Apám előre szólt – Simon Zoltán publicisztikája
Amikor Spanyolországhoz érkeztünk, apu nem úgy válaszolt, mint addig...
Ugyanúgy, mint nagyon sokan a világon, én is az édesapámnak köszönhetem, hogy szerelmes lettem a labdarúgásba. Közös focizások, közös meccsélmények magyar stadionokban, a televíziónk kezdetben még fekete-fehér képernyője előtt. Jártuk a pályákat, néztük együtt a meccseket, miközben rohamos léptekkel közeledtem életem egyik legfontosabb, létezésemet örökre megváltoztató döntéssorozatához: futballcsapatokat kellett nekem is választanom. Azt is apu mondta, remek, hogy a labdarúgást imádom, de a foci úgy az igazi, ha az embernek vannak kedvenc csapatai is, amelyeket mindennél jobban szeret. Magyarországgal kapcsolatban addigra már eldőlt a kérdés – köszönöm, édesapám, hogy amióta élek, egyetlen kupagyőzelmet ünnepelhettem, amire nem is emlékszem pontosan, annyira „kisdrazsé” voltam még –, így a külföldi felhozatalra koncentráltam inkább. És ez engem sokkal, de sokkal jobban érdekelt, mint az, hogy, mondjuk, merre és hányszor görbül a nagy B betű, amikor leírjuk. Azóta már a hirtelen – azaz nem mindig jól és körültekintően meghozott – döntések emberévé váltam, de akkor lépésről lépésre haladtam. A haditervem ugyanis az volt, hogy elkérem aputól a Nemzeti Sportot, megkeresem azt az oldalpárt, amely a külföldi foci eseményeit taglalja, majd országonként megkérdezem tőle, melyik klubnak szurkolnak a legtöbben. De nem azért, hogy én is beálljak a sorba, hanem azért, hogy a legnagyobb riválisa táborát erősítsem a magam kis hat-hét éves tudásával vérkomolyan felvértezve.
Amikor Spanyolországhoz érkeztünk, azonnal bajba kerültem, mert apu két csapatot mondott, és az egyik az ő kedvence volt. Fiatal korom ellenére azonnal világossá vált, hogy ebben az esetben nem kérdezhetem meg, ki a legnagyobb riválisa, mert többes számot kellett volna használnom annak ellenére, hogy akkor még nem nagyon tudtam, mit jelent ez – lásd a B betű esete. Ezért inkább ezt kérdeztem: „És ennek a két csapatnak a szurkolói kinek szurkolnak, hogy a másik ne nyerjen annyit?” Apám azt mondta, szerinte az Atlético Madridnak...
Az élet minden területén jó, örömöt és sikereket hozó útmutatást kaptam tőle, de valahogy a futballcsapatok kiválasztásában talán nem rá kellett volna hallgatnom. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis a „matracosok” feltétlen híve lettem. Pláne azok után, hogy azt is elmesélte, a baszk egyetemisták által alapított Atlético Madrid olyan szegény klub volt a kezdetekben, hogy a piros-fehér csíkos mezeket matrachuzathoz hasonló anyagból készítették. És mivel nekem az volt az egyik legfontosabb időtöltésem, hogy nyaranta megpróbáljak két lábra állni a gumimatracunkon, tényleg eldőlt a sorsom. Onnantól kezdve mindig azt vártam, hogy a lapban jelenjen meg valami az én kis kedvenceimről, de a legtöbbször csalódnom kellett.
Aztán 1994 nyarán minden megváltozott. Bekövetkezett az az esemény, amelyet azóta szinte vallási áhítattal emlegetek: bejelentették, hogy Diego Pablo Simeone a Sevillából az Atlético Madridba szerződik. Olyan boldog lettem, mintha megnyertük volna a bajnoki címet vagy a BEK-et. Simeone ugyanis Maradona után a kedvenc játékosom volt az argentin válogatottból. Sohasem a gólszerzőkért rajongtam elsősorban, hanem azokért a játékosokért, akik felszántották a pályát a csapatukért, szimbolizálták mindazt, amit egy klub jelent. A múltját, a jelenét, a sikereit, a kudarcait, a legendáit és a szurkolóit. Azokért a futballistákért rajongtam, akiken látszott, úgy küzdenek, mintha közben szurkolnának is. Az Atlético történetének egyik legfontosabb időszaka következett. Simeone vezérletével az 1995–1996-os idényben a klub megnyerte a bajnokságot és a Király-kupát is. A duplázás azóta is a klub legnagyobb diadala, Simeone pedig különleges helyet foglalt el minden Atlético-hívő szívében – örökre. Ám nem tudtuk tartani ezt a szintet, Simeone meg a másik kedvencemhez, az Interhez igazolt – de az már egy másik történet.
