Az első 100-szorosok, 8. rész: Andoni Zubizarreta; Jerevánban jobb, mint a Wembley-ben

Először szerepel sorozatunkban kapus, pedig azt gondolná az ember, hogy sok országban kapus éri el elsőként a 100. válogatottságot, hiszen a szövetségi kapitányok a háló előtt ritkán szoktak kísérletezni, ha van egy jó emberük erre a fontos pozícióra, ragaszkodnak hozzá, mert talán egyik sem annyira bizalmi poszt a labdarúgásban, mint a kapusé.

Andoni Zubizarretánál volt két híresebb játékosa is a háló előtt a spanyol futballnak, a hőskorban Ricardo Zamora, akiről elnevezték az év kapusának járó díjat az ibériai országban, a modern korban pedig Iker Casillas, akivel a mindmáig egyetlen világbajnoki címét (2010) és a négyből két Európa-bajnoki trófeáját (2008, 2012) nyerte meg Spanyolország. Zamora nem juthatott el 100-ig, mivel az ő korában jóval kevesebb volt a válogatott meccs, 1920 és 1936 között általában ő állt a nemzeti csapat kapujában, de ez csak 46 válogatottságra volt elegendő. Casillas viszont eljutott 100-ig: harmadik spanyolként, Zubizarreta és Raúl González után, sőt, 167-szeres válogatottként vonult vissza 2016-ban.

Ha vb-t és Eb-t nem is nyert „Zubi”, játszott mind a négy világbajnokságon 1986 és 1998 között, valamint az 1988-as és az 1996-os Európa-bajnokságon (1984-ben kerettag volt, de nem védett). Nem nyert vb-t, de ez a legkevésbé sem rajta múlt – mondanánk ösztönösen, de azért morfondírozzunk el rajta, ha például 1998-ban a Nigéria elleni meccsen (2–3) nem potyázza be csúnyán Garba Lawal gyengécske középre adását, a végső győzelemre is esélyes spanyol csapat aligha esett volna ki már a csoportkörben.

Ám ha címeres mezben nem is volt eredményes, a klubfutballban mindent elért: a Barcelonával megszerezte a klubtörténet első BEK-trófeáját 1992-ben, nyert KEK-et 1989-ben, európai Szuperkupát 1992-ben, négyszer spanyol bajnoki címet (1991, 1992, 1993, 1994), kétszer Király-kupát (1988, 1990), kétszer spanyol Szuperkupát (1991, 1992) a Johan Cruyff irányította „Dream Teamben”. Sőt, talán ennél is nagyobb fegyvertény Spanyolországban, hogy a nyolcvanas években az Athletic Bilbaóval is tudott kétszer bajnok (1983, 1984) és egyszer kupagyőztes (1984) lenni.

A 100. válogatott meccséhez Európa-bajnoki selejtezőn ért el 1995. április 26-án az örmény fővárosban, Jerevánban, ahol 2–0-ra nyert a „La Roja”, tehát kapott gól nélkül ünnepelt. Zubizarretát nemhogy nem zavarta, hogy nem nagy pompa közepette, a jereváni stadionban került sor a jubileumra, hanem kifejezetten örült neki, mondván, a futball szépsége, hogy ugyanúgy kell játszani a „nevenincs” pályákon, mint a leghíresebb arénákban. „Iker Casillas a Wembley-ben állította be a rekordomat. Más lett volna nekem is, ha például a Wembley-ben érek el a százhoz. De jobb volt ez így, Jereván olyan természetes, emberi helyszínnek tűnt – fogalmazott a madridi As-nak adott 2020-as interjújában. – Ahhoz, hogy az Európa-bajnokságon játszhass, helyt kell állnod az olyan kis stadionokban is, amilyenek Máltán, Cipruson, Luxemburgban vagy Liechtensteinben vannak. Olyan országokban, ahol nincs olyan nagy csillogás. Teljesen rendjén valónak találtam. Az ilyen pályákon, ahol a szurkolók közvetlenül a nyakadban lihegnek, ott válik el, milyen férfi vagy.”  

Magáról a mérföldkőről így beszélt a cikkben: „Ezek olyan helyzetek, amiket nem akkor értékelsz, amikor megtörténnek veled. De hosszú távon olyan számok, amelyek elgondolkodtatnak a karrieredről. Ma már elég sok játékosnak van száz fölötti mérkőzése, de akkoriban nem volt, és szinte elérhetetlen számnak tűnt. Különleges volt, mert ezt az érzést először én élhettem át a spanyol futballban.”  

A meccs előtti kerethirdetéskor, 1995. április 21-én Javier Clemente szövetségi kapitány így méltatta kapusát: „Harminckét évesen száz mérkőzést játszani a válogatottban, és több mint ötszáz meccsen pályára lépni a La Ligában, felülmúlhatatlan teljesítmény Spanyolországban.”  

A meccstudósításban az El País hangsúlyozta a 100. válogatottság tényét, és azt, hogy a mérföldkő után Zubizarreta „továbbra is megkérdőjelezhetetlenül az első számú kapus marad Clemente válogatottjában”.  

A gól nélküli első félidőt követően a szünet utáni negyedórában szerzett két góllal, José Emilio Amavisca és Ion Andoni Goikoetxea találatával győzött 2–0-ra az egyébként kissé tartalékos spanyol válogatott. Jerevánban nagy ünneplésre nem került sor, de a következő válogatott meccsen, június 7-én Sevillában, amikor éppen az örmények érkeztek Spanyolországba, emlékplakettel köszöntötte fel a spanyol szövetség az első 100-szoros válogatottját, a közönség tapsvihar közepette éltette.

Másfél évtizeddel később, 2010. május 24-én a Spanyol Királyi Labdarúgó-szövetség (RFEF) és a Legfelsőbb Sporttanács megalapította a „100-asok klubját”, és közösen kitüntette addigi három tagját, Zubizarretát, Raúlt és Casillast, átadva nekik a sporttanács aranyérmét és a Királyi Sportértékrendet. A következő évben, 2011. november 10-én pedig, amikor negyedikként Xavi Hernández csatlakozott a klubhoz, emléksapkát is kaptak a 100-szorosok José Luis Pérez-Payá korábbi RFEF-elnöktől. Amikor már kilencre bővült a klubtagok száma, büszkén hirdették, hogy a spanyol válogatott sohasem kapott ki olyan meccsen, amely valamelyik játékosnak a századik volt a válogatottban.

Zubizarreta a jereváni mérkőzés után még több mint három évig szerepelt a nemzeti csapatban, védett még egy-egy Eb-n és vb-n, az 1998-as franciaországi világbajnokság harmadik csoportmeccse – amelyen hiába győzték le a spanyolok 6–1-re a bolgárokat, nem jutottak tovább a csoportból – után intett búcsút a címeres meznek 126-szoros válogatottként.

 (A következő részben: Szovjetunió/Oroszország – Oleh Blohin)  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 7-i lapszámában jelent meg.)