A Császár és a többiek – a hetvenes évek világverő Bayernje

Vágólapra másolva!
2020.10.09. 19:52
null
<p>Háromkirályok (balról): Gerd Müller, Sepp Maier, Franz Beckenbauer (Fotó: Imago)</p>
Manuel Neuer a lisszaboni Estadio da Luzban augusztus 23-án magasba emelhette a világ első számú klubtrófeáját, a Bajnokok Ligája serlegét. Új sorozatunk második részében a hetvenes évek világverő Bayernjét mutatjuk be.

Az 1963-ban rajtoló Bundesliga új alapokra helyezte a német labdarúgást, amely azóta is töretlenül fejlődik, és időről időre elfoglalja helyét a világ tetején. Kell-e mondani, elsősorban a Bayern München jóvoltából.

Ehhez képest 57 évvel ezelőtt a bajorok nem kaptak besorolást az elitbe (a DFB az addigi regionális ligák eredményei alapján alakította ki az új sorozat mezőnyét), így „csak” 1965 nyarán nyerték el a helyüket a legjobbak között. És mivel az alapító és egyedüliként stabilan élvonalbeli Hamburg két éve kiesett, immár a legrégebben folytonos résztvevői a német első osztály küzdelmeinek.

A hatvanas évek elejétől a Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Gerd Müller tengelyre építhetett a Bayern mindenkori vezetőedzője – kegyelmi állapot, hogy egy klub egyszerre három ilyen korszakos klasszist vethet be, ráadásul a kapuban, a középpályán (később a védelemben) és a csatársor közepén. Az első idény (1965–1966) bronzéremmel és Német Kupa-győzelemmel zárult – ezt azonnal, 1967-ben a KEK-győzelem követte: a Rangers elleni finálét a 109. percben Franz „Bulle” (azaz Bika) Roth gólja döntötte el. És 1969-ben összejött az első Bundesliga-siker is – igaz, a hegemóniára még várni kellett.

A hét éven át működő Zlatko Csajkovszki-, Branko Zebec-féle jugoszláv edzői vonalat Udo Lattekkel 1970-ben váltotta németre a bajor óriás, és a kreatív mesterrel 1974-ben Európában is csúcsra ért a Bayern. Addigra azonban odahaza már uralta a terepet – immár az 1972-es müncheni nyári olimpiára átadott, építészetileg is jelentős, hálós tetőszerkezetű Olympiastadionban, amelyet az Allianz Arena 2005 májusi átadásáig bérelt.

PALOTAI IS FÚJT NEKIK
Palotai Károly játékosként sem volt utolsó (egyebek mellett BEK-elődöntőt játszott a Győrrel, 1964-ben pedig olimpiai bajnok lett), visszavonulása után azonban kora egyik legnagyobb játékvezetőjeként ismerte meg a nevét a világ. Kétszer fújt a Bajnokcsapatok Európa-kupája, egyszer-egyszer a KEK és az UEFA-kupa döntőjében, továbbá vezetett három világ- (1974, 1978, 1982), egy Európa-bajnokságon (1980) és két olimpián (1972, 1976). Karrierjében az első csúcs a BEK 1976-os döntője volt, amikor is Glasgow-ban, a Hampden Park 55 ezer nézője előtt a Saint-Éti­enne ellen (1–0) hibátlan produkcióval asszisztált a Bayern München sorozatban harmadik diadalához.

Az Ajax-korszak Johan Cruyff 1973-as Barcelonába távozásával véget ért, és a hollandok helyébe Európában a (nyugat)németek léptek. Az 1974-es BEK-elődöntőben éppen az idehaza egyeduralkodó Újpesti Dózsát ütötték ki a Népstadionban elért 1–1 (a Conny Torstensson góljával szerzett vezetést a 81. percben Fazekas László egalizálta) után a müncheni Olimpiai Stadionban kivívott 3–0-val. A Heyselben Hans-Georg Schwarzenbeck a 120. (!) percben egyenlített az Atlético ellen, két nap múlva pedig (tizenegyespárbaj ekkor még nem volt) Gerd Müller és Uli Hoeness duplájával kemény 4–0-val nyert Lattek csapata.

Egy évre rá a párizsi Parc des Princesben a Leeds United (2–0 – ebben az idényben a Bundesligában szégyenszemre csak 10. lett a csapat...), 1976-ban pedig a glasgow-i Hampden Parkban a Saint-Étienne (1–0) volt az áldozat, igaz, odahaza 1975-től már a Borussia Mönchengladbach volt a befutó – a kispadján éppen Udo Lattekkel, a münchenieket 1975 januárja óta a hazai botladozás miatt Dettmar Cramer irányította.

