„Sohasem a helyezések motiváltak” – Hosszú Kávé Tóth Attilával

– Mire ez az interjú napvilágot lát, ön már javában újra Angliában lesz. Mi volt a rövid látogatás apropója?     
– Unokatestvérem, Szakonyi Eszter – akivel szeptemberben jelent meg beszélgetés itt, a Képes Sport Hosszú kávé rovatában – rendezett ünnepséget a szépségiparban működő cége tizenötödik születésnapjára, s erre voltam hivatalos. Persze arra is kihasználtuk az alkalmat, hogy egyeztessünk a felkészüléséről, hiszen Eszter szeretne lefutni egy félmaratonit. Korábban meglehetősen elfoglalt volt, most viszont – a közös futás közben – a részletekről is szót váltottunk, kiválasztottuk például, mikor és melyik versenyen álljon rajthoz. A jövőben várhatóan több személyes konzultációra lesz lehetőségünk, mert noha megmarad az angliai otthonunk, az eddigieknél többet leszek itthon.

– Profilváltás?     
– Sok biztatást kaptam arra, hogy edzősködjek. Főleg az Ultrabalatonok előtt és miatt kerestek meg sokan, és az igazat megvallva, készültem is erre a pályamódosításra, hiszen angol és amerikai edzői bizonyítványt is szereztem. Első lépésként elindítottam egy ingyenes akciót, tíz főben maximálva a létszámot – ezeknek a csoporttagoknak készítek személyre szabott edzéstervet.

– Nincs kockázat abban, ha ismeretlen embereknek ír edzéstervet?     
– Természetesen készítek előzetes felmérést egy részletes kérdéssor alapján. Ezzel részben a jelentkező egészségi állapotát térképezem fel, illetve arra próbálok választ kapni, hol tart aktuálisan az illető, eddig mit sportolt, mikor edzett legutóbb. A teszt adatainak ismeretében személyesen vagy telefonon is konzultálok a jelentkezővel, és ezt követően készítem el az első heti edzésprogramját, de az is lehet, hogy csak az első napit.

– Az első napit? 
– Volt már rá példa, hogy kijelöltem az edzés­adagot – tíz perc futás, öt perc séta, kétszer –, mire az volt a tanítvány válasza: Csak ennyi? Néhány órával később jött az üzenet az illetőtől: még az első tíz percet sem bírta végigfutni.

– Ön a távközlésben dolgozott felső vezetőként. Miképpen szippantotta be a futás világa?     
– Miskolci vagyok, onnan indult a sportpályafutásom. Igaz, meglehetősen döcögősen, hiszen negyedikes koromban az iskolai kajak-kenu toborzón nem választottak ki. Ezen megsértődtem, s noha nem hívtak, én is elmentem az osztálytársaimmal az első edzésre. A Miskolc melletti Csorba-tavon akkoriban élénk kajakos élet zajlott, s engem sem zavartak el. Egy-két év után azonban ráuntam, hogy körbe-körbe evezgettünk a bányatavon. A Sajó duzzasztását kihasználva működött kajakszlalom-szakosztály is a városban, amelyet édesapám munkatársa, Kiss Lajos vezetett; ő az 1956-os olimpián K–1 1000 méteren bronzérmes lett. Húszéves koromig szlalomoztam, jártunk Csehszlovákiában és Lengyelországban is. Ezután kerültem Budapestre, a Matávhoz, és egy napon két kolléga azzal keresett meg, nem csatlakoznék-e a Bécs–Budapest-futásra készülő céges csapathoz. Rábólintottam, hiszen már akkor is futkároztam, s kitaláltam, hogy a felkészülés jegyében esténként két-három kört futok majd a Margitszigeten. Töredelmesen bevallom: fél kör is nehezen jött össze. Innen indultam.

– S hogyan lett a fél szigetkörből Spartathlon-futás?     
– A Bécs–Budapest után részt vettem a Kinizsi 100-as teljesítménytúrán, majd jött az ötlet: nevezni az Ironman-versenyekre. Négy év alatt négyszer teljesítettem a hosszú távú triatlon erőpróbát, s tetszett is a kihívás, csak közben olvastam egy remek beszámolót a Spartathlonról az olimpikon, Eb-bronzérmes, vb-negyedik közép- és hosszútávfutó, Korányi Balázs tollából. Kedvet kaptam, és adtam magamnak három évet arra, hogy – természetesen munka mellett – felkészüljek a 246 kilométerre. Edzésképpen 2007-ben neveztem az Ultrabalatonra – akkor még nem sejtettem, hogy egy napon majd én leszek, aki a legtöbbször futotta körbe a tavat. Pontosabban holtversenyben vagyok listavezető Gilles Pallaruelo barátommal; jövőre a tizennyolcadik UB-futásnak vágunk neki mindketten.

– Ha a kajakozást unalmasnak találta, hogyan bírja a futással járó monotonitást?     
– Eltelt közben jó néhány év, egy felnőtt férfinak más a szellemisége, mint egy általános iskolás srácnak. Megértem ugyanakkor, ha sokaknak unalmas a futás, bár nekem akkor sem az, ha csupán edzek. Amíg el nem jön egy bizonyos fáradtsági szint, ezer dolog pörög a fejemben, egyre-másra jönnek az új, sokszor nagyon jó gondolatok. Amikor a fizikai fáradtság erősebb lesz a gondolatok sokaságánál, elengedem a napi gondokat, és sokszor olyan témákban ugranak be a megoldások, amelyeken korábban heteken át hiába törtem a fejem.

