Détári Lajos az 1986-os világbajnokságon a kispesti különítmény tagjaként (Fotó: Imago Images)

 

Magyarország labdarúgó-válogatottja 1986 óta nem járt világbajnokságon, a magyar vb-szereplés sporttörténeti feldolgozása azonban még harminchét év után is szolgáltat új témát. Sajátos nézőpontot kínál a csapat eddigi kilenc vb-részvételének vizsgálatához a statisztika, amely a különböző egyesületek képviseletét mutatja be a futballisták világbajnoki játékpercei alapján. Pucz Péter pécsi sportújságíró kollégánk 2021-ben az Európa-bajnokság győztes válogatottjait, tavaly a világbajnok csapatokat vizsgálva jelentkezett adatbázissal, ezúttal a magyar vb-múlt titkait tárta fel számok segítségével és bocsátotta az eredményeket a Nemzeti Sport rendelkezésére. A gyűjtési módszer egyszerű logikát követ: az egyes mérkőzések jegyzőkönyve alapján rendszerezi a klubok játékperceit, a futballistákat saját egyesületük küldöttjének tekintve, az így rögzített mutatók pedig tornánkénti és összesített statisztikákra is alapot adnak. Értelemszerűen a rendes játékidőre rátett hosszabbítás plusz perceit nem veszi figyelembe a számítás (ezt sokáig egyáltalán nem dokumentálták), vagyis az összevetésben a találkozót végigjátszó labdarúgó alapesetben 90 perccel, kétszer tizenöt perces hosszabbítás vagy tizenegyesekkel eldöntött összecsapás esetén 120 perccel gazdagítja klubját. Természetesen a csonka játékidőnél számítanak a cserék és a kiállítások is, majd látni fogjuk, hogy ennek a rangsornál is jelentősége lesz. Nem gondoljuk, hogy a képzeletbeli klubversenynek bármilyen tétje lenne, ráadásul ennyi idő távlatából a tanulságok aligha szolgálnak aktualitással, az adatok mérlegelése, az összefüggések megfigyelése, a tendenciák érzékeltetése azonban sporttörténeti játéknak kétségtelenül izgalmas.

Öltözői életkép a nyolcvanas évekből: a játékoscsillag Skála-reklámos Honvéd-mezben (Fotó: Imago Images)

Az 1954-es és az 1986-os torna volt a kispestieké

Kezdjük rögtön a legérdekesebb kérdéssel: melyik klub járult hozzá a legtöbb játékidővel a magyar válogatott világbajnoki mérkőzéseihez? A válasz: a Budapest Honvéd. Szinte hihetetlen, de az adatok alapján csupán jó félórán múlott az elsőség, hiszen a 6053 perces kispestiek sarkában ott „lohol” a 6018 perces Újpest, a 35 perces különbség ekkora időmennyiségnél minimális, futballnyelvre fordítva úgy is mondhatjuk, a vb-ken kevesebb mint egy félidővel játszottak többet a honvédosok az újpestieknél. Ha például a Honvéd-fedezet Bozsik Józsefet, miután az 1954-es Magyarország–Brazília (4:2) mérkőzés 65. percében kiállították, vétsége miatt a következő, Uruguay elleni mérkőzésről eltiltják (mint ahogy nem tették) és a helyén nem honvédos beugró szerepel, a kispestiek elsősége alighanem odalett volna.

