Fekete, fehér, igen, nem – Malonyai Péter publicisztikája

Remek példával illusztrálta bejegyzésében Kele János a magyar közélet, benne a sport aktuális kérdését: hol húzható meg a határ az április 12. előtt szerepet vállalóknál, melyikük lett vállalhatatlan, kikben bízhat meg az új politikai hatalom? Magyarán: meddig muszáj lemenni a hierarchiában. Az illusztráció Bacsó Péter filmklasszikusából, A tanúból való, abból a jelenetből, mikor Pelikán gátőr számon kéri földijétől, Csetnekitől a múltját. „Én csak kisnyilas voltam Pelikán, azoknak meg lett bocsájtva” – így Csetneki, mire Pelikán: „Igen? Engem nem is kérdeztek…” Most sem kérdeznek senkit, a hatalom berendezkedésekor nem tart közvélemény-kutatást úgymond személyi ügyekben, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne válasz – kismillió. Főként roppant modern korunkban, amikor a nyilvános többség a közösségi térre megy le homokozni, s nem a házuk melletti parkba. A világhálón mindenki megmondhatja a magáét, mindez nálam jellemzően a Bëlga együttes Dilettánc című számára emlékeztet: „Jól beszóltam a tévé előtt, meg mertem csinálni. / Hogy’ megmutattam már megint, mit hogy’ kell csinálni!”

Ott van például a Nagy Megmondó, akinél az a korszakos tanulság, hogy „A magyar sport és a sportújságírás megérdemlik egymást!” Magyarán húzzunk el együtt úgy, ahogy vagyunk. Hogy elkeseredésemben és belátásomban nem vágom sutba azonnal a számítógépemet (a tollamat jobban hangzana, de ki ír ma már tollal…), az csak azért van, mert a megállapítás nálam csupán gondolkodást nem igénylő hangulatkeltés (fogalmazok finoman). Mert valóban megérdemeljük egymást, éppen úgy, mint a színészek és a kultúrpolitika, az írók és a könyvkiadás, a gyártók és a kereskedelem, és így tovább, egészen a hatalom kontra alattvalók kiemelésig. Értve alatta, hogy itt és ott egyaránt vannak ilyen és olyan emberek, tudásban, becsületben, viselkedésben széles a paletta, abban is, hogy ki alkalmas, ki nem és mire. Ilyen alapon a Nagy Megmondó(k) és a magyar közélet szintén egy kézből esznek. Jut eszembe még Stanley Kramer filmje, a Bolondok hajója, amelyben az egyik szereplő kijelenti, hogy a világ minden nyomorúságáért a zsidók a felelősek, mire a másik rákontráz: „Nem, a kerékpárosok!” „Miért éppen a kerékpárosok?” – jön a visszakérdezés, „Miért éppen a zsidók…?” – ez a lezárás.

Feketében és fehérben látni a világot, általánosítani a legegyszerűbb, a sarkításhoz nem kell nagy ész. Már óvodában is él a mondóka: „Fekete, fehér, igen, nem…” Közbevetem, hogy még mindig a sport kapcsán mondom mindezt (mert ugyebár a kultúra része, így politikai kérdés), s annak jegyében is folytatom. Azzal, hogy nálunk megszokott a végletekben gondolkodás, van a „mi” és vannak az „ők”. Aztán kész. A hatalom megteremtette rá az alapot, 1945 után a moszkoviták szalámizták le a pártokat egészen addig, amíg az, „aki nincs velünk, az ellenünk van” szlogenből, „aki nincs ellenünk, az velünk van” lett. De nem volt megállás, hiszen a rendszerváltáskor (1990) meglévő hat parlamenti pártból egyre kevesebb lett, így 2010-től már a Fidesz jóvoltából jöhetett ismét a „mi” és „ők”. Az ilyesmi tiszta helyzet, nem kell sokat gondolkozni, ne adj’ Isten egyeztetni, – feltéve, de meg nem engedve – kompromisszumokat kötni. Egyszerű az élet.

Olyannyira, hogy még gondolkozni sem muszáj. Ott volt például a rossz emlékű „Petíció a magyar sportélet jövőjéért”. Már az elnevezés is hamis, hiszen definíciója szerint a petíció „a döntéshozóhoz címzett írásos kérelem, tiltakozás vagy javaslat. Célja a döntéshozók nyomás alá helyezése egy konkrét változás elérése érdekében.” Na már most, amikor a felirat megjelent, éppen azok voltak a döntéshozók, akiket támogatni kívántak. Egyértelmű logikai öngól. Egyszerűbb (és őszintébb) lett volna nyíltan hirdetni, hogy szavazzanak a népek arra, ami van. Arról nem beszélve, hogy a logika szerint a petíciónak (értelme szerint) most lenne itt az ideje, a támadott most már döntéshozó. 

Ígéretekben náluk sincs hiány, nálam – ellentétben a Nagy Megmondó(k) sürgetésével – türelemben sincs. Kifogásom persze van, nem először, és nyilván nem utoljára hiányolom – a kommunikációt. Mert szép, szép hangoztatni, hogy minden más lesz, de nem ártana időnként közzétenni, hol tart a folyamat, az sem nagy baj, ha türelemre intik a közvéleményt. Már csak azért is, mert például az intézmények, szervezetek idei költségvetése már adva volt áprilisban is, egy tollvonással képtelenség elvenni tőlük a pénzt, leszámítva a bizonyított a bűncselekményeket, mert akkor kötelező. Nem mellesleg, jó tudni, hogy a politika a múlt század első felétől jelen van a sportunkban. Az amszterdami olimpia (1928) után kezdődött a flört (4 arany- és 5 ezüstérem), ahogy a Nemzeti Sport írta az olimpikonok tiszteletére adott százfős díszvacsora után: „A szónokok megegyeztek abban, hogy a legfőbb célt elértük: a világ szeme ránk irányult. Mi azt hisszük, hogy nem ez volt az amsterdami olimpiád magyar győzelmeinek legörvendetesebb következménye, hanem az, hogy idehaza észrevettek bennünket.”

Ettől kezdve nem volt megállás. Négy évvel később (1932, Los Angeles: 6 arany-, 5–5 ezüst- és bronzérem) Gömbös Gyula szerint olimpikonjaink „a nemzet apostolai”, a Nemzeti Sport pedig nem sokkal később Gömbös miniszterelnökségét köszöntve biztos benne, „lesz ideje arra, hogy vigyázó szemét a magyar sporton, büszkeségünkön is rajta tartsa”. A berlini játékok (1936: 10, 1, 5) a németek birodalmi érdekeiből tömény politika lett. Nálunk később népszerűvé váló újdonság volt, hogy Gömbös táviratban köszöntötte a sikereket, „Hazafias üdvözlettel Gömbös Gyula sk.” – ez volt az aláírás.

A háború után, az 1948-as londoni olimpia sikereit (10, 5, 5) meglovagolták a kommunisták. Rákosi Mátyásnak hírhedt kecskeméti beszédénél (kuláklista, téeszesítés) feltűnt, hogy amíg a politikáról, a gazdaságról beszélt a parasztok csak bólogattak, hümmögtek, ám amikor rátért a sportra, kitört a taps. A kortársak szerint ennek is szerepe volt abban, hogy később akármit is kértek a sportvezetők, igyekeztek eleget tenni a kérésüknek. A dicsőséges helsinki olimpiát (1952: 16, 10, 16) már kisajátította a hatalom, a Népsport szerint: „Minden olimpiásunk első gondolata a haza felé száll, sikereink kovácsolója, a mi hatalmas pártunk felé, s a mi forrón szeretett Rákosi Mátyás elvtársunk, a magyar sport nagy barátja felé, akiről tudják, hogy nagy-nagy szeretettel kísérte figyelemmel a helsinki eseményeket. Soha ilyen tudatosan még nem élt magyar sportemberekben az a felemelő gondolat, hogy győzelmeikkel a hazát szolgálják, s a haza ügyét viszik előre. Ezer és ezer jel mutatta meg ezt a nagy teljesítményekre lelkesítő kapcsolatot.” Ne tagadjuk: sportnagyjaink – ki ezért, ki azért – partnerek voltak az egymásra találásban, jöttek sorban a lelkes, hálás rádióüzenetek, táviratok Helsinkiből. A Nagy Megmondó(k) logikáját követve, megérdemelték egymást.

A forradalom után visszafogottabb lett a viszony, de azért Kádár János – a nagy előd, Rákosihoz hasonlóan – rendre megjelent az olimpikonok tatai edzőtáborában, ahol „közvetlen hangulatú beszélgetést folytatott a különböző sportágak szakvezetőinek és válogatott versenyzőinek egy csoportjával”. A hazaérkezéskor az lett a protokoll, hogy a Minisztertanács elnökhelyettese fogadja Ferihegyen a sportállamtitkár jelentését, sorrendben Kállai Gyula (1960), Pap János (1964), Fehér Lajos (1968), Ajtai Miklós (1972), Borbándi János (1976, 1980) és végül 1988-ban Pozsgai Imre, államminiszterként.

Most pedig visszatérek a feketéhez és a fehérhez, mert a mondóka teljes szövege így hangzik: „Fekete, fehér, igen nem, / mit vettél a pénzemen…”

A második sorral már el lehet indulni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!