– Miként éli meg, ha nem sikerül célba érnie?     
– Összesen négyszer teljesítettem a Spartathlont, plusz kétszer kellett feladnom a versenyt. A párom szokta mondani, hogy nem igazságos a futás, mert az ember beleöli az idejét, pénzét és energiáját a felkészülésbe, s néha egészen banális okból nem sikerül célt érnie. Igaz, a 2012-es futás az én hibámból nem jött össze. Abban az évben az Ultrabalaton is extra hőségben zajlott, a reggeli rajt idején még azt ajánlotta a rádió, hogy aki teheti, aznap ne menjen ki az utcára. A versenyt azért megrendezték, de kevesen értünk célba. A Spartathlon idején még nagyobb volt a hőség, ráadásul a szabályok nem engedték, hogy az első nyolcvan kilométeren a kísérőmmel találkozzak, én pedig nem készültem az ásványi anyagok és a só pótlására. Így is eljutottam száztíz kilométerig, akkor azonban leültem, s már nem tudtam talpra állni. Ebből a versenyből sokat okultam, nagy tanulópénz volt.

– Másodszorra mi hibádzott?     
– 2019-ben egy biciklis srác egyszerűen elütött. Megúsztam ugyan súlyosabb sérülés nélkül a karambolt, a hirtelen ijedtségtől, stressztől azonban begörcsöltek az izmaim, s noha gyalogolni tudtam, kicsúsztam a szintidőből. A legtöbb ember mentális problémák miatt adja fel a versenyeket, nekem ez esetben a testem parancsolt megálljt.

– Versenyekről beszél, ugyanakkor szinte minden eddigi interjújában elmondta: nem fontos, hányadik helyen végez.     
– Nem vagyok kudarckerülő, tudom, hogy ha egy futáson elindulok, nem leszek utolsó. Ezzel együtt a felkészülés során sohasem az jár a fejemben, hogy vajon hányadikként érek célba. Akkor vagyok elégedett a befutót követően, ha azt érzem, ezt a távot okosan futottam végig. A mentális korlátokon a legnehezebb átlépni. Tipikus hiba, hogy a futó menet közben elkezd számolgatni: mennyi van még hátra, milyen sebességgel kellene futnom. Pörögnek a fejében a számok, azt azonban képtelenség modellezni, hogy a hátralévő távon mi minden történhet vele és a vetélytársaival. Ez az a zsákutca, amelybe nem szabad belemenni.

– Sohasem játszott el a gondolattal, hogy profinak álljon?     
– Meg sem fordult a fejemben, nekem a futás hobbi volt és maradt is. Nem a sportból várom a pénzt, életemben nem kerestem támogatókat. Azt vallom: ha nem tudom önmagamat szponzorálni, akkor más célok után kell néznem. Mindig volt állásom, Magyarországon dolgoztam a Matávnál, műszaki igazgatóként foglalkoztatott az NMHH, azután pedig egy maszek távközlési cég fejlesztési igazgatói posztját töltöttem be. Majd váltottunk, s a családdal Angliába költöztünk, ott azonban nem sikerült elhelyezkednem a szakmámban. Az online jelentkezési lap ugyanis a „hol végzett?” kérdésre nem fogadta el azt a választ, hogy a budapesti Műegyetemen…

– Így lett Bristolban ládapakoló?     
– Ez úgy pontos, hogy az ASDA áruházlánc ügyfélszolgálatára kerültem, de tény, hogy amikor jött a karácsonyi időszak, mindenki beállt ládát pakolni. Ezután a párommal kávézót nyitottunk Gloucesterben a katedrális közelében egy XV. századi épületben. Négy évig csináltuk, de nem sikerült kitalálnunk, mivel lehetne stabilan bevonzani a született angolokat. Nem találtuk meg a sikerhez vezető utat. Mivel a kávézó könyvelését én intéztem, elvégeztem a könyvelői iskolákat, majd alkalmazott lettem egy cégnél, amely hat év alatt háromszor ment tönkre. Legutóbb júniusban jelezték, hogy átalakításra lesz szükség, de ezt már nem vártam meg.

– Hogyan tovább?     
– Most az edzősködésre koncentrálok, ismerősök, családtagok máris érdeklődtek. Futóként az Ultrabalaton a biztos pont a naptáramban. A Spartathlonnál hosszabb vagy nehezebb erőpróba nem vonz, az pedig irreális drága lett, nagyon elszaladtak a költségek: a nevezési díj 1000 euró fölé kúszott, az utazással, az autóbérléssel együtt milliós tétel egy-egy indulás. S hogy meddig futok? Nos, ahogy megy előre a korban, úgy lassul az ember, s egyszer csak azzal szembesül, hogy az eddig simán teljesített szintidők kifognak rajta. Nem tudhatom, hogy személy szerint meddig bírom a tempót, viszont minden egyes célba érés jó visszaigazolás arra, hogy megint meg tudtam csinálni. Ezek az én győzelmeim, s ehhez nem kell dobogóra sem állnom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 8-i lapszámában jelent meg.)