Az adatok alapján egyértelmű, hogy a Honvéd két világbajnokságon „tarolt” a játékperceket tekintve: az 1954-es és az 1986-os tornán. Az Aranycsapat ezüstérmével végződő svájci világbajnokságon olyannyira a kispesti klubra épült a válogatott, hogy 2945 percével több mint kétszer akkora volt az időbeli hozzájárulása, mint a második Vörös Lobogónak (az MTK akkori megfelelője 1470 percet tett hozzá a csapat összjátékidejéhez), egyébként csak a Buzánszky Jenő által megtestesített, egyszemélyes Dorog-különítmény eredménye (480 perc) számottevő. Futballtörténeti tény, hogy Sebes Gusztáv ötvenes évekbeli világhírű együttesének gerincét a kispestiek adták, a svájci vb-n a Grosics Gyula, Lóránt Gyula, Bozsik József, Budai II László, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán hetesre épült a csapat. Persze úgy teljes az igazság, ha a szintén jelentős Vörös Lobogó-delegáció tagjait, Lantos Mihályt, Hidegkuti Nándort, Zakariás Józsefet és Palotás Pétert is megemlítjük.

Bozsik József fejel 1954-ben a nyugatnémetek elleni, 3:2-re elveszített világbajnoki döntőn (Fotó: Imago Images)

A Honvéd és a válogatott sorsa és megítélése a nagy átfedés miatt érthetően egybefonódott, erre a legjobb példa a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) születésének története. Miután a Wolverhampton Wanderers 1954. december 13-án hazai pályán 3:2-re nyert a Budapest Honvéd ellen, a brit sajtó kikiáltotta az angol csapatot a világ legjobbjának. A véleményformálók arra hivatkoztak, hogy a wolverhamptoniak által felülmúlt ellenfél nem volt más, mint az előző évben az angol válogatottat 6:3-ra legyőző, a futballvilág csúcsegyütteseként számon tartott magyar válogatott „kivonata”. A markáns állítás vitát gerjesztett a nemzetközi szakemberek körében, Willy Meisl a Crvena zvezdát, Gabriel Hanot pedig a Real Madridot és a Milant hozta fel ellenérvként, mondván, a „világ legjobbja” címért vívott közvetlen párharcban valószínűleg jobb lenne a brit sajtó ünnepelt csapatánál. Az elméleti dilemma nyomán született meg a L'Équipe francia sportlap által felkarolt ötlet, amely szerint szervezett keretek között kellene eldönteni, hogy a bajnokságok aktuális győztesei közül melyik a legerősebb. A következő évben kiírták az első BEK-et, amelynek kései leszármazottja a Bajnokok Ligája, igaz, a közös génállomány dacára sok rokon vonást nehéz felfedezni már az ősi és a mai vetélkedésen.

NAGYOBB MÉRETÉRT KATTINTSON A KÉPRE!

Dajka László állítja: nem volt klikkesedés

A többi csapathoz képest még szembetűnőbb a Honvéd fölénye az 1986-os világbajnokságon, ahol 1218 percével több mint háromszor „lekörözte” a 360 perces Újpesti Dózsát. A Szovjetunió válogatottjától elszenvedett 6-0-s vereség miatt a magyar futballemlékezetben sötét epizódként őrzött mexikói tornán hat Honvéd-játékos vett részt tevékenyen, Sallai Sándor, Garaba Imre, Nagy Antal, Détári Lajos, Dajka László és Kovács Kálmán. Ha egyetlen klub adja a válogatott magját, abból a szempontból kétségtelenül kedvező együttállás, hogy a hétköznapokon is naponta együtt edző, a mérkőzéseken összecsiszolódott játékosok feltehetően könnyebben megtalálják a közös hangot címeres mezben is. Ugyanakkor a konstrukció felveti a klikkesedés veszélyét, továbbá az is elképzelhető, hogy efféle „csomósodás” esetén más egyesületek tehetségei esetleg érdemtelenül háttérbe szorulnak, rögösebbé válik útjuk a válogatott öltözője felé. Telefonos megkeresésünkre Dajka László, az 1959-ben született középpályás, a Bp. Honvédot 1979 és 1988 között erősítő, 24-szeres válogatott futballista adott betekintést a korabeli kulisszák mögé.

