Válaszokra várva – Ballai Attila publicisztikája

Nyolc napon túl gyógyuló lelki és mentális sérüléseket szenvedtem a múlt vasárnap a Puskás Arénában az írekkel szemben 3–2-re elveszített labdarúgó-világbajnoki selejtező után, amellyel megváltoztathatatlan ténnyé vált, hogy válogatottunk a 2026-os vb-re sem jut ki. Nem is tudom, hogy a vereség és a kiesés ténye vagy módja fáj-e jobban. Egyetlen vigaszom, hogy az el nem ért döntetlennel még messze nem a vb-re, „csak” a pótselejtezőre vezetett volna az út, ellenben súlyosbítja elkeseredésemet, hogy a miénknél gyengébb ellenféllel szemben maradtunk alul, kétszeri vezetés után, itthon, hatvanezer néző előtt, saját, dublini kárunkból sem okulva, több hiba következtében.

Ezt így, együtt nagyon nehéz megemészteni. Elsőként mégis arra adok rövid javaslatot, mit ne tegyünk. Ne folytassuk a sehová sem vezető parttalan siránkozást, ne szögezzünk ki a város vagy a stadion négy szegletébe bűnbakokat, ne kárhoztassuk az évezredes magyar átkot, már csak azért sem, mert nincs, gondoljunk az ellenpéldákra, a finnek 1997-es ajándék öngóljára, amellyel legutóbb elcsíptük a pótselejtezőt, vagy a skótoknak a 100. percben lőtt gólra a tavalyi Eb-n.

Marcangoltuk magunkat és egymást a múlt héten eleget, innentől tekintsünk előre! A legélesebb kérdés ugyanis az, mennyire sorsfordító ez a kudarc, mi lesz mostantól a futballunkkal? Vajon jövő tavasszal a „lakatlan szigetek” elleni, igazából semmire sem felkészülési mérkőzésre a virtuális pénztárnyitás után egy órával megint elfogynak-e a jegyek, továbbra is társasági esemény és „trendi” lesz-e a válogatott mögött állni, akár drukkerként, akár befolyásos üzletemberként, véleményformáló közéleti személyiségként, vagy visszazuhanunk a húsz évvel ezelőtti űrbe? A pontos válasz e pillanatban természetesen nem adható meg, az irracionális érzések, közhangulat-hullámzások mellett számos közeljövőbeli eseménytől, döntéstől, üzenetértékű gesztustól vagy azok elmaradásától függ. Időben először is az MLSZ elnökségének keddi ülésén történtektől, illetve attól, azok mekkora és milyen nyilvánosságot kapnak. Ebből a vezérkarból az intellektus és a rendszerben gondolkodás képessége sohasem hiányzott, véleményem szerint ennek most a szándékkal, a készséggel is párosulnia kell; itt az ideje előkészíteni és tető alá hozni az új kiegyezést a magyar futball egészével, a kluboktól kezdve a nemzeti együttes legelszántabb híveiig. Győzelemben mindent lehet, de vereségben egység, összetartás és összetartozás nélkül a majdani sikerek esélye is elveszhet.

Egyetlen publicisztikában képtelenség minden, a témához kapcsolódó területet kibontani. Azt, hogy a tízmillió szövetségi kapitány országában miért nincs legalább egyvalaki, aki készen állna a feladatra; ha Varga Barnabást eltiltják, miért megoldhatatlan a helyettesítése ott, ahol hajdan, mindenféle akadémiák és a végletekig számszerűsített képzési rendszerek híján is annyi extraklasszis középcsatárunk volt, hogy az egyik a keret közelébe sem kerülhetett, a másik a kispadot koptatta, a harmadik jobb-, a negyedik balösszekötőbe száműzetett; hogy a tehetséggondozás előtt miért hiányzik az első fázis, a tehetségkutatás, hiszen ennek hiányában olyan szűk a merítési lehetőség, hogy a magyar fiatalokat adminisztratív eszközökkel, a klubokat kecsegtető anyagi előnyökkel kell a kezdő tizenegyekbe kényszeríteni. Hogy ezek csupa élő és valós gondok, az kit, mit, milyen súllyal és várható következményekkel minősít? Ki nem végezte el a munkáját?

Most, a bajban, amikor nem „kell” a pótselejtezőre készülnünk, itt az alkalom minderre választ keresni és találni, hiszen momentán másunk sincs, csak időnk.

Egy alapkérdést azonban gyorsan szükséges tisztázni. Egyrészt, mert önmagában is fontos, másrészt, mert közvetlenül vagy közvetve, minimum jelzésértékkel, hatással bír a nagy egészre: mi lesz, mi legyen Marco Rossival?

Többen is megjegyezték, nem lett rosszabb edző, mint egy hónapja volt. Igaz.

A portugálok elleni, lisszaboni 2–2 után okkal hittük, mondtuk, visszatértünk arra a pályára, ahol a Rossi-éra legszebb napjaiban fociztunk. Csakhogy azóta történt ez a „baleset”. És ha egy hivatásos sofőr piros jelzés mellett a vasúti sínre hajt, bár ő sem lett egy perc alatt rosszabb vezető, minimum alkalmassági vizsgálatnak vetik alá.

Számos kérdés adódik. A meccset ugyan sohasem a taktika veszíti el, hanem a játékosok, de Dublin után miért nem észleltük Budapesten sem, hogy amíg futballozni akartunk, az volt a kérdés, mikor lőjük a következő gólt, onnantól, hogy nem akartunk, az, mikor kapjuk? Miért üzentük az ellenfélnek, hogy gyertek ti, részünkről ennyi volt? Miért cseréltünk a végén időhúzás céljával, miközben a játékvezető a szabályok szerint eljárva ezért még legalább fél percet hosszabbít, de inkább többet? Ha nem az időt akartuk húzni, miért az egyik legjobbunkat vittük le, és miért a török bajnokság középmezőnyéből, egy huszonegy-két perces válogatott múltú játékost küldtünk be, aki a szemtanúk szerint nem is melegített, hanem kabátban ücsörgött? A legvégén miért nem toltuk feljebb a védelmi vonalunkat, hogy ne hat, hanem húsz méteren fejeljék le a mieinket?

Ezek nem vádak, hanem kérdések. És mivel a szövetségi kapitány természetesen sokkal inkább ért a futballhoz, mint a média képviselői vagy egyéb kívülállók, ráadásul a csapat belső viszonyait is százszorta jobban ismeri, csak tőle várhatjuk a válaszokat. Én várom is. Annál is inkább, mert Rossi a múlt vasárnapi mérkőzés után kijelentette, minden felelősség az övé. Ezért egyesek méltatták. Én viszont kíváncsi vagyok, mi ennek a vállalásnak a valós tartalma? Több, mint egy mondat a mikrofonba és a levegőbe? Akkor mi?

Ez azért is érdekes felvetés, mert a kapitánnyal a közelmúltban 2030-ig szerződést hosszabbítottak. Nem ismerünk e kontraktusban olyan kitételt, amely bármiféle eredmény- vagy teljesítménykényszert tartalmazna. Ha pedig nincs ilyen, akkor a felek megtehetik, hogy a nyilvánosságnak szánt egyetlen érdemi szó, egyetlen levél rezdülése nélkül folytatják onnan és úgy, ahol és ahogy a múlt héten abbamaradt. Mégis, tisztelettel kérem, ne tegyék! Tartsák ennél többre magukat és a magyar labdarúgás teljes világát!

Marco Rossi 2018 júniusában kapta meg a kapitányi kinevezését, néhány évvel korábban egy pesti olasz étteremben állástalan trénerként ücsörgött – aztán kisebb csodát tett a Honvéddal, nagyobbat a válogatottal, megírta saját maga és a mi sportos tündérmesénket. Baróti, Mészöly, Mezey utódaként minden idők egyik legrokonszenvesebb, legnépszerűbb futballvezérünk lett. Én is azt gondolom, emberi és edzői erényei alapvetően nem változhattak. Az összkép még mindenképpen pozitív. Ráadásul ezúttal annak a veszélye sem fenyeget, hogy – a szokásos közhellyel élve – a fürdővízzel a gyereket is kiöntik; nem is feltétlenül a bölcs belátás miatt, hanem annyira szűk a merítés, hogy ez kizárt. Öt-hat kulcsjátékos a magyar futballtudomány jelen állása szerint pótolhatatlan.

Még a fürdővizet sem kell kiönteni, sőt. Rossi megtartása logikus döntés. Ha marad, üdvös lenne a látszatra is ügyelnie. Az internet népét és a médiát célzó visszatérő általánosításaival is ideje felhagyni, bár kétségtelen, hogy a kommentelők egy része menthetetlenül beteg lélek – velük éppen ezért nem kellene mérgeznie magát –, és az elmúlt másfél évtizedben kialakult itthon egy soha, sehol sem látott képződmény, az ellenzéki sportújságírás. E két csoporttal hadban állni szerintem pótcselekvés. Ahogy fentebb írtam, látszat, aminél a lényeg fontosabb.

Ha Rossinak van valami valós, komoly kételye, problémája – megnyilatkozásai, visszatérő sértettsége, frusztrációja alapján van –, akkor azt kellene tisztáznia. Nem feltétlenül az ország nyilvánosságával, hanem szűkebb körben, először is magával, aztán például az MLSZ elnöksége előtt, de leginkább a csapatával. A fiaival, ha még helytálló e megfogalmazás. Akikkel együtt kell dolgoznia, léteznie – mert mások ugyebár nincsenek – a kölcsönös bizalom és egymásba vetett hit alapján, a hierarchia élén állva. Ha mindez még érvényes, ha így működik, akkor érdemes.

Annál is inkább, mert nem dúskálunk utódjelöltekben. Csányi Sándor 2010 óta az MLSZ elnöke, ha Csábi József és Szélesi Zoltán tervezetten átmeneti beugrását nem tekintjük, ezalatt hat kapitányunk volt: Egervári Sándor, Pintér Attila, Dárdai Pál, Bernd Storck, Georges Leekens, Marco Rossi. Pintér csupán öt, Leekens négy mérkőzést kapott (más kérdés, hogy ha már Pintért kinevezték, ennél több bizalmat érdemelt volna), azaz a hat választásból kettő tévesnek bizonyult. Nem igazán jó arány.

Az elnökség november 25-én ülésezik, ez a 6:3 évfordulója, a magyar labdarúgás napja. Kívánom, hogy ne csak 1953, hanem 2025 miatt is az legyen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!