Üdvözlégy, Amerika? – N. Pál József publicisztikája

Ridley Scott 1992-ben bemutatott filmjének (1492 – A Paradicsom meghódítása) kulcsjelenetét sosem felejtem el. Izabella királynő hajói gyötrelmes, félelmekkel sújtott harminchat nap után érnek szárazföldet a San Salvadornak elnevezett szigeten, s tétován fürkésző arccal lépnek partra a matrózok Kolumbusz Kristóffal az élükön. Vangelis híres zenéjének első taktusai szólnak, s remek rendezői fogás volt a jelenetet lelassítani. Ahogy a már akkor sem filigrán színész, Gérard Depardieu csizmás lábát a fröccsenő vízben emelgeti, ahogy partot ér, s ahogy megkönnyebbülve, Istennek hálát rebegve térdre rogy. Megérkezett, bebizonyította: gömbölyű a Föld, így nyugat felé hajózva is elérhető India. Hogy rosszul tudta, amit tudni vélt, nem érdekes, hisz új világra nyitott kaput, ami aztán mindent megváltoztatott a történelemben, visszafordíthatatlanul.

Van fölfogás, ami szerint a globalizáció folyamatának nulla kilométerköve nem a felvilágosodás kora, hanem Amerika felfedezése volt, illetve ami annak következménye lett századokon át, máig lényegében. Mert ami a kirajzások sorával, a függetlenségi harccal, az önállósággal, aztán a huszadik századtól – az egyre határozottabb mintadiktálás szándékával – elkövetkezett, része a világnak, észjárásban, célkövetésben a mai napig szinte már mindenütt. S része a sportnak, a róla való gondolkozásnak, ha valamiféle „szakértelmi” mámort hajkurászva nem akaródzik észrevennünk ezt, akkor is. S a futballnak, ennek az európai – aztán a dél-amerikai lélekben eredményesen hódító – játéknak is bizony, s egyre inkább az!

Valamikor – az 1994-es egyesült államokbeli vb-re várva, azt hiszem – azt találtam mondani: ahogy az amerikai futball, e velejéig az ottani észjárásra hajazó sportág képtelen szülőhazáján kívül elterjedni igazán, úgy az általuk soccernek hívott európai labdarúgás sem ott. Ma már – véleményem lényegét őrizgetem azért – némileg másképp gondolom. Félreértés ne legyen: semmi gondom az amerikai futball utóbbi néhány évtizedben fölnőtt európai szerelmeseivel, de hiszem, a tojáslabda népszerűsége a „rendes” futballéval nem vetekedhet mifelénk továbbra sem. (Ha mégis, akkor „vége a világnak”.) S így van fordítva is: a soccer csábító ereje az amerikai sportokéit (baseball, kosárlabda, jégkorong) nem fogja elérni ott, ha képesek a stadionokat megtölteni öt héten át, akkor sem. Azért nem, mert az „amerikai álom” alapvetése nem a játék (ami a szívből fakad), hanem a zsigerekbe oltott, oltani szánt (végső soron mindig anyagi) siker vágya, a nyerés „akarása”. Amennyire sikeres vagy, annyit érsz: Amerika parancsa ily egyszerűen összefoglalható! Ennek kéne megfelelnie a soccernek is, ehhez az elváráshoz kellene igazítani mozzanatait, s ez, hiába erőltetik, csak nem akar sikerülni igazán. Pedig – az USA piaca óriási! – nagy akarások célozzák ezt jó ideje már.

Keveseknek ötlik emlékezetébe, hogy az USA egyetlen (bronz)érmét e játékban 1930-ban, az első – négy, nem igazán erős európai válogatott részvételével rendezett – vb-n szerezte (nem volt a világ harmadik legjobb csapata hát), nem is próbálkoztak e sportág komolyabb szándékú honosításával jó ideig még. Az első nagyobb hullámot a futballglobalizáció mediális viszonyok gerjesztette ugrásával (tv, műholdas adások) a hetvenes évek hozta el. A New York-i Cosmos volt e kísérlet vezércsillaga a pályafutása utolsó felvonásához érő Pelével a középpontban. Beckenbauert, Carlos Albertót, az olasz Chinagliát is megszerezte a klub, nőtt a nézőszám egy ideig, ám a nagy áttörés nem következett be. Jellemző, hogy a tőlünk „szökött” játékosok némelyike is az ottani teremfutballban villogott inkább, Tóth Zoltánnal, a zseniális képességű, 1979-ben hazát váltó újpesti kapussal az élen.

Úgy emlékszem, midőn 1988 nyarán jött a hír, hogy a ’94-es vb gazdája az Egyesült Államok lesz (arról, hogy a kétpólusú világnak egy-két év múlva vége, fogalmunk sem volt) ez jutott eszembe: az 1974-ben FIFA-elnökké választott kőgazdag Have­lange akarása sikerének vagyunk tanúi, s az üzleti szempontra érzéketlenül élve, bornírtnak véltem akkor a döntést. (Azóta – volt vb Oroszországban, Katarban, lesz Szaúd-Arábiában – „fejlődtem” talán.) S mi lett a mundiálon? Egy tisztes „iparos” hazai gárdára emlékszem, amely megverte Kolumbiát, az öngólt szerző Escobart „küldve” halálba ezzel, Sztoicskov, Hagi villanásaira, hogy Baresi és Roby Baggio égbe lőtte a tizenegyest, s hogy a mi Puhl Sándorunk vezette a döntőt – erre leginkább. Ma is állítom: az itt győztes volt „minden idők” leggyengébb vb-t nyerő brazil csapata.

