veszi a szóbeszédet, tényként tálal minden pletykát, felismerve, hogy meglehet, nem igaz, de igaz – lehetne. Ő is Nyilasira épít, a könyv első harmada kizárólag vele foglalkozik, erősen meglovagolja a meglévő indulatokat. Nem egy szimpatikus írás, maradjunk annyiban.
Mezei tényekkel igyekszik ellensúlyozni Véghet, legnagyobb érdeme, hogy közzéteszi Mezey hivatalos jelentését. Jellemző a forrongó indulatokra, hogy mindmáig az a szóbeszéd, hogy a kapitány lelépett, még a jelentését sem adta le.
Leadta. Benne: „Végezetül úgy látjuk, hogy a vb-re »felpumpált« csapatunk, ha el is kerülhette volna a súlyos vereségeket, jobb csapatoktól kapott ki. Az utóbbi vb-khez hasonlóan a végére kissé elfáradt, a vérszegény magyar labdarúgáson nevelkedett játékosaink egy komoly sokkhatásra összeroppantak, amelynek a következményeit képtelenek voltunk felszámolni.” Majd a végén: „Munkásságunk alatt a 30 mérkőzésből 18-at nyertünk meg, 7-et vesztettünk el és 5 mérkőzés végződött döntetlenül. Kívánjuk valamennyiüknek, hogy a következő 3 esztendőben is hasonló eredményekben legyen részük. A vb egy szomorú kisiklás volt. Nem kell új csapatot építeni.”
Egyébként Mezey váltig állította: „Könnyebb egy edző leváltásával megnyugtatni a felkavart kedélyeket, mint megkövetelni az alapos szakmai munkát és biztosítani a feltételeket hozzá.”
A sort pályatársam, Bodnár Zalán könyvével zárom (Szerelem és halál Irapuatóban – A mexikói 6-0 egyetlen igaz története – 2023). Ajánlom figyelmükbe, mert amellett, hogy jó a könyv, jó a történet, mi nyerünk benne a Szovjetunió ellen. Nem fogják elhinni: éppen 6–0-ra!
És ezzel a kör bezárult.
