Dárdai, Gera! Emelt fővel, előre – Bukarestben is!

Az 1990-es évek elején volt egy tízéves forma pécsi kissrác, akinek Dárdai Pali, vagy ahogy Baranyában mindenki ismerte, Dárdai Palkó (a Dárdai Pál név az édesapa révