Füstölgő fejek – Pietsch Tibor jegyzete

Nincs olyan edző és játékos, aki ne hangoztatná, hogy minden meccs ugyanolyan fontos, legyen szó világbajnoki döntőről, Európa-bajnoki selejtezőről, felkészülési mérkőzésről, nősök–nőtlenek, apák–gyerekek vagy akár soványak–divatosan duzzadt testűek presztízsrangadóról.

Aztán rendre kiderül, hogy azért akad különbség meccs és meccs között. Vegyük csak a legfelső, vagyis a válogatott szintet: igenis vannak olyan nemzeti együttesek, amelyek a barátságos meccseket valóban barátságosnak tekintik, néhány játékosnak ilyenkor az lebeg a szeme előtt, hogy csak ússza meg sérülés nélkül a csatát, hiszen hétvégén fontos bajnoki vár rá, és a fizetését, ugyebár, a klubjától kapja, nem pedig hazája labdarúgó-szövetségétől. Ha kicsit „csínes” a labda, már nem akarja mindenáron megszerezni, ha látja, hogy az ellenfél védője füstölgő fejjel csúszik rá, felkapja a lábát, ha a hajrában sprintelnie kellene, hogy elérjen egy hosszú indítást, a húzódástól tartva nem biztos, hogy rárajtol…

Ne legyünk naivak, a magyar válogatott is nyert úgy tét nélküli meccseken, hogy a vetélytárs nem feszült meg. Ez persze legyen a másik fél baja – hogy a „minden meccs ugyanolyan fontos” közhely mellett még eggyel éljünk: a győzelmet egyébként sem kell magyarázni.

A soron következő felkészülési összecsapás előtt van egy rossz hírünk. Vagy éppenséggel jó. Észak-Írország véresen komolyan veszi a belfasti kilencven percet. A játékosok ugyanúgy, mint a szurkolók. A házigazdák már egy hete bejelentették, hogy zsúfolásig megtelik a Windsor Park – ha úgy vesszük, a felfokozott érdeklődés egy hétköznapi barátságos meccsnek szól… Az északírek mentalitásába, a futballhoz való viszonyulásukba egyszerűen nem fér bele, hogy visszahúzzák a lábukat, hogy ha a helyzet azt kívánja, ne akarják „kirakni” az ellenfél támadóját a lelátóra, hogy ne köpnék ki a tüdejüket egy barátságos mérkőzésen.

S hogy az északírek példaértékű hozzáállása miért jó nekünk, magyaroknak? Mert így legalább Marco Rossi is lemérheti, mire képes együttese, mire képesek az eddig kevesebb lehetőséget kapó labdarúgói nemzetközi szinten egy olyan válogatottal szemben, amely nem erősebb, de gyengébb sem a mi csapatunknál.

Ráadásul olyan légkörben, amilyenben nem sűrűn van részük. No de a mieinket sem kell félteni, az elmúlt években bizonyították, az ő mentalitásuk is rendben van, minek következtében a legjobbaknak is méltó vetélytársai tudnak lenni – ha van tét, ha nincs.

Úgyhogy várjuk a füstölgő fejeket!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!