Azóta – aminek a „jóslófájásait” érzékeltük legföljebb akkoriban – egy újabb (nemcsak) futballfordulat is bekövetkezett. A játék üzleti-szórakoztatóipari áttörésének kiteljesedése Bajnokok Ligájával, Bosman-szabállyal, Transfermarkttal, majd VAR-ral, szájleolvasókkal, hidratációs szünettel, egyebekkel. Megvallom, már a félidőket szétszakító alkalmakkal (üzlet, reklám, tehát „Amerika”) se nagyon, ám a szájbefogásért kiállítás szabállyal végképp nem tudok mit kezdeni. Azzal, hogy „szakértők” hadát alkalmazzák, a játék hevében elejtett – meglehet, „mosdatlan” – szavakra büntető céllal vadászva eleve (!) már. Hogy rasszista, kirekesztő szándékot szimatolunk éberen (a woke ezt jelenti) minden „mérges” szóban! Mert így – a humánum álorcájában tetszelegve – egy szintén az USA-ból induló trend csapdájában ragadunk, gyarlóságokat előhívva közben (lásd: Messi groteszk reklamálását).

S ami a futball már alig lélegző áhítatát megfojthatja, az a róla való beszéd totális átformálása, valaminő kivételezett „szakemberi” önteltség nevében persze. Tengernyi „podcast” értékelte napra nap a meccseket, jósoltak is a következő találkozókra menten, s a résztvevők nagy része már e globálisan üzleti-szórakoztatóipari korba belenőve kegyetlenül lenéz mindenkit, aki nem az új „narratívát” követi. Igen ragályos e módi, számokat hajigálnak minden pillanatban, melyek az új, végképp haszon- és pőrén sikerelvű látást kívánják alátámasztani. Nem állítom, hogy e szemlélet elemei ne lehetnének tanulságot hordozók, ám hogy egy-egy csapat, játékos értékelésére csak fönntartással alkalmasak, azt igen. Ilyen a „gólpassz” mániás számontartása például, amire az „én időmből” egyáltalán nem emlékezem. Ez is „amerikás” átvétel természetesen, ahogy a különféle – néha erőszakoltan kiötölt – „rekordok” jegyzése is. Én imádom a számokat – a mérhető sportágakban! –, de lényegi (!) értékmérőül elfogadni őket nem ajánlanám. Mert „gólpassz” volt-e, például, midőn a nevezetes szóló előtt odagurította a labdát Maradonának valaki az argentin térfél közepén? Vagy amikor Nikolics lábáról – örömünkre! – Nego elé pattant a labda 2019 őszén Izland ellenében?

Szóval globalizációs parancsok ide vagy oda, nemigen tetszik ez az „amerikanizálódós” minta terjedése nekem. S mert azért számos emlékezetes meccs is volt e vb-n (a döntő – ellentétben a megelőzővel – nem volt az!), hadd idézzek olyan pillanatot végül, ami nemcsak valóban (!) gól­passz volt, hanem – számomra! – a torna legzseniálisabb, a bennem még pislákoló csodát föllobbantó jelenete is.

Van egy „short videó” az argentin–angol elődöntőről 1–1-es állásnál, nézzük meg többször figyelmesen. Egy összecsapás után kifele perdül a labda a tizenhatos és az oldalvonal között. Messi begyűjti, s két angol felé vezeti befelé. S innét kell figyelni nagyon! Úgy négy-öt (!) méterre is vannak még a védők, amikor az argentin ballal térde alá fordítva a labdát az oldalvonallal párhuzamosan meglódul hirtelen, érezvén, hogy a hátvédek így képtelenek lesznek kizárni, kiszorítani őt (állítom, száz támadóból kilencvenkilenc közelebb ment volna az angolokhoz – Jamal Musiala, az új csillagreménység is alighanem). Tán tíz métert fut Messi, a védők nem férnek hozzá addig, majd – s ez a zsenialitás másik eleme! – az utolsó előtti lépését megnyújtja a levegőben, hogy pontosan jöjjön lábra a labda a beadásnál. Jobbal, a „gyenge” lábával, a futás irányára merőlegesen adja be, a két hátvéd épp nem érhet bele, s a beadás szinte a társ fejére zuhan két angol között, a kaputól néhány méterre, kihagyhatatlanul. Íme a futball titka, ami számokkal nem megfogható, s ami előtt Tuchel taktikai baklövése, vagy a ki érdemelte meg a továbbjutást vita jelentéktelenné zsugorodik.

A jelenetet lassítva nézhetjük, Vangelis csodálatos zenéjével! Üdvözlégy, Amerika?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!