– Van megérzése a meccsel kapcsolatban?
– Igen, méghozzá pozitív. És nem azért mondom, mert ez a kötelező duma. Jó érzéseim vannak, és ezek talán nem is alaptalanok. Mostanra eljutott oda ez a válogatott, hogy bízhassunk magunkban, van egy begyakorolt játékunk, amit reményeim szerint pénteken is visszaadunk a pályán. A legutóbbi, finnországi mérkőzésből is erőt meríthetünk, nem is emlékszem, mikor fordult elő velünk legutóbb, hogy úgy vonulhattunk a szünetre, ha három góllal vezetünk, az ellenfél egy szót sem szólhat. Tudom, sokszor mondtuk már, elindultunk egy úton, tényleg nincs más dolgunk, mint továbbhaladni rajta.
– A döntetlent most nem is fogadná el?
– Előre nem… Persze gyorsan hozzá kell tennem, van az a forgatókönyv, amikor az egy pontnak is örülni kell. Itt van példának okáért mindjárt a legutóbbi bukaresti mérkőzés, a végén rúgtuk a gólt, siker volt a döntetlen.
– Az elmúlt napokban hányszor jutott eszébe a bukaresti szabadrúgás?
– Pontosabban hányszor juttatták az eszembe… A családom, a barátaim számtalanszor emlékeztettek a gólomra, és ha ez nem lett volna elég, a csapattal is visszanéztük a bukaresti összefoglalót. A szakmai stáb megmutatta, honnan indultunk, és mostanra hová jutottunk el. Ez az a gól egyébként, amelyet soha nem felejtek el. Nemcsak azért, mert a románok kapujába lőttem, hanem mert azzal a találattal talált egymásra csapat és szurkolótábor.
