Grúz konyak – Csillag Péter publicisztikája
GRÚZIA…
A magyar válogatott pénteki ellenfeléről, pontosabban a kaukázusi országról első személyes emlékem egy bontott konyak, amelyet ifjú takarítófiúként találtam egy londoni szállodaszobában a távozó vendég után. Nem dobtam ki, beraktam a táskámba, elvittem alkalmi szállásomra, sőt hónapokkal később ott lapult a Luton reptéren Budapestre feladott kofferemben is. Ősz volt, 2004 szeptembere, a tüzes Millwall–Fradi párharc időszaka, az UEFA-kupa-meccsé, amelyre végül nem mentem ki, a dél-londoni klub légkörét ismerők szerint ugyanis életveszélyes lett volna magyarként elvegyülnöm a rettegett stadion, a Den harapós angoljai között. Akkoriban még hittem az efféle szurkolói mítoszokban, és akkoriban még léteztek efféle szurkolói mítoszok.
Valamiért újra és újra eszembe jutott a kihagyott londoni meccskaland, ha a későbbi években a szobám polcán porosodó „ihatatlan” grúz konyakra néztem. A jelzőt igazságtalan fiatalkori kultúrhályog és a világvégi országgal kapcsolatos csúf előítélet szülte, az „ihatatlan” és a „kitűnő” között nyilván csak az én konyakfogyasztási tájékozatlanságom jelentette a keskeny határmezsgyét. A grúz konyak akkor olyan lehetetlen kategóriának tűnt a szememben, mint az üzbég operaművészet vagy a kazah futballtechnika. Azóta persze tudom, hogy a jeles ital a nemzetközi szeszkultúra elismert különlegessége, és ma már bizonyára nem fanyalognék az ismeretlen szállóvendég hátrahagyott szuvenírjével ismerkedve, ahogyan annak idején, egyetemi tanulmányait halasztó londoni magyar diákmunkásként.
Huszonegy éves voltam, durván feleannyi, mint amikor az élet végre Grúziába, vagy ahogyan 2024-es kutaiszi landolásom idején már szokás volt mondani, Georgiába vetett. Sportújságíró-futballtornára érkeztem a magyar csapat tagjaként, sok minden változott 2004 óta, például réges-rég nem bánkódtam volna már egy NB I-es csapat külföldi meccsének kihagyása miatt. Annál jobban zavart volna viszont, ha elmulasztom a pályabejárást, amelyre a grúziai világ szenvedélyes csodálójával, Borsos László kollégámmal vállalkoztunk, felkeresve a földkerekség egyik legeredetibb futballhelyszínét, a csiaturai apokaliptikus romstadiont. A mangánérctermelés szovjet Mekkájának számító egykori bányászváros a pusztulás és az élet sajátos grúz keverékét kínálja, a monumentális építészeti megoldásait haldoklásában is őrző sporttelep omladékai között például töretlenül játszanak futballcsapatok.
Ha akkor, az esőverte üres betontribünön, a düledező stadionárkádok alatt azt gondoltam netán, a csiaturainál melankolikusabb grúziai pályát nem adatik látnom már, nagyot tévedtem. Nemrég ugyanis olyan mesebeli focigrundokat volt alkalmam megcsodálni a kaukázusi vidékről, amilyenekre legszebb álmaimban sem számítottam, nemhogy Budapest belvárosában, a Corvin Moziban. Főként nem egy huszonöt éves őskori mobiltelefon pixeles képein, a korszerű filmszínház gigantikus vásznán szétpacsmagolva. A Dry Leaf (Száraz levél) című, több mint háromórás grúz kísérleti művészfilm jellegéről mindent elmond, hogy a Telex Filmklub házigazdája, Klág Dávid a vetítést a helyszínen szokatlan tanáccsal vezette fel: javasolta a közönség tagjainak, hogy ha netán elcsigázná őket a látvány, nyugodtan menjenek ki, nyújtózzanak, járjanak egyet a folyósón, és a lomha lassúsággal folyó hipnotikus alkotáson elaludni is ér. Büszkén mondhatom, jó néhány nézőtársammal ellentétben sem egyik, sem másik lehetőséggel nem éltem végül, bár azt sem állíthatom, hogy lázas figyelmemben izgatottan szorongattam a karfát. Tompa kábultsággal fogadtam be a vásznon folydogáló grúziai képsorokat, amelyek egy elveszett sportfotós lány képzelt útját követték festménybe illő kaukázusi tájakon át, a gyermekéért aggódó édesapa és az őt kalauzoló újságíró andalító autózásai révén.
És hogy mi köze mindennek a futballhoz? A szüleitől homályos búcsúlevélben elköszönő fotóslány hazájában egy Hátsó füveshez hasonló projekt végrehajtásán dolgozott, grúziai falusi pályákat, elhagyott focigrundokat fényképezett romantikus, természetközeli környezetben. Rozsdás csövekből összeeszkábált kapuk a derékig érő gazban, árván legelésző ló a lejtős focipályán, labdázó gyerekek a faluszéli réten – futballutazók képzeletét megmozgató, szép jelenetek.
Mindez Aleksandre Koberidze szürreális rendezői megoldásaival körítve, valamilyen okból láthatatlannak mutatott, semmiből beszélő szereplőkkel, lágyan zsongó zenei aláfestéssel, líraian szétroncsolt, kaputelefon-minőségű videókkal, spontán kibontakozó furcsa párbeszédekkel. Tanulságos volt hozzálassulni a szűkszavú, tömör, a szavak súlyát éreztető, sohasem siettetett mondatokhoz, a budapesti moziban például kissé áthallásosnak is hatott a következő tényszerű kijelentés: „Lerombolták a pályát. Hotel lesz helyette.” A kedvencem mégis a megszűnt grund szélén álldogáló gyerekekkel folytatott egyszerű társalgás. „Ha nincs pálya, hol játszotok?” – hangzott a lényegre törő apa logikus kérdése, mire a grúziai fiúcskák magától értetődő módon vágták rá: „Mindenütt!”
A néhány házból álló, félig elhagyott hegyi települések füves sportterei, fából ácsolt futballkapui a szélben susogó lombokkal, hallgatag emberekkel, ráérősen bóklászó állatokkal olyan harmóniát, nyugalmat, békét sugároztak, amely egyszerre adott mély utazásélményt Grúzia romlatlan földjére és kényszerű lelassulást a Corvin Mozi körül nyüzsgő metropolisz őrült rohanásában. Hasonló filmes tapasztalatban talán csak azon a karácsonyon volt részem, amelyen családtagjaim napokon át birkabégetést, kolompolást hallgattak körülöttem: az ünnepi kötelezettségektől újra és újra megszakítva, de kitartóan néztem végig telefonomon az Egy délután a legelőn Sáfián László juhásszal című monumentális magyar dokumentumfilmet, amely egy teljes legeltetést követ végig, több mint három órán keresztül, minimalista eszköztelenséggel, a pásztorember szakmai megjegyzéseitől kísérve. Úgy fest, az efféle grandiózus filmalkotások érvényesüléséhez kell legalább száznyolcvan perc.
Vagyis két futballmeccsnyi idő – mondjuk egy magyar–ukrán és egy ukrán–magyar Nemzetek Ligája-mérkőzésé. A párhuzam csak első ránézésre erőltetett, a szeptember 25-i budapesti és október 5-i nagyszombati találkozó apropóján riportsorozatot készítettünk a kárpátaljai labdarúgás helyzetéről, az ukrajnai terepmunka során pedig látogatást tettünk a munkácsi magyar közösségnél is, ahol váratlanul kitágult a világ. A helyi cserkészegyesület vezetője, Popovics Pál kedves és ötletes ajándékkal lepett meg bennünket, a Nemzetek Ligája-csoport magyaroknak, ukránoknak közös ellenfelére gondolva átnyújtott egy üveg Kaheti márkájú grúz konyakot. A név az azonos nevű kelet-grúziai tartományra utal, amely középkori ortodox templomai, természeti kincsei és ragyogó borai mellett arról is nevezetes, hogy ott található a Duruji Kvareli nevű, mára sajnálatosan megszűnt csapat stadionja. Ha más nem is, a páratlan futballterep önmagában is okot adhat az álmodozásra egy újabb grúziai utazásról, a 17. századi kvareli erődítmény bástyái és ódon várfalai közé telepített füves pálya elmenne a világ nyolcadik csodájának (magunk között szólva: Szemiramisz függőkertjét még tán előzné is.)
„Ki bánatot sosem ismert, az boldogságot meg nem ért” – ez pedig már a 12. és 13. század jeles grúz költőjének, Sota Rusztavelinek futballbánatunkat illetően nagyon is aktuális bölcsessége. Az egyházi személyként számontartott középkori szerző A párducbőrös lovag című eposzával írta be magát a világirodalom kánonjába, a klasszikus mű lapjain olvassuk Weöres Sándor fordításában a sorokat, amelyek az ukránok és az északírek ellen egyetlen sovány ponttal kezdő magyar válogatottnak is intelemmel szolgálhatnak a pénteki Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt: „Türelem a bölcsességnek ősforrása, ha nem tűrök, mit tehetek? Ó, sors megpróbáltatása! Állhatatosság segít csak, égi kegyelem várása.”
Elő a grúz konyakot, emeljük poharunkat az égi kegyelemre!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
