Gertrud dédi nyomában a Puskásban – 63 év, két magyar–német meccs, egy család
A június 11-i Magyarország–Németország Nemzetek Ligája-mérkőzésen csak azért nem volt telt ház a Puskás Arénában, mert a vendégszektor nem telt meg, mintegy nyolcszáz német szurkolt csoportosan. Ám bizonyos, hogy a hazai szurkolók között több száz, talán több ezer német drukker ült, csak előttünk két sorral tizenketten, még csak nem is „inkognitóban”, hanem német mezben, sapkában, de a magyar ultraszektor kivételével mindenfelé lehetett látni német híveket.
Közülük kettő éppen mellettem ült – nevezetesen a nemsokára hatéves unokaöcsém, Jahreiss Tim és édesapja, Moritz Jahreiss. Az apuka a németeknek szurkol, Karlsruhéban született, a szerelem hozta Magyarországra évekkel ezelőtt, Budapesten alapított családot a húgommal, már szinte tökéletesen beszéli a nyelvünket is. A kisfiú harcot vív magában a szurkolás terén – félig magyar, félig német, mindkettő az anyanyelve –, a gyötrő dilemmát végül bölcsen úgy oldotta fel, hogy nem magyar és nem német mezben jött a meccsre, hanem Manchester City-dresszben, így nem érhette az elfogultság vádja. Az utóbbi időben kezdett el érdeklődni a futball iránt, minden meccset megnéz a tévében, de nehéz is volna kívülállónak maradnia, miután a nagybátyja sportújságíró, a szomszédja pedig Imi bácsi, alias Boda Imre, nyolcszoros válogatott csatár, az MTK 1987-es bajnokcsapatának tagja, az 1989-es görög gólkirály, aki gyakran viszi fagyizni vagy cukrászdába.
Ez volt élete első meccse élőben, s apukája sem járt még válogatott mérkőzésen, így a magyar–német találkozó tökéletes alkalomnak ígérkezett a debütálásra.
Mindez persze még nem sarkallt volna cikkírásra, az viszont igen, hogy a meccsre készülődés lázában Moritz nagy felfedezést tett. Anyai nagymamájától hosszú évekkel ezelőtt kapott ugyanis örökségbe egy focis relikviagyűjteményt, amelyben egyebek mellett van egy könyv az 1954-ben – ki ne tudná, éppen ellenünk a berni döntőben – világbajnoki címet nyerő NSZK csapatáról, több meccsbelépő, képeslap, újságkivágás, vagy éppen egy 2003-as újságcikk az 1954-es vb-döntőben Grosics Gyula kapujába kétszer is betaláló Helmut Rahn halálhírével. Ahogy a mostani meccs apropóján Moritz újra átnézte a gyűjteményt, meglepve látta, hogy van benne két belépőjegy, amelyek a Népstadionba szólnak az 1959. november 8-án lejátszott Magyarország–NSZK barátságos mérkőzésre. A 63 esztendővel ezelőtti mérkőzés arról nevezetes, hogy hazai pályán mindmáig az az utolsó győzelmünk a (nyugat)németek ellen. Baróti Lajos szövetségi kapitány csapata 4:3-ra verte meg az 1954-es világbajnok Sepp Herberger megfiatalított, 22 év átlagéletkorú, de azért Helmut Rahnhoz vagy Uwe Seelerhez hasonló sztárokat felvonultató legénységét. A 48. percben már 3:0-ra vezettünk Tichy Lajos, Albert Flórián és Sándor Károly góljával, Uwe Seeler szépített, majd Tichy Lajos büntetőből újra háromra növelte a különbséget, a hajrában pedig még esett egy Seeler- és egy Albert Brülls-gól, így alakult ki a végeredmény.
AZ 1959-ES MAGYARORSZÁG–NSZK MÉRKŐZÉS ÖSSZEFOGLALÓJA
De hogyan került a Népstadionba Moritz nagymamája, Tim dédije? Hiszen 1959-ben nem volt még divat, hogy a futballcsapatokat szurkolók is elkísérik külföldi mérkőzésre, a vendégszektor fogalma sem létezett, különösen meglepő, hogy a kommunista diktatúra legkeményebb évtizedében, alig egy évvel Nagy Imre és mártírtársai kivégzése után a vasfüggönyön túlról – még ha a berlini fal csak két évvel később, 1961-ben épült is fel –, Nyugat-Németországból lehetett beutazni Magyarországra szurkolni.
De a pedáns nagymamának hála, erre a kérdésre is választ kaptunk: az örökölt gyűjtemény tartalmazza egy hannoveri utazási iroda, a Reisebüro Fröhlich programját is, amely azt bizonyítja, hogy négynapos utazás volt, a vonat november 6-án hajnali 3 órakor indult Würzburgból, Nürnbergben, Regensburgban, Passauban és Bécsben állt meg, és este 10 óra után érkezett meg Budapestre, a pályaudvarról busszal szállították az utasokat a fővárosi szállodájukba. A program tartalmazott közös városnézést és színházlátogatást is, de természetesen a meccs köré szerveződött. A nagymama, Gertrud Tesch ma is él, természetesen szerettük volna, ha felidézi emlékeit a budapesti mérkőzésről, de 98 esztendősen már nincs olyan állapotban, hogy beszélni tudjon a hat évtizednél is régebbi emlékekről. A családban úgy tudják, hogy a házaspárnak a munkahelye, egy szénkereskedő cég futballszerető főnöke tette lehetővé a budapesti utazást.
A Népsport tudósítása is beszámolt róla szűkszavúan, hogy vendégszurkolók is érkeztek a mérkőzésre. „Közel tíz ország televíziójának riportere készülődött. Néhány szektorban feltűnt, amint a nyugatnémet szurkolók népes tábora vidáman lengette zászlóit” – olvasható a cikkben. Az NSZK-szurkolók jelenléte azért is meglepő, mert vasfüggönyön túli csapatok nem gyakran érkeztek akkoriban Magyarországra barátságos mérkőzést játszani, a Népsportnak a találkozó előtti napon adott interjújában Peco Bauwens, az NSZK labdarúgó-szövetségének elnöke hangsúlyozta is: „Mi örömmel játszunk minden csapattal, a csehszlovákkal, a bolgárral, a szovjet csapattal, a románnal és a magyarral – függetlenül a nemzetközi helyzettől. Hiszen a sport egyik célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a népeket, hogy barátkozzanak egymással.”
A népek közötti barátkozás tehát ebben a családban immár generációkon átívelő. A német felmenők 1959-ben, egy egészen más világban ott voltak a 90 ezer néző között az akkor hat éve átadott Népstadion történetének első magyar–német meccsén vendégszurkolóként, és aligha gondolhatták, hogy 63 évvel később, a Népstadion helyén 2019-ben átadott Puskás Aréna első német–magyar összecsapásán ott lesz a már magyarul is beszélő unokájuk, és ott látja élete első meccsét élőben a Budapesten született dédunokájuk. Az pedig újabb „finom gesztusa” a sorsnak, hogy akkor Gertrud „Omáék” a 19. sor 4. és 5. székén ültek, most Moritz és Tim, ha nem is ugyanabban a szektorban, de ugyanazon az oldalon a 19. sor 6. és 7. székén…
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 18-i lapszámában jelent meg.)