„Ennek a helyzetnek hátránya nem volt, csak előnye – hangsúlyozta az ötszörös bajnok labdarúgó. – Segítséget jelentett nekünk, játékosoknak, de megkönnyítette Mezey György szövetségi kapitány és Komora Imre Honvéd-edző dolgát is. Amit Kispesten elsajátítottuk, kamatoztattuk a válogatottnál, és ugyanez igaz volt fordítva is. Komora Imre nem volt nagy taktikus, de az erőnlétre hangsúlyt fektetett, tudta, hogy futás nélkül nincs hatékony labdarúgás. Mezey György viszont a taktikai részt helyezte fókuszba, és amit tőle tanultunk, tudtuk használni a Honvédban is. Ha hatan-heten szerepeltünk a válogatottban Kispestről, az elsősorban annak volt köszönhető, hogy a Honvédnál a nyolcvanas évek elejétől beérett egy erős nemzedék. Olyan nevek fémjelezték az együttest, mint Détári Lajos, Garaba Imre vagy Nagy Antal, és talán magamat is idevenném, az pedig az élet igazságtalansága, hogy éppen a posztján kiemelkedő Sikesdi Gábor nem jutott el Kispestről a válogatottságig. Ha működik a gépezet, könnyű vele dolgozni, itt is, ott is. A válogatott öltözőjében semmilyen elkülönülés nem volt, Róth Antal, Hannich Péter vagy Kardos József ugyanolyan értékű tagja volt az együttesnek, mint bármelyik Honvéd-futballista. Ugyanakkor az előfordulhatott, hogy ha a szakmai vezetők egy posztra éppen embert kerestek, egyszerűbbnek látták, ha az öt-hat honvédos mellé illesztenek be egy hetediket. A magyar labdarúgás történetében érzékelhetőek a különböző klubok nagy korszakai, Puskás Öcsi bácsiék idejében a Honvéd, a hetvenes években az Újpesti Dózsa Fazekas Lászlóval, Fekete Lászlóval, később a Nyilasi Tibor-, Ebedli Zoltán-féle Ferencváros volt a meghatározó, aztán következett a mi honvédos generációnk.”

Törőcsik András az Újpesti Dózsát „gazdagította” 1978-ban és 1982-ben vb-perceivel (Fotó: Képes Sport)

A válogatott és a Honvéd közötti átjárás vezetői szinten is létezett, nem véletlen, hogy az 1986-os világbajnokság kudarca után éppen a kispesti tréner vette át a megüresedett szövetségi kapitányi posztot. A változásokról Privacsek András és Fűrész Attila is ír Elátkozott 11 című könyvében.

„A világbajnokság előtt már benne volt a levegőben a váltás. Mezey utódja, Komora Imre ezzel tisztában volt, ugyanis remek kapcsolatot ápolt a sportvezetéssel. »Kétségtelen, hogy Szepesi és Buda úrral jó nexusom volt. Az utóbbival együtt utaztam ki a világbajnokságra. Egy bizonyos szinten már eldőlt, hogy én leszek a következő szövetségi kapitány, hiszen mi másért vittek volna ki Mexikóba? A szovjetek elleni 0–6 teljesen egyértelművé tette, hogy változás következik be.«

Komora jól ismert szereplője volt a hazai futballéletnek. Ezer szállal kötődött a Budapesti Honvédhoz, játékosként és edzőként is hosszú évekig szolgálta klubját. Igazi sikereket a csapat trénereként ért el, 1984 és 1986 között zsinórban háromszor nyerték meg a bajnokságot. A klub akkori játékosa, Kovács Kálmán úgy fogalmaz, a vezetők tudták, ha Mezey eltűnik, keletkezik egy vákuum, amelyet be kell betölteni. »Az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy legyen a Honvéd edzője a válogatott szövetségi kapitánya, mivel a Honvédra épült a válogatott.«”

Csak az Újpest-képviselet volt töretlen a vb-történetben

A Dajka László által szóba hozott korszakolás többé-kevésbé kirajzolódik a világbajnoki klubstatisztikákban is. Érdemes egyenként megnézni, az egyes világbajnokságokon melyik klubcsapat játékosai domináltak a válogatottban: 1934-ben az Újpest (720 perc), 1938-ban a Ferencváros (1350 perc), 1954-ben a Bp. Honvéd (2945 perc), 1958-ban holtversenyben a Bp. Honvéd, az MTK és a Vasas (810–810 perc), 1962-ben a Ferencváros (1170 perc), 1966-ban az Újpesti Dózsa (1260 perc), 1978-ban ismét az Újpesti Dózsa (742 perc), 1982-ben a Ferencváros (630 perc), 1986-ban a Bp. Honvéd (1218 perc) vitte a prímet.

 NS-szakértő

A kispesti klubtörténet régi kutatójaként büszke vagyok arra, hogy a statisztika szerint a mi egyesületünk tagjai tették hozzá a legtöbb játékpercet a magyar válogatott világbajnoki szerepléseihez. A Honvéd életében két aranycsapatról szoktunk beszélni: az első az 1950 és 1956 közötti, Puskás Ferenc, Bozsik József nevével fémjelzett nemzedék, a második az 1980 és 1990 közötti sikergeneráció. Utóbbi csúcsfigurája kétségtelenül Détári Lajos volt, akit Európa-klasszisnak biztosan, de talán világklasszisnak is nevezhetünk. Nem lep meg tehát, hogy éppen az 1954-es és az 1986-os vb-n résztvevő válogatottban volt a legmagasabb a kispestiek aránya, a svájci tornán nyolc, a mexikóin hét Honvéd-játékos szerepelt a keretben. Ha egyéni bontásban nézzük, a csúcs Tichy Lajosé, aki három világbajnokságra – az 1958-asra, az 1962-esre és az 1966-osra – is elutazott a magyar csapattal, igaz, Angliában nem lépett pályára. A világbajnoki mutatókkal valószínűleg egybecsengene az olimpiai, hiszen például az aranyérmes csapatokban mindig képviseltette magát a klub, Helsinkiben hat (Grosics Gyula, Bozsik József, Budai II László, Kocsis Sándor, Lóránt Gyula, Puskás Ferenc), Tokióban három (Komora Imre, Katona Sándor, Nógrádi Ferenc), Mexikóban egy (Kocsis Lajos) labdarúgóval. Ami az ötvenes évek sikertörténetét illeti, igencsak irritál a régóta terjedő legenda, amely szerint a Honvéd szétszedte a Fradit. Valójában nem a Honvéd szedte szét, hanem az akkori politika, és Czibor Zoltán kivételével senki sem igazolt kényszerből Kispestre. Rudas Ferenc, a ferencvárosi viszonyokat bennfentesként ismerő Fradi-játékos egy interjúban maga is elmondta, hogy Kocsis Sándor azért választotta a Honvédot, mert a szintén átigazoló Budai II Lászlóval szeretett együtt játszani. Nem állítom, hogy nem volt a politikának ráhatása ezekre a váltásokra – mint ahogyan minden korszakban megvannak a politika eszközei szándékai érvényesítésére –, de ha valóban a Honvédba kellett terelni a Fradiból a legjobbakat, adódik a kérdés: miért a Budapesti Dózsába ment Kispest helyett a háromszoros gólkirály Deák Ferenc vagy a kitűnő kapus, Henni Géza? De említhetném Dalnoki Jenő vagy Fenyvesi Máté példáját is: ők miért maradhattak a Ferencvárosban? Hozzáteszem azt is, hogy csapatunk az 1949–1950-es bajnokságot régi kispesti játékosokkal nyerte meg, de még az 1950 őszi bajnokcsapatban is meghatározó többségben voltak a klubhoz régóta kötődő futballisták, vagyis az sem igaz, hogy a hozott játékosok miatt köszöntött be a fényes korszak. A korabeli Honvéd erejét ismerve ugyanakkor szinte természetes, hogy a válogatott az együttesre épült. – Kaszás Kálmán, a Bp. Honvéd klubtörténésze

Érdekesség, hogy az Újpest (egyes korszakokban Budapesti, majd Újpesti Dózsa) az egyetlen klub, amelynek minden magyar érintettségű világbajnokságon pályára lépett játékosa. Felfigyelhetünk még az 1934-ben rendkívül markánsan, a játékpercek alapján második számú klubként képviselt debreceni Bocskai szerepére (Palotás István, Markos Imre, Teleki Pál, Vincze Jenő és Vágó József játszott a vidéki csapatból az olasz tornán). A tizenhét magyar mellett összesen kilenc külföldi klub adott aktív játékost a magyar vb-csapatokba, a légiósok megjelenése az 1938-as tornához köthető, Kohut Vilmos az Olimpique Marseille játékosaként játszott két mérkőzést. Aztán 1982-ben már öten voltak: Mészáros Ferenc a portugál Sporting, Martos Győző a belga Waterschei, Bálint László a francia Toulouse, Müller Sándor a spanyol Hercules Alicante, Fazekas László a belga Royal Antwerpen együtteséből érkezett a spanyolországi tornára. A legkevesebb (4) klubból 1938-ban, a legtöbből (13) 1982-ben verbuválódott a válogatott a vb-re.

És még csűrhetjük-csavarhatjuk ezerféleképpen a statisztikákat, a legfontosabb megállapítás azonban ez lenne: a magyar válogatott világbajnoki mutatói semmiképpen sem tekintendők véglegesnek.

Az 1954-es magyar csapat lett volna a legsimább vb-győztes 

Világbajnoksághoz kapcsolódik az adatforrásunk, Pucz Péter által kigyűjtött másik statisztika is, amely arra ad választ, hogy a mindenkori vb-győztes az adott tornán a játékidő hány százalékában állt nyerésre, döntetlenre vagy vesztésre. Kiolvasható a grafikonból, hogy arányosan a legtöbb ideig az 1930-as uruguayi csapat vezetett vb-mérkőzésein (61 százalék), az összevetésben követi az 1986-os argentin (57 százalék) és az 1934-es olasz válogatott (54 százalék). A legtakarékosabb vb-aranyérem ilyen szempontból Brazíliáé volt 1994-ben, a csapat mindössze a játékidő 27 százalékában állt nyerésre, emellett a vb-győztesek közül a legtöbb ideig, az összidő 69 százalékában döntetlenre. Érdekesség, hogy a 0–0-s döntetlennel záruló döntőben tizenegyesekkel felülmúlt olasz csapat annak ellenére bukott el, hogy a torna során többet vezetett (31 százalék) brazil ellenfelénél. Négy válogatottat is találunk, amely úgy nyerte meg a vb-t, hogy egyetlen percig sem állt vesztésre, jobban mondva kettőt, kétszer: Olaszországét 1938-ban és 1982-ben, (Nyugat)-Németországét 1990-ben és 2014-ben. Noha a grafikonon külön nem tüntettük fel, arra is kíváncsiak voltunk, hogy a két vb-döntős magyar csapat teljesítménye ebben az összevetésben milyen volt a legyőzőjéhez képest. Nos, 1938-ban az aranyérmes olaszok többet álltak nyerésre (66 százalék az 50 százalékkal szemben) és döntetlenre (34 százalék a 24 százalékkal szemben), mint a döntőben 4:2-re legyőzött magyar válogatott, az 1954-es összehasonlítás azonban sokkoló. A magyar válogatott Svájcban a játékidő 73 százalékában vezetett (ezzel messze minden idők legsimább vb-győztese lett volna), a nyertes nyugatnémetek mutatója e tekintetben 49 százalék . Ám igazán szembetűnő, hogy amíg Nyugat-Németország csapata a tornán az összjátékidő több mint húsz százalékában vesztésre állt, Magyarországé csupán az összes mérkőzés egy százalékában – a 3:2-re elvesztett berni vb-döntő utolsó hat percében.