Utólagos okoskodás – Malonyai Péter publicisztikája

Egyszerű játék a futball – a legnagyobb mesterek sem szégyenlették bevallani, s persze nem feltétlenül Gary Lineker (két világbajnokságon képviselte Angliát) értelmezésében: „…és mindig a németek nyernek”. Akkor már inkább azért, mert elég a gólokat számolni, hogy megtudjuk a lényeget.

Egyszerű – a látvány miatt is. Mostanság mindenképpen. A mi kis NB I-ünktől a legrangosabb kupadöntőig az a módi, hogy az ellenfél kapujától távol passzolgatnak a gladiátorok – hátra és oldalra is szívesen, csak maradjon náluk a labda. Feltehetően a szent labdabirtoklás jegyében, amely mutató látványos, ám a fölény nem jelent feltétlen sikert.

Ahogy haladunk nívóban a legjobbak felé, annál többször látunk kísérletet arra, hogy ne legyen öncélú (majd csak lesz valahogy…) a passzolgatás, gyakrabban jön az ötlet, a megindulás. A csúcs a Bajnokok Ligája-döntőben a PSG első gólja: a kapuba találó Asraf Hakimi a legjobb ütemben és helyre kapta a labdát, ahogy előtte Désiré Dué is Vitinhától. Persze hogy itt is a passz volt a főszereplő, de bizonyítékául annak, hogy a gyorsaság és pontosság a legfontosabb.

Egyébként is: a jobbak, a legjobbak meccsei azért élvezhetők, mert jobb, képzettebb játékosok passzolnak erősebben, gyorsabban, mint mifelénk honos. Ha valaki veszi a fáradságot és megnézi az M4 Sport egy délutánra, estére szabott összes NB I-es meccsét, kiderül, hogy mindegyik csapat ugyanazt játssza, azaz: sok passz, kevés kockázat. Ez persze összefügg az óvatoskodás mellett a képzettséggel is. Például azzal, hogy nincs olyan csatárunk, aki elindul mondjuk a felezővonaltól, és becselezi magát a kapu elé. Inkább várják a labdát a 16-osnál, esetleg azon belül, hátha…

Meglátásom szerint, vállalva a nagyokosok minden szitkát, nincs olyan, hogy futballstílus. Még úgy sem, hogy a hozzáértők szerint a pozíciós játék és a dinamikus presszing (Pep Guardiola, Jürgen Klopp) ötvözete az igazi. Igaz, hozzáteszik, hogy a meccseken a történések függvényében alkalmazkodni kell, s az a jó, ha a játékosok „többfunkciósak”, át tudnak menni támadásból védekezésbe – és megfordítva.

Mielőtt továbbmennék, leszögezem: stílus különben sincs. Általában. Nem létezik rá definíció, csak kontextusban, szövegösszefüggésben van értelme, mint művészeti (barokk, reneszánsz), nyelvi (hivatalos, irodalmi), öltözködési (sportos, bohém), zenei (rock, jazz) és így tovább. E szerint a futballstílus (vagy játékstílus) azt jelenti, hogyan játszik egy csapat vagy játékos – milyen taktikával, filozófiával, ritmusban és hozzáállással. Lehet méregetni mindezt, de nálam a csapat, a labdarúgó vagy jól játszik, vagy rosszul.

Ezzel együtt van okunk a büszkeségre, hiszen a hivatalos szakmai körök szerint a mai korszerű futballstílus Magyarországon – az NB I-ben és a válogatottnál – jelentős fejlődésen ment keresztül az elmúlt években. Még nem érte el a nyugat-európai topligák színvonalát, de több klub és edző az új úton jár. Még edzőket is megneveznek, így Szabics Imrét (Augsburg, másodedző), Boér Gábort (Békéscsaba, utánpótlásfőnök), Kuttor Attila (rendre keresik), Bognár Györgyöt (Paks: bronzérem) és Márton Gábort (a ZTE a 28. forduló után menesztette). 

Ami a válogatottat illeti, kiemelik, hogy a stílus egységes, fegyelmezett, egyértelműen reagáló jellegű, de labdabiztosabb, mint néhány éve. A klubok közül a Ferencvárost említik mint a szakma úttörőjét, de az összefoglalás nekem kedvez. E szerint minden csapatnál fontosabb a taktikai fegyelem, mint a szép játék, hiánycikk a kreativitás.

Volt már szó róla, hogy egyformát játszanak a csapatok, meg hogy stílus nincs is, ám két kivétel létezik. Az egyik természetesen Sebes Gusztáv Aranycsapata: 4–2–4 felé hajló 3–2–5 a hivatalos besorolása (Hidegkuti Nándor hátravont center), de a lényeg itt is a futballistákon van. Puskás Ferenc, Hidegkuti, Bozsik József, Czibor Zoltán és társai dinamikusan váltogatták a helyüket a pályán, az ilyesmi nem volt szokás akkoriban, s kivételes képességű futballisták kellettek hozzá. Mindenesetre ezzel megelőztük korunkat szakmailag: a játék technikai és kombinációs alapú lett – az átlagosnál gyorsabb ritmusban.

