Storck: Talán nem kellett volna ennyire megbízni egy-két játékosban

– Szóval akkor most felajánlotta a lemondását vagy sem?
– Felajánlottam – kezdte a Nemzeti Sportnak adott exkluzív interjúját Bernd Storck.

– Mégis mikor? Merthogy az andorrai szégyent követő sajtótájékoztatón ez nem hangzott el.
– Pokoli este volt, az érzelmek kavarogtak bennem, olyan szituációba kerültem, amilyenre nem számítottam. Nekem is végig kellett gondolnom, mit tegyek… Miután hazaértünk, felajánlottam Csányi Sándor elnök úrnak a lemondásomat. Később ezt ő is elmondta, de akkor arra kért, ne hozzám ezt nyilvánosságra, hogy az elnökség dönthessen a sorsomról.

– Milyen érzésekkel várta a csütörtöki elnökségi ülést? Felkészült rá, hogy megköszönik a munkáját, és pakolhatja a bőröndjeit?
– Természetesen. Lássuk be, benne volt a pakliban! Csányi Sándor feltette a kérdést, érzek-e magamban elég erőt a munka folytatásához. Természetesen igennel feleltem, mert szeretném a hajónkat én visszaterelni a legjobb útra.

– Mégis mi okozta Andorrában a vesztünket?
– Összetett kérdés. Nincs bocsánat a vereségünkre, ugyanakkor rengeteg balszerencsés körülmény játszott szerepet a selejtező alakulásában. Ez nem kifogás, ezek tények. Engedje meg, hogy kicsit visszamenjek a múltba! Az Európa-bajnokságon huszonhárom fitt és erős futballistám volt. Ketten, Juhász Roland és Király Gábor a torna után visszavonultak, maradt huszonegy, ebből leveszem a két kapust, az már csak tizenkilenc mezőnyjátékos. Az andorrai mérkőzés előtt nem kevesebb mint tíz futballistám jelentett sérültet. Ez finoman szólva sem segítette a helyzetünket. Ugyanakkor erről a mérkőzés előtt nem akartam beszélni, mert nem szerettem volna kifogásokat keresni, és a keretben lévő játékosokban is bíztam.

– Ennek tükrében nem volt könnyelműség lemondani az itthon játszó legjobbakról?
– Utólag de.

– Kinek az ötlete volt?
– Az enyém. De ezen már nem tudunk változtatni. Szóval… Gera Zoltán segíthetett volna nekünk, ez nem kérdés. Az ő hiányát éreztük talán a leginkább. Csakhogy Zoli abban a korban van, amikor már nem tud tizenkét hónapon át a csúcson maradni. Pihenésre volt, van szüksége. Az már a személyes balszerencsém, hogy Priskin Tamás a Ferencvároshoz írt alá, és Thomas Doll vezetőedző másnap felhívott, hogy az egyezségünk értelmében Tamás is hadd pihenjen, hosszú szezon vár rá – tartottam a szavam, igent mondtam. A meccs előtt Kádár Tamás is jelezte, nem tudja vállalni a játékot, így a védelem bal oldalára nem volt olyan játékosom, aki igazán otthonosan mozog ezen a poszton. Szalai Ádám pedig még idehaza sérült meg, Eppel Márton és Balogh Norbert személyében két, nemzetközi tapasztalattal nem rendelkező támadó állt rendelkezésemre.

– Ott lett volna Futács Márkó.
– Igen. Csakhogy ő nálam abszolút újonc lett volna, és elöl nem akartam olyan csatárral Andorrába utazni, aki korábban még a keretben sem volt, aki nem ismeri a felfogásomat, azt, hogy mit várok el a támadóktól. Követem a játékát, a közeljövőben szeretném is meghívni.

– Utólag visszagondolva, mi volt a legnagyobb hibája az elmúlt hetekben?
– Talán nem kellett volna ennyire megbízni egy-két játékosban. Ne szépítsük, néhányukban csalódtam. Felteszem a kérdés, hogyan fordulhat elő, hogy volt olyan védőnk, aki sárga lap nélkül játszotta végig az andorrai találkozót? Ha én ott vagyok a pályán, kőkeményen játszottam volna. Harcolni, küzdeni kell, nem sétálgatni. Annak, aki felveszi a válogatott mezét, mindent meg kell tennie a csapatért, a nemzetért. Tavaly láthattuk, ha ezt mindenki megteszi, milyen eufóriát vált ki az emberekből. No, és ami még a hibám, hogy a hazai klubok vezetőedzőivel is szorosabbra kell fűznöm a kapcsolatot. Egészen biztos, hogy meglátásaikkal ők is tudják segíteni a válogatottat, a munkámat.

– Az andorrai mérkőzés után lesz olyan futballista, akit többé nem hív meg a keretébe?
– Most erre mit mondjak? Lesz. De neveket ne várjon tőlem! Az ilyet először mindig a játékosokkal beszélem meg, és ezen a jövőben sem változtatok, ez így korrekt. Most, hogy eldőlt, maradok, mindenekelőtt a csapatkapitánnyal, Dzsudzsák Balázzsal találkozom. Kíváncsi vagyok, hogyan érzi magát, leülepedett-e már benne az andorrai vereség, és a jövőbeni elképzeléseimet is szeretném megosztani vele. Aztán szép sorban felhívom a többi futballistát, és elmondom nekik is. Azt is, ha többé nem kívánom őket meghívni. És azt is, ha továbbra is számítok rájuk.

– Látta a címlapokon, mennyit keres? Egy-, másfél millió eurót évente. Igaz ez?
– Elhiheti, én örülnék a legjobban, ha igaz lenne. Egyébként érdekes, hogy ezek éppen most kerültek címlapra, nem pedig akkor, amikor sikereket értünk el. De tudom, ez már csak így működik. Mindenesetre a megjelent összegek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Amúgy pedig a profi labdarúgásban mindenki pénzt keres. Természetes, hogy az ember a munkájáért fizetést kap, de nekem a siker a legfontosabb, nem a pénz.

– Szóval, hogyan tovább?
– Dolgozom, ahogy eddig is. Sőt még keményebben. A részletekre még inkább odafigyelve.