Ha ő őrzi Edströmöt… – N. Pál József publicisztikája

Már megint eltűnt egy darab az életemből…

Abba a korba értem, amikor már joggal nosztalgiázhat az ember, hisz emlékei a mulandóságra figyelmeztetik minduntalan. A gyermekkor tündöklete, az örök létezés ígérete odalett, s oda az is, amiről rég tudjuk, hogy nem visszahozható, de hinni szeretnénk, hogy mégis talán, ám sűrűbb a pillanat, ami a bevégeztetett súlyával nehezedik reánk. Ilyen, ha elmegy valaki régi ismerős, akit tán nem is ismertünk személyesen, de tudtunk róla, számontartottuk valaha napra nap, s létünk, ifjúságunk s vele a végtelen élet hitének része volt.

A futball ilyen csoda önmagában is, átok és áldás egy időben, ahogy Ady a gyötrő és rajongott, levethetetlen, mert belénk nőtt, belőlünk nőtt magyarságról írta. Adottság, létezési forma, s ha vonzásába kerülünk, nélküle élni nem lehet. Ebbe a játékba belebolondulni gyermekkorban szokás, s az akkori szédület lesz mércévé aztán egész életünkben. A „legszebb” futball az lesz, amit gyermek- és ifjúkorban megszerettünk, a „legjobb” játékosok azok, akikre akkor csodálkoztunk reá, a későbbieknek igen-igen jóknak kell lenniük, hogy ama régi, távolodó, de őrzött mámort megközelíthessék egyáltalán.

Magyarországon végképp így van ez, aki elkerülte a hatvanat (főleg, ha nyolc évvel, mint én), annál meg biztosan így.

Életének hetvenkilencedik évében elment Mihalecz István, a Mici, ahogy mi, a gyermekkorból alig kifele tartó ifjak is emlegettük jó félszázaddal ezelőtt, ama mámor éveiben, ami 1972 nyarán tört reánk, s ki is tartott, az 1972–73-as bajnokság idején biztosan. NB I-be jutott a ZTE akkor (nem első zalai gárdaként, az a Nagykanizsai Olajmunkás volt az 1949–1950-es bajnokság erejére), szinte valószerűtlen csodaként nekünk. Ma már legendás klasszisokat (Albert, Bene, Szűcs, Páncsics, Fazekas, Kocsis Lajos, Dunai II és a többiek) láthattunk rendre húszezer néző előtt Zalaegerszegen, és – így emlékszem – sokkal több alkalmunk volt az örömre, mint a szomorúságra. Az Újpesti Dózsa, a Ferencváros, a Honvéd s az MTK is vert seregként távozott (csak a Vasassal nem bírtunk a „pesti nagyok” közül), újoncként lettünk hatodikak, s hírlett, hogy távolabbi tájakról is jöttek a „zalai csodát” látni a szurkolók. Nos, Mihalecz – Molnár László, Tóth Gyula, Szimacsek Tibor és Soós István társaságában – ama csapat friss játékosa és stabil tagja lett néhány meccs után, a gárda egyik megkülönböztetett kedvenceként. Az akkor NB II-es (harmadosztályú) Zalaegerszegi Dózsából érkezett, a két pálya közt pár száz méter, ha volt, nem kellett messzire mennie tehát, ráadásul – s ez ma hihetetlen – a tizenhat tagú „alapkeret” (én ennyivel számolok) tizenkét játékosa Zalában látta meg a napvilágot. (Az 1969-ben az NB I/B-be érkező kapus, Bolemányi, meg Molnár és Szimacsek voltak kivételek, illetve Soós Egerben született, ám már Nagykanizsán lett labdarúgó). A „mi” csapatunk volt hát az a gárda vitathatatlanul!

Így hát ha Zaláról s a futballról folyik a szó, számomra az a csapat a „legjobb”, az akkori játékosok a „legjobbak”, s ebből én – 2002-es bajnokok és Manchester United-verők ide, válogatottságig jutók sora oda – a lelkem legmélyén nem engedek. Mert mi tagadás, az 1967–1968-ban hatalmába kerítő áhítatot az 1969. decemberi marseille-i kudarc nagyon megszaggatta bennem, ám az új élmény, ami épp elsős középiskolásként, zalaegerszegi diákká „előlépve” ért, a futballal kapcsolatos hitemet is újjászőhette valamennyire. Az a csapat, azok a játékosok mintha a minap létező (létezni látszó) „nagyság” emlékét, s a „tán lehet még” reményét kapcsolta, kapcsolták volna össze bennünk a mérkőzés (s a reá várás) idejére legalább, s e számomra máig felejthetetlen sodornak Mihalecz István a része volt.

Ő volt a „beállós”, ha söprögetőnk, Papp Tóni – sajnos elég sűrűn – megsérült, középhátvédet is játszott, de bennem így él alakja mindörökre. Igen fontosnak gondoltuk e posztot (Zakariás volt az őse!), neki kellett az ellenfél centerét „leszednie”, s fölfutva segítenie a támadásokat. Mihalecz e föladatnak lett szemünkben a mestere, nem lehetett nem szeretni őt. S nem lehetett nem észrevenni sem! 191 centire nőtt (ritkább volt ez, mint ma), vékony alkattal (nyolcvan kiló, ha lehetett), „szúrós” könyékkel, térddel áldotta meg a sors, szívós volt, eléggé gyors, ha belelendült, remek volt a bal lába, s – nemcsak a magassága miatt – igen-igen jól fejelt! Ha szögletet rúgtunk, vagy jó beívelési lehetőséget ígérő szabadot, menten az ellenfél kapuja felé araszolt, fölhangzott a „Bólints, Mici!” rigmus rendszerint (a Nyilasinak szóló „Bólints, Tibi!”-t évekkel megelőzve hát!), s ő bizony elég sokszor bólintott eredményesen.

280 bajnoki mérkőzésen hátvéd létére 46 gólig ért, ma is nagyon tiszteletreméltó „stat” ez alighanem, mennyi volt ebből a fejes, mennyi a tizenegyes (jól rúgta!), össze kéne gyűjteni, de az utóbbi kapcsán – mi, korosabbak – egy esetet máig emlegetünk. 1976. szeptember 4-én 1–0-ra vezetett a Csepel Zalaegerszegen, s tizenegyeshez jutottunk tán két perccel a vége előtt. Nos, két játékosunk háromszor bírta a lövést elrontani, ám Jaczina Róbert játékvezető – áldassék a neve, mondom zalai szívvel –, mert a kapus „elmozdult”, ugyanennyiszer rúgatta újra (!) a büntetőt. Kínjában már-már röhögött a nép, de Mici negyedikre bevágta végre, pontot mentve csapatának.

Derűssé lett e história mára, több reá valló hőstettet is elősorolhatnánk (1973. május 6-án – 1–0-ra vertük a Fradit! – például Albert Flórián hármasra [!] végzett az ő „ölelésében”), ám hadd adjak elő egy történetet, amit én bizony máig komolyan gondolok. Épp a Fradi-verés ideje volt, Mihalecz tündökölt, sorra nyolcasra, volt tán, hogy kilencesre játszott. A svédek elleni „sorsdöntő” világbajnoki selejtező közeledett a Népstadionban, s ha győzünk, az akkor alig elképzelhető 1970-es szünet után ismét kijutunk a mundiálra. Bizakodtunk persze, ám az ellenfél szintén 191 centire nőtt fejelőgépétől, Ralf Edströmtől tartottunk irgalmatlanul, s mi, zalaiak meg voltunk győződve, hogy a hórihorgas svédet csakis a bomba formában játszó Mihalecz őrizheti, senki más! Úgy emlékszem, a Zalai Hírlap kérdezte is őt, mit szól a helyi közóhajhoz (nem félne a feladattól, mondta), ám nemcsak a kutyaugatás nem hallatszott a menny­országba, a mi kívánásunknak sem lett foganatja. Illovszky Rudolf nem mert egy addig szóba sem kerülő újonccal kockáztatni most (bár Bicskei is „új” volt a kapuban, ha meggondolom, és hát…), Edströmöt Vidáts Csabára, az amúgy fejjátékáról nevezetes vasasos beállósra bízta (meg kell hagyni, gólt rúgott a meccsen), aki aztán a legfontosabb pillanatban nem volt jó helyen. A svédek egyenlítő gólját, a mi ismételt kiesésünket jelentő gólt az egyedül hagyott langaléta skandináv fejelte – szinte „talpról” – bizony, maradt a düh, a keserűség, jött Végh Antal könyve, a kapkodás, a követelményrendszer, a magyar labdarúgás talpazatának immár vitathatatlan megroppanása, meg a mi, legföljebb a lelkünket simogató zalai „futballigazságunk”: ugye, megmondtuk!

Nem lett Mihalecz István válogatott játékos tehát (a B-együttesbe meghívták a következő évben), pedig megérdemelte volna tán, s ki tudja, ha 1973. június 13-án a Népstadionban ő van Edström mellett ott a pályán…! De nincs, nem lehet az effajta kérdésekre válasz soha, csak csend van, némaság, a hiány sajgó fájdalma, a múló idő s a bevégeztetett bizonyossága. 

Bolemányi (Déri) – Molnár (Prokitsch), Papp, Mihalecz, Filó – Gáspár, Józsi (Kocsis), Tóth Gyula – Tóth József (Szimacsek), Szabó (Soós), Bita. Így él, így marad meg az az 1972–1973-as csapat mindörökre bennem, amíg élek, és sok-sok zalai futballszerelmes szívében is alighanem. Filó László ment el legutóbb, mellette játszó hátvédtársát hat nappal megelőzve. Tízen vannak odaát immár, ám a többiek s mi maradunk még, hogy az egykor tisztának hitt, s tán ma is annak remélt futballáhítat pillanatai föl-fölrebbenéseire eszmélhessünk néhanap, s hogy az eltávozottak álmát őrizzük tovább. S míg így lesz, velünk maradnak ők is, mindannyian.

Mihalecz Istvánt ma, június 16-án, születésének hetvenkilencedik évfordulóján kísérik utolsó földi útjára Zalaegerszegen, a Göcseji úti temetőben. Emléke legyen áldott!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!