Ünnepelhetünk? – Vincze András jegyzete

Játszhatunk csúnya meccset, de nyerjük meg, és mehetünk is ünnepelni. Futball­öltözőben rövidebb taktikai értekezletet nem hallottam – a Szabadkikötő volt az ellenfél, híresen kemény csapat, és tényleg ronda meccs volt, csúsztunk-másztunk, nulla nulla lett a vége. Hogy ezt megünnepeltük vagy sem, már a múlt ködébe vész, ám egyvalami beégett, olykor a rossz foci is jó. Belülről legalábbis.

Itt volt ez a grúz–magyar válogatott Nemzetek Ligája-mérkőzés: kívülről nézve volt vele minden bajunk (jaj, hát az meg mit csinált; né’ már, hová rúgta, atyaég, hát miért oda passzolta!), szóval tényleg kissé csúnyácska volt a focizás, de azok, akik valaha is őrlődtek már a gyepen ilyen zakatolós, mondhatni összevissza meccsen, tudják, a futballkakofóniában is ott lehet valahol a labdának az a kellemes, tompán puffanó hangja, amit csakis a gól előtti tizedmásodpercben lehet meghallani. 

És puffant is. 

Az élményt még az sem ronthatta el, hogy még ez is kissé setesutára sikeredett, hiszen öngól volt (Lasa Dvali válláról pattant a kapuba a labda), a szépségét viszont megalapozta a jó beadás (ez lett volna tehát a bizonyos nagy puff), igazán kedvessé pedig az tette, hogy a magyar vezetést jelentette.

S hogy a sportban (a labdarúgásban pedig pláne) mennyire igaz, hogy a jó játékhoz kell némi tökéletlenség is, arra a második magyar gól adott magyarázatot.

Szokták mondani, hogy „…mint a grundon”, ám az a Szoboszlai Dominik-passz és az a Varga Barnabás-érkezés és belsőzés a világ összes stadionjában mestermunkának számítana, szóval ezért tényleg megérte gyötrődni több mint hetven percen át. Mert ez aztán tényleg szép volt, sőt, gyönyörű!

Kedden, az északírek elleni meccs előtt így Marco Rossi szövetségi kapitány nyugodtan mondhatná akár azt is a Puskás Aréna öltözőjében: uraim, mehet a játék olyan csúnyán is, mint Tbilisziben, de nyerjék meg…

És akkor aztán tényleg mehetnek is – ünnepelni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!