1976. május 12., Glasgow: Palotai Károly a BEK-döntő előtt Jean-Michel Larqué és Franz Beckenbauer között (Fotó: Imago)
1976. május 12., Glasgow: Palotai Károly a BEK-döntő előtt Jean-Michel Larqué és Franz Beckenbauer között (Fotó: Imago)

1961–1965
1961–1965

Európa déli nagycsapatai, a spanyolok és az olaszok ekkor már minőségi légiósokat foglalkoztattak, a Bundesliga azonban a németekre épített. A Bayernben például 1970-től eleinte egy dán, Johnny Hansen, majd két megbízható svéd, Conny Torstensson és Björn Andersson vitte a prímet, és foglalta el a két külföldi kvótát, Beckenbauer helyére pedig 1977-ben a jugoszláv válogatott Branko Oblak érkezett.

Hiába az európai hegemónia, az NSZK-ban 1974 után Bundesligát, 1971 után pedig Német Kupát (még a döntőig sem jutott el 1982-ig...) hosszú éveken át képtelen volt nyerni a csapat, ráadásul az európai Szuperkupa-meccseken is üldözte a balsors. Az 1974-es mérkőzésre nem is került sor, miután a KEK-et a keletnémet Magdeburg hódította el, és a nyári világbajnokság NSZK–NDK (0–1) csatája után ezt az összecsapást senki sem kívánta igazán – hivatalosan azért maradt el a párharc, mert a két klub képtelen volt megfelelő időpontot találni neki... Egy évvel később a Fradi-verő Dinamo Kijev Oleg Blohinnal az élen két meccsen (1–0, 2–0) elintézte a bajorokat (akik azzal vigasztalták magukat, hogy annyi pénzük sohasem lesz, hogy akkora sztárt igazoljanak, mint az év végén aranylabdás, a Bayern ellen triplázó szovjet-ukrán ikon...), 1976-ban pedig a holland Rob Rensenbrink vezérelte Anderlecht verte meg összesítésben 5–3-ra (1–2, 4–1) Mülleréket.

1965–1970
1965–1970

Az Interkontinentális Kupa (a magyar sajtóban sokáig Világkupa, a mai klub-világbajnokság elődje, a BEK és a Libertadores-kupa győztese játszott érte) már sikeresebb terep volt a bajoroknak, de csak annyira, hogy 1974-ben nem vállalták a fellépést, így a BEK-döntőben elbukó Atléticóé lett a trófea az Independiente ellenében, 1976-ban pedig éppen az Independientével voltak képtelenek megfelelő időpontokat találni a kétmeccses párharcnak...

1975-ben viszont játszottak és nyertek: a brazil Cruzeiro ellen november végén Jupp Kapellmann és Müller góljával 2–0-val zártak Münchenben, és december 21-én a Belo Horizonte-i Mineiraóban (ott, ahol 2014-ben a német válogatott 7–1-es történelmi vereséget mért a vb-elődöntőben a házigazda brazilokra) 124 ezer néző előtt egy könnyű 0–0 is elég volt a trófeához.

 

1970–1979
1970–1979

A klub addigi két aranylabdása közül az 1970 óta csapatkapitány Császár, Franz Beckenbauer (1972, 1976) 1977-ben az Egyesült Államokba, a New York Cosmoshoz szerződött Pelé mellé, a Nemzet Bombázója, Gerd Müller (1970) pedig inkább ivott, mint futballozott. Ráadásul még 1974-ben Paul Breitner is a Realhoz távozott, így hiába tűnt fel időközben a varázslatos tehetségű Karl-Heinz Rummenigge, nem csoda, hogy a Bayern München életében lassú, ám megállíthatatlannak tűnő visszaesés következett.

Látva a klubhoz méltatlan eredménytelenséget, a Bayernt 17 éven át, 1962-től 1979-ig irányító elnök, Wilhelm Neudecker (1963-ban ő alkalmazott Nyugat-Németországban először klubmenedzsert Robert Schwan személyében, ám amikor a Beckenbauer személyes képviseletét is ellátó ügynök a Cosmosba vitte védencét, távoznia kellett a müncheniektől) úgy döntött: magyar edzőkkel próbál meg kimászni a kátyúból. Egy hét múlva ezzel folytatjuk.

VILÁG- ÉS EURÓPA-BAJNOKOK
A Bayern ott volt a német futball minden jelentősebb kilométerkövénél: az 1974-es világbajnoki keretben heten képviselték a bajor óriást (Maier, Breitner, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Kapellmann, Gerd Müller és Uli Hoeness), az 1972-es és az 1980-as Európa-bajnok csapatban pedig az 1974-es világbajnokokon kívül 1980-ban Karl-Heinz Rummenigge és Walter Junghans kapus volt bayernes. És 1976-ban is Sepp Maiert „panenkázta be” a belgrádi Eb-döntőben – ki más? – a csehszlovák Antonín Panenka.

1 RÉSZ: Bajor Árpád-ház – magyarok a Bayern München hőskorából

(  A következő részben:   Magyarok a kispadon)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 3-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik