A légtér áldozatai – Malonyai Péter publicisztikája

Azt, hogy komolyan veszik-e a különféle veszélyre figyelmeztető jeleket a sportelit szereplői, nem tudom, szerintem inkább nem, mint igen, de ez legyen az ő dolguk. Az enyém legfeljebb annyi, hogy szerény eszközeimmel felhívjam rájuk a figyelmet. (A falra hányt borsó is borsó.)

Esetünkben az ad apropót, hogy egy, a héten lezárult vizsgálat újra felhívta a figyelmet arra, hogy a futballban a fejelés korántsem veszélytelen. Példa rá Gordon McQueen esete. A két esztendeje, 70 évesen elhunyt egykori Leeds- és Manchester United-futballista (324 angol első osztályú meccs, 30 skót válogatottság) halálának közvetlen oka tüdőgyulladás volt, ami viszont egy összetett neurológiai állapot következménye. McQueen érrendszeri eredetű vaszkuláris demenciában és krónikus traumás enkefalopátiában (CTE) szenvedett; ez olyan agyi betegség, amely ismétlődő fejsérülésekhez köthető. Willie Stuart glasgow-i professzor vizsgálata szerint a labdarúgással együtt járó fejelések miatti ütések érdemben hozzájárultak a kialakulásához. 

Az analízis cáfolhatatlan, hiszen Stuart a család engedélyével boncolhatott, így rögzítette a CTE és a demencia egyértelmű jeleit. McQueen esetében – szól a jelentés – az egyetlen számottevő kockázati tényező a hivatása volt. Ráadásul korábbi csapattársai, köztük a legendás Bryan Robson egybehangzóan állították, hogy hátvédként a fejelés egyik legfontosabb fegyvere volt, ami őt mint a légtér urát tette híressé. Lánya, Hayley McQueen arról is beszélt, hogy édesapja nagyon sokszor panaszkodott kínzó fejfájásra.

Az esettel kapcsolatban a BBC közzétette, hogy az 1966-os világbajnokságon győztes angol válogatott szinte valamennyi tagja neurodegeneratív betegséggel küzdött, ami az agy és a gerincvelő idegsejtjeinek (neuronok) fokozatos, visszafordíthatatlan pusztulásával jár, jellemzően gyógyíthatatlan. Mindez ­mozgászavarokat (Parkinson-kór) vagy kognitív hanyatlást, demenciát (Alzheimer-kór) okozhat. A hatvan esztendeje világbajnok csapat egyik legjobbja, Sir Bobby Charlton élete utolsó időszakát Knutsfordban, a The Willowsban töltötte, az otthon a demens betegek gondozására specializálódott. De Sir Bobby mellett testvére, Jackie Charlton, valamint Nobby Stiles, Martin Peters és Ray Wilson is küzdött a kórral.

Angliában egyébként is téma a fejelés veszélye, legalábbis hivatalosan. A szövetség (FA) a profik szervezetével (PFA) karöltve 2019-ben közösen finanszírozta a Field című tanulmányt, benne, hogy a labdarúgók három és félszer nagyobb valószínűséggel halnak meg neurodegeneratív betegségekben, mint az átlagnépesség. Három évvel később az FA lett az első nemzeti szövetség, amely kísérleti jelleggel megszüntette a szándékos fejelést az U12-es és az alatta lévő korosztályos meccseken. Az irányelvek tehát léteznek, de az edzők nem ismerik őket. Negyvennégy EFL-klubnál (Championship és alatta) vizsgálódtak, de csak a megkeresettek egy százaléka tudott róluk. És ezek profi egyesületek voltak, képzelhető, mi lehet az amatőröknél.

Az angol tanulmányok figyelembe veszik, hogy a labdák régen többet nyomtak, ami lehetne könnyebbség, ám sokkal gyorsabban érkeznek, ami legalább akkora teher. A kutatások folytatódnak, a kulturális és sportminisztérium is állást foglalt a témában, leszögezve, hogy a szövetségek felelősek sportágaik szabályozásáért és azért, hogy megfelelő intézkedések védjenek a sérülésektől, beleértve az agyrázkódást is. Azt is elvárják a sportágaktól, hogy tegyenek meg mindent az érintett korábbi sportolók védelméért és támogatásáért.

Az irányelvek sem hiányoznak. E szerint a 6-11 év közötti játékosok nem fejelhetnek az edzéseken; a 12 év alattiaknak havonta egy alkalom (legfeljebb öt fejeléssel), míg a 13 év alattiaknak heti egy fejeléssel tarkított edzés ajánlott. Fontos még, hogy a labda ne legyen túl kemény, azaz a lehető legalacsonyabb nyomást kell használni, s hogy a korcsoportokhoz meg kell találni az ideális labdaméretet.

A szabályok előzménye, hogy az Egyesült Államokban már 2015 óta élnek. Kényszerből, hiszen egy győztes csoportos per nyomán rögzítették őket. A fogadtatásra jellemző, hogy a profiknál sokan úgy vélték, a döntés hátráltatja a fiatal játékosok fejlődését. Lábbal viszont ügyesebbek lesznek – jött a tromf, ami persze humbug, hiszen egy magas labdánál sokat nem használ például a biztos labdakezelés.

Maradva a fejnél, a futball oly korszerű voltához ma már úgy hozzátartozik a könyöklés, a felelőtlen összefejelés, mint – maradva a játék őshazájánál – angol reggelihez a tükörtojás, a grillkolbász, a bacon és a paradicsomos bab. A legkirívóbb példa is angliai, 2017-ben a Hull City futballistája, Ryan Mason összefejelt Gary Cahill-lel (Chelsea) és koponyatörést szenvedett. Hosszasan ápolták a játéktéren, majd kórházba szállították, megoperálták – egy év múlva pedig bejelentette visszavonulását. Megjegyzendő: Cahill sem járt jobban, ő egy Norwich City elleni meccsen szenvedett fejsérülést. A seb mély volt, erősen vérzett, hosszas neurológiai megfigyelés követte, az orvosi stáb külön kiemelte, hogy ismétlődő fejsérülések esetén fokozott kockázat áll fenn (memória, reakcióidő, fejfájás). Cahill esete kellett ahhoz, hogy a Premier League-ben szigorítsák az agyrázkódás-protokollt, rögzítve, hogy a felugrásnál a lendülő karok és könyökök ugyanabba a veszélyzónába tartoznak, lévén nagy sebességű ütközés kis felületen.

Vizsgálták azt is, minek köszönhetők a gyakoribb fejsérülések. Az, hogy nagyobb a tempó, több a párharc, a játékosok erősebbek, izmosabbak, mint régebben, a közhelyek közé tartozik, az már nem, hogy a szakemberek idesorolják az úgynevezett szürkezónás szabályértelmezést (lehet, igen, lehet, nem). Meglehet, így van, ám ez külön veszély, mert a kockázatos ütközés taktikai fegyverré vált, egyre több az olyan játékos, aki tudja, meddig mehet el következmények nélkül. Erre a VAR csak látszólagos megoldás – mondják a hozzáértők –, mert a durva eseteket kiszűri, de a finom, „épphogy” könyöklések gyakran átcsúsznak. Emiatt egyes labdarúgók egyre bátrabbak lettek.

Létezik sorrend is arra, hol a legélesebb (legveszélyesebb) a levegőben való harc. A listát a Premier League vezeti (a könyök gyakran „test a testen”), utána a Serie A következik (nem ütnek, inkább helyezkednek), aztán a La Liga (kevesebb a közvetlen érintkezés), a Bundesliga (következetes ítélkezés), és végül az MLS (a biztonság a legfontosabb).

Ami a tüneteket illeti, majd’ minden eset belefér a Btk. 164. paragrafusába, a testi sértés törvényi tényállásába. Sőt! A legtöbb súlyos testi sértésként (nyolc napon túli gyógyulás). Ugyanakkor a futballistának alapesetben tilos a jogi elégtétel, „vállalt sportkockázatnak” számít, ha úgynevezett „kemény, de megszokott” szabálytalanság után lesz hosszú időre harcképtelen. Akkor jöhet csak a büntető- vagy a polgári per, ha megállapítható a szándékos bántalmazás vagy a kirívó durvaság, a mozdulat szinte bosszút sugall. Itt már lehetne keresnivalója a játékosnak, ám a jog alapvetően feltételezi, hogy a futballista eleve vállalja a rizikót. A másik oldal pedig a Btk. szellemisége, amely szerint súlyosan büntetendő a testi sértés, ha súlyos egészségromlást okoz. Ne feledjük, a testi sértés gondatlanságból is elkövethető, tehát – jogi tanulmányaim szerint – elvileg lehetséges a per.

Igen ám, de a szövetségi szabályzatok, sportszerződések főleg arra hajaznak, hogy leginkább a sportolóra hárítsák a felelősséget minden lehetséges vitás esetre. Olyan ez, mint hirdetéseknél a legtöbbször odabiggyesztett „akár” szócska. Ami nem ígér, csak sejtet.

Ennek szellemében vallom: a futball remek játék, „akár” egészséges is maradhatsz a fejelések, az ütközések után.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!