A másik kimagasló csapat a braziloké, a valóságos 4–2–4. Ennek a felállásnak a csúcsa az övék – hagyatkozom a szakmára, hogy aztán jöhessen a lényeg. Pelé, Garrincha, Jairzinho és a többiek a támadófutball csúcsával ajándékozta meg a világot, zseniális, ösztönös volt a játékuk: technika, rövid passz, improvizáció. Mondhatni: művészet.

Ahogy a stílusnak nincs pontos definíciója, a magyar stílusnak sincs. A korabeli tudósítások rendre emlegetik, de csak úgymond véletlenül derül fény az elemeire. 1905-ben a Csömöri úton 0:0 volt a magyar–osztrák, de a Nemzeti Sport szerint kiderült, hogy „mennyire színesebb a magyar stílus, mint a bécsi”. Elsősorban azért, mert „a két szélső egymásután a szebbnél szebb centerezéseket küldi középre” Az Üllői úton 1923-ban nemcsak nagy fölénnyel (8:0) nyert az FTC a III. Ker. ellen, egyszerűen parádésan játszott. Érdemes idézni: „Minden más népétől élesen elütő magyar stílus volt az, mellyel a Ferencváros vasárnap kirukkolt, a legtökéletesebb futballjátékot nyújtva Az egész csapat támadásra beállított játék szelleme, a legmagasabb fokú tudás mellett jelentkező játékötletesség jelenti a magyar stílust, melyet tökéletesen mutatott be a Ferencváros.” De az Újpest is kitett magáért, amikor Európában túrázva Barcelonában intézte el (7:1) a helyi CE Európát. Csúcsra járatta a magyar stílust. „Nem a technikának zsonglőri volta, nem a kombinációk hajszálpontos végrehajtása, de az ésszel keresztülvitt erőteljes akciók s ezekben a tűz, a lélek, a győzelem volt az, mely varázslatos erővel hatott, mely tiszteletet parancsolt, lelkesedést gyújtott, mert túlszárnyalta a képzeletet.”

Két év múlva sem volt baj a Fradival – elméletileg. Az MTK-tól kikapott (0:1), de ahogy a csapat szellemi vezére, Pataki Mihály összefoglalta, a stílussal nincs baj, csak nem játsszák tökéletesen. Az ellenfelek sokat fejlődtek, gyorsaságuk, nagyobb lendületük mind kitűnő tulajdonság, de hiábavaló lenne, ha a fő húzásaik tökéletesen, precízen mennének. És ezt a skótos, tudományosan felépített magyar futballt is lehet gyorsan játszani! Csak ehhez sokkal fejlettebb technikai készültség, jobb taktikai érzék, nagyobb játékintelligencia, szóval a rátermettség kell. „A magyar futballra születni kell. Ahogy Schlosser Imre, Schaffer Alfréd, a Konrádok, Hirzer Ferenc és Orth György születtek rá.”

A „skót beütés” (MTK: Jimmy Hogan) mellett megjegyzendő még, hogy rengeteg múlik azon, hogy – maradva Patakinál – rátermettek-e a játékosok.

Amibe a valós értékítélet is beletartozik. A marseille-i kudarc (Csehszlovákia elleni 1:4, és oda a vb-szereplés) után mindenki szapulta a futballistákat, nem éppen alaptalanul. Az újpesti legenda, Bene Ferenc határozottan állította, eleget és korszerűen edzenek. A sajátos magyar stílus, a „magyar foci” még mindig képes felvenni a versenyt a világ bármilyen labdarúgásával, mert mi játékban, ötletben és szellemességben kiegyenlítjük minden egyéb hátrányunkat. 

Aztán a kilencvenes években már a kamu sem élt, az MLSZ ad hoc bizottsága megállapította, hogy labdarúgásunk arcnélkülivé vált, régi erényeink nem jellemzőek, újakat nem szereztünk. Amikor 2006-ban Bicskei Bertalan lett az edzőképzés feje, fontosnak tartotta, hogy felelevenítsük a hagyományos magyar stílust, „ezért az A-licences tanfolyam egyik legfontosabb feladata a magyar stílus feltámasztása lesz”.

Végezetül jó tudni, hogy mindig utólag lesz stílus a játékból – sikerek és élvezhetőség kell hozzá. Az edző és a futballista a kulcs, mondjanak akármit. 

Nem a szakmát kell könyv nélkül fújni – a produkció számít.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!