Az Atlético Madrid azonban újra az igazi Atlético Madrid lett, amikor ő visszatért. A nagy bejelentésre 2011. december 23-ig kellett várni. Nem játékosként érkezett, hanem – a legnagyobb szerencsénkre – vezetőedzőként. És azonnal csodát tett. Kétezertizenkettő májusában a klub megnyerte az Európa-ligát az Athletic Bilbao ellen, majd augusztusban az európai Szuperkupa-meccsen 4–1-re legyőzte a Chelsea-t. Radamel Falcao az utóbbin mesterhármast szerzett, az előbbin kétszer volt eredményes. Kétezertizenhárom májusában viszont még nagyobb csoda történt. Az Atleti 2–1-re legyőzte a Real Madridot a Bernabéuban a Király-kupa döntőjében. Érdekes előzménye volt annak a finálénak, hogy az Atlético hozzájárult, a döntőt a városi rivális stadionjában rendezzék. Simeone erről annyit mondott a meccs előtt: azért legyen ott, mert oda több szurkolójuk fér be.
Simeone irányításával az Atlético olyan lett, amilyen ő maga is volt játékosként. Fegyelmezett, szenvedélyes, kőkemény, a küzdelmet soha fel nem adó és önfeláldozóan védekező. Ez a stílus sok semleges nézőnek nem tetszik, mert ők a sok gólt és a látványos támadásokat szeretik. De amikor az ember a kedvenc klubjáról beszél, sokkal megengedőbb. Az Atlético mindig foggal-körömmel harcolt, és ennek a szellemiségnek, valamint Simeone szakmai tudásának és szenvedélyének köszönhetően 2014-ben, tizennyolc év után ismét bajnoki címet ünnepelhettünk. Soha nem felejtem el, hogy egy évvel a madridi kupadöntő után a Barcelona stadionjában diadalmaskodott. És ez a győzelem, illetve a 2021-es újabb bajnoki cím sokkal többször jut eszembe, mint az, hogy a Bajnokok Ligáját azóta sem sikerült megnyerni, mert a Real Madrid kétszer is legyőzte kedvenceimet a döntőben.
Simeone szerződése eredetileg 2013-ig szólt, de azóta is ő az edző, és biztos vagyok benne, hogy még sokáig az is marad. Igazi klubikon, akit a szurkolók imádnak, mert a kispad előtt is ugyanúgy harcol az Atléticóért, mint amikor a pályán volt. Talán még pontosabban fogalmazva: colchonerónak („matracosnak”) lenni azt jelenti, hogy az ember hullámvasúton ül. És ne szépítsük a dolgot: szinte állandóan azon ül. Erre jó példa, ami a Barcelona elleni mostani kupaelődöntőben történt. Az első mérkőzésen az Atlético varázslatos támadásokat vezetve, kiváló helyzetkihasználással és szenvedélyes védekezéssel 4–0-ra nyert. Ekkora előny birtokában bármelyik klub nyugodtan készülhetett volna a visszavágóra. Kivéve persze, ha az Atlético Madridról van szó. Az Atleti képes bárhol bárkit legyőzni – de ennek gyakran ára van. A következő bajnokin például a Rayo Vallecano otthonában 3–0-s vereséget szenvedett. Ennél többet talán nem is kell mondani. Kedden meg jött a visszavágó Barcelonában, egy győztes BL-párharc és két La Liga-sikert követően. Abban biztos voltam, hogy nem nyer a Simeone-csapat, a kérdés csak az volt, mennyivel kap ki. Marc Bernal gólja után még nem idegeskedtem különösebben, az viszont már kevésbé tetszett, hogy a félidő végén kihagyták a helyzeteiket, majd Raphinha bevágott egy büntetőt. Ekkor úgy döntöttem, inkább nem nézem a második félidőt. Amikor az eredménykövetőn megláttam – természetesen addig a pillanatig végig figyeltem –, hogy Bernal ismét betalált, inkább a tudatos elalvást választottam. Reggel viszont meglepődve tapasztaltam, hogy maradt a 3–0, és az Atlético bejutott a döntőbe, amelyben a Real Sociedad lesz az ellenfele.
Örömködés helyett inkább informálódni kezdtem, majd megfogadtam, hogy sohasem felejtem el Diego Simeone szavait, amelyeket a lefújás után mondott: „Az Atlético identitásához hozzátartozik a szenvedés…” De hiszen ezt már édesapám is mondta nekem, csak éppen évtizedekkel ezelőtt. Mert így fejezte be azt a bizonyos mondatát, amelyben a két spanyol nagycsapat riválisát megnevezte: „…aki nekik szurkol, az súlyos árat fizet érte…”
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
