A nyitott ajtó rése – Deák Zsigmond jegyzete

Az ajtó nyitva áll. Nincs a világon az a téma a burgonyatermesztéstől az atomfizikáig, amelynek kapcsán ne hangzott volna el ez a közkeletű kifejezés. A jelentése sem túl bonyolult, nagyjából annyi, hogy a lehetőség adva van, csak élni kell vele.

Beteszi a lábát az ajtórésbe. Ezt is ismerjük, itt nagy erőfeszítésekre van szükség, hogy megteremtsük magunknak azt a bizonyos sanszot, de ha már megtettük az első, legnehezebb lépést, kellő kitartással célba érhetünk.

A két „ajtós” mondást igen nehéz összevonni, hiszen ha nyitva a bejárat, akkor az maga a rés, lehetetlen és felesleges tovább tágítani. Pedig nagyjából ez a faramuci helyzet Marco Rossi, Nikolics Nemanja és a magyar labdarúgó-válogatott kontextusában. A szövetségi kapitány és a csatár egyaránt intelligens ember, aki ritkán beszél a levegőbe. Ha az előbbi azt mondja, hogy a válogatott ajtaja nyitva áll a csatár előtt, akkor az igaz is, és ha az utóbbi úgy látja, a saját maga által két éve lelakatolt bejáraton esetleg mégis bekopogna, megteszi. A tét nehezen lehetne nagyobb, hazai Európa-bajnokságon talán soha többé nem szerepelhetünk, itt a történelmi cél, amelynek március végi eléréséhez minden hadra foghatóra szükség lesz.

Az a szerény véleményem, hogy korábban luxusnak számított Nikolicsot csupán perememberként használni, mint ahogy most sem szabad egyből potenciális megmentőként tekinteni rá csak azért, mert hazatért Amerikából. Valóban, ahogy ő maga fogalmazott sokatmondóan, Székesfehérvár és Telki, a válogatott edzőtábora között csak hetven kilométer a távolság, míg Chicagóból hétezer-hétszázat kellett volna megtennie, ez azonban még nem igazi érv. Visszatérése óta egyelőre húsz percre húzta fel a fehérvári mezt, ha nő a játékideje és elkezdi termelni a gólokat, valóban lesz értelme a beszélgetésnek Marco Rossival, addig viszont legfeljebb az elvi lehetőség megteremtésének.

Az viszont biztos, hogy habitusuk alapján egyikük sem ront majd ajtóstul a házba, hogy egy harmadik mondást is citáljunk…