Futbólia visszahódítása – Szöllősi György publicisztikája

A MINAP AZ EGYIK LEGNAGYOBB LABDARÚGÓ, akit valaha játszani láttam, a ma már futballakadémia- és klubtulajdonos Gheorghe Hagi beszélgetésünkkor zavarba ejtő lelkesedéssel dicsérte Orbán Viktor futballpolitikáját, mondván, mindaz a példaértékű segítség, amelyet a magyar kormány közismerten a sportnak ad, a következő nemzedék egészségében, szemléletében, inspirációjában, versenyképességében térül meg többszörösen.

Nemcsak Bukarestből, a Holdról is látszik az az intenzív és nagyarányú fejlesztés, amely az utóbbi másfél évtizedben kiragadta a magyar sportot a teljes pusztulásból, sőt 60-70 esztendős szomorú tendenciákat fordított meg. Csak azért nem mondom, hogy a magyar sport történetének legnagyobb fejlesztése valósult meg 2010 óta, mert hasonló tempót diktált, hasonló prioritásokkal a magyar sport- és ifjúságpolitika száz évvel korábban is, a klebelsbergi kultúrfölény-elmélet gyakorlatba ültetésekor: sportlétesítmény-fejlesztés, világversenyek idehozatala, iskolai testnevelés, egyetemi sport, cserkészmozgalom. Az eredmény akkor két évtizeden belül a sportnagyhatalmi státusz elérése lett az 1936-os berlini olimpia tíz aranyával és az éremtábla harmadik helyével, valamint két év múlva a futballvilágbajnoki ezüst­éremmel. A sport s annak minden tekintetben a nagy részét adó labdarúgás azonban olyan hatalmas és tehetetlen rendszer, amelyben a befektetett munka, de az ártó szándék vagy az elvesztegetett idő érdemi hatása is csak évtizedekkel később jelentkezik. Ezért az ötvenes években arathatta le a két világháború közötti hazafias nevelés és sportfejlesztés gyümölcseit a kommunista diktatúra, de ugyanezért hanyatlottak a magyar sport eredményei azóta a legutóbbi időkig. A képet persze erősen árnyalja, hogy időközben egész kontinensek neveztek be a sport globális versenyébe, így az 1952-es 16 helsinki aranyérem és újabb harmadik helyezés az olimpiai éremtáblán, vagy a nemcsak magyar, de világrekordot jelentő 27 gólunk az 1954-es vb-n valószínűleg nem megismételhető bravúr.

A relatíve javuló eredményeinkre azonban éppen abban látom a garanciát, hogy tizenöt éve sikerült megállítani – a tehetetlenség metaforájánál maradva – a zuhanást, és ismét emelkedő pályára állítani a magyar sportot, a magyar futballt. Vannak erre objektív mérőszámok: a pályák, csarnokok, uszodák, kondiparkok, bicikliutak, turistaházak számának jelentős emelkedése, a lepusztult infrastruktúrára költött százmilliárdok, az emberek sportolásra fordított idejének stabil emelkedése, a külhoni magyar közösségek sportéletének megerősítése, sportakadémiák létesítése, a szurkolás körülményeinek radikális javítása (stadionépítések, a lelátói erőszak visszaszorítása) és így tovább. Mindezt – maradva most már kimondottan a labdarúgásnál – olyan, megint csak mérhető jelenségek követték, mint az igazolt futballisták megtriplázódó (100 ezerről 300 ezerre) száma, mint a nézőszám bajnoki meccsek esetében duplájára, a nagyválogatott és a nemzetközi klubmeccsek esetében akár tíz-hússzorosára emelkedése a helyszínen, többszörösére a televízióban, a nagyválogatott kijutása 44 év után az Európa-bajnokságra, ráadásul sorozatban háromszor, a Ferencváros hetedik éve stabil jelenléte az európai kupák főtábláján, sőt, fél évszázad kényszerszünet után a tavasz – többszöri – megélése. Szurkolók tízezreinek az útra kelése a franciaországi vagy németországi magyar Eb-meccsekre, amihez hasonlóra azelőtt – ilyen vagy olyan objektív okokból – sohasem volt példa. Itthon soha nem látott presztízsű – részben magyar vonatkozású – mérkőzések Magyarországra hozatala sportszakmai vagy sportdiplomáciai bravúrokkal: ilyenek voltak az Európában csak nálunk telt házas Eb-meccsek, a Juventus, a Barcelona, a Manchester City, a Tottenham, a Bayern München, az AS Roma, valamint Anglia, Franciaország, Hollandia, Németország, Olaszország, Portugália budapesti fellépése, az UEFA Szuperkupa-mérkőzés, az Európa-liga-döntő, ilyen lesz a jövő évi BL-döntő a Puskás Arénában. Új stadionjaink ide vonzották Izrael, Belgium, Katar vagy Belarusz „hazai” meccseit, vagy például az U17-es Európa-bajnokságot (Dárdai Bence így lett Eb-győztes német színekben – Magyarországon). Újabb és újabb magyar labdarúgók az európai elit ligákban, magyar válogatott játékos(ok) felbukkanása és helytállása a világ egyik legjobb klubcsapatában. És a sor hosszan folytatható, ha olyasmiket szeretnénk listázni, amik a magyar kormány fejlesztései nélkül biztosan nem valósulhattak volna meg. Abba sohasem gondolunk bele, hogy ezek elmaradása esetén hol lennénk.

Megmondom: sehol.

Külföldi eseményeket néznénk a kizárólag külföldi tulajdonú sportcsatornákon, a Fradi-pálya helyén már lakópark állna, ha egy magyar csapat elvétve bejutna valamelyik kupasorozat főtáblájára, a hazai meccseit Pozsonyban, Bécsben meg Kolozsváron kellene rendeznie megfelelő hazai stadion híján, a válogatott mérkőzésein, az életveszélyes, háromnegyed részt lezárt Népstadionban négy-öt ezer ember lézengene, mint azelőtt sokszor, vagy annyi sem, az utánpótlás-bajnokságokat pedig futballozó gyerekek és használható pályák híján már meg kellett volna szüntetni. S ha mindehhez a baloldal lenne hatalmon, képviselői bizonygatnák, hogy nekik nem dolguk beavatkozni ezekbe a szomorú folyamatokba, oldja meg a piac (míg oligarcháik elégedetten számolnák a futballpályák eladásából származó bevételüket). Mindezt érdemes végiggondolni, mielőtt komolyan vesszük az írek elleni 2–3 óta megjelenő kijelentéseket, miszerint „semmit sem fejlődött a futballunk az elmúlt 40 évben”; „kudarcot vallott Orbán futballpolitikája”; „már a válogatott sikere sem fedi el a magyar foci csődjét” stb. A valóság ezzel szemben az, hogy a korábban tehetetlenül és akadálytalanul hanyatló, zsugorodó rendszer, a magyar labdarúgás ma már emelkedő pályára lépett, és éppen a tehetetlensége meg a hosszú távon jelentkező hatások miatt van a következő időszakban sikerre ítélve. Komolyan gondolja bárki, hogy az a harmincezer igazolt gyerekfutballista, aki három éve végigőrjöngte a Puskás Arénában, amint Szobosz­lai Dominik góljával 1–0-ra verjük meg Angliát, nem fog élete végéig rajongani a fociért? S hogy közülük nem lesznek többen, akik tíz-tizenöt év múlva maguk verik majd az ellenfeleket a válogatott színeiben? Hogy a Liverpool első keretének három magyarját nem követik hamarosan újabb és újabb magyar fiatalok, akadémisták európai nagycsapatokhoz szerződve? Hogy nem fog nőni a sikeres magyar futball tömegvonzása miatt a külhoni, a szórványból érkező, a honosított tehetségek száma a magyar futballban? Hogy a válogatott meccsek hangulatát megszerető, 2016, 2021 és 2024 eufóriáját megismerő nemzedékeket, a Puskás Arénába a jegyeket percek alatt elkapkodó családokat, az FTC sok ezer bérletesét le lehet megint szoktatni a meccsre járásról?

A magyar futball felemelkedése megállíthatatlan. Az említett objektív okok mellett még inkább egy szubjektív tényező miatt, amelyen tulajdonképpen minden más múlik: miután idehaza évtizedekig rongálták a labdarúgás társadalmi presztízsét, a közéleti, értelmiségi fősodor attitűdje a futball lesajnálása, az iránta való lelkesedés kigúnyolása, megmosolygása, sőt, kinevetése lett, mára ismét menő meccsre járni, a gyereket focira járatni, szurkolói bérletet venni, páholyt bérelni, a válogatottnak drukkolni. A palackba korábban már-már visszatuszkolt szellem újra, végleg kiszabadult. S ez még akkor is igaz, ha természetesen lehetett volna és lehetne hatékonyabb a magyar futball újjáépítése: ha a korábbi pusztítás után itt hagyott kínzó szürkeállomány-hiány betöltésére az infrastrukturális fejlesztéssel azonos mértékben törekedett volna a futballszövetség; ha Csányi Sándor roppant jelentőségű személyes szerepvállalásán, társadalmi súlyának, tekintélyének a futball-újjáépítés szolgálatába állításán, a sikeres szervezeti reformokon, gazdasági rendbetételen túl az MLSZ érdemi szakmai programot is alkotott volna öt, tíz, tizenöt évre, számonkérhető, a szakmában már bizonyító sportigazgatóra bízva ennek megvalósítását; ha sikerült volna csatasorba állítani, kiképezni, idecsábítani megfelelő tudású sportigazgatókat, vezetőedzőket, akadémiaigazgatókat, szövetségi edzőket, edzőképző instruktorokat, utánpótlás-szakembereket; ha sikerült volna a létesítményeket és a versenyrendszert még inkább odavinni, ahol a gyerekek valójában vannak: a nagyvárosokban és az iskolákban; ha bármilyen erőfeszítést tettek volna az illetékesek arra, hogy a fiatalok ne akkor hagyják abba tömegesen a sportolást (a középiskola és az egyetem elkezdésekor), amikor valójában tömegesen el kellene kezdeniük; ha lett volna olyan rutinos sportvezető a válogatott háza táján, akinek van lehetősége és elég tekintélye, hogy megértesse a válogatott csapatkapitányaival: tétmeccsen nem vonulunk vissza, sosem provokáljuk az ellenfél szurkolóit, sírni pedig csak a győztesnek szabad.

De, mondom, ha fontos is, ez mind csak részletkérdés ahhoz képest, hogy hiába a szánni való ellendrukkerek most fellángoló káröröme (a sok „kínban fogant komcsi magyarázkodás”): újra van és még inkább lesz magyar labdarúgás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!