Táncolsz, Törő! – Malonyai Péter jegyzete

Ha annyian mögé álltak volna idejében – biztos volt olyan most véget ért nem egészen hatvannyolc esztendejében –, ahányan most a barátaiként búcsúznak tőle, ha, mondjuk, tíz forintot letesznek a különféle fórumok nem válogatott hozzászólói, meglehet, tovább marad köztünk.

Persze csak lehet, mert az ilyesmi nem tudható, sorsunkat a génjeinkben hordozzuk, hiszek benne, még úgy is, hogy a körülmények befolyása vitathatatlan.

Törő – nem tudok rá jobb szót – önsorsrontó volt, ám ez nem felmentés azoknak, akik ezzel kelve és feküdve csak rontottak a sorsán. Mondanám, hogy a zsenik végzete, ám ez nem lehet mentség. A csillagok szerencsés állása s a csillagokból olvasni tudó, de főként akaró emberek kellenek ahhoz, hogy a sztár ne kinevezett, valódi legyen. Akinek tovább érhet a szabadsága, mint az átlagnak, aki kivételezett lehet, mert – kivételes. Aki több törődést érdemel, akinek el kell nyerni a bizalmát, és akkor nem csupán kenyérre lehet kenni, a kenyeret is ő hozza.

A zuglói zseninek ez nem adatott meg. Megfordították a képletet, mondván, legyen ő a példakép, ha már olyan sokat tud. Elfelejtették, nem tudták, nem akarták észrevenni, hogy tehetnek bármit, minta lesz mindenképp, miközben amit a pályán tud, amire képes, utánozhatatlan.

Tőle nem hallhattuk, hogy „a csapat sikere a legfontosabb”, csendes volt, visszafogott, de a futballban nem. Ő akart mindig a legjobb lenni, ő akarta a tapsot, ő volt büszke egy-egy megoldására – nem mellesleg, percre pontosan emlékezett rájuk –, szerette, ha kimagaslik a többiek közül, de vissza sohasem élt vele.

Nem tűrte az ilyesmit a magyar futball. Emlékezzünk csak Argentínára, az 1978-as világbajnokságra, ahol a vele együtt agyonrugdosott Nyilasi Tibor társaságában bűnbaknak kiáltották ki a nyitó meccs elvesztése után. Nem megvédték, mint illendő lett volna (lenne), hanem pellengérre állították.

A haláláig mellette álló barát, Bendó Z. Zsolt könyvében elmesél egy esetet, amikor Törő a Puskásban, egy válogatott meccs szünetében megivott volna egy pohár sört, ám nem engedték be a futball nagyurai közé, a külön büfében iddogáló hatalmasokat ajtónálló őrizte. Bendó elmondta, ki a vele lévő úr, ám a lakáj hajthatatlan maradt: „Ha nincs karszalag, nincs bemenet!”

Az eset általánosítható – megteszem. Mondhat bárki bármit, mindenképp járt volna neki, hogy jól érezze magát – amíg érezte magát.

Táncolsz, Törő! – ameddig csak él a futballemlékezet.

De ne higgyük, hogy mindent megkapott, amit megérdemelt.

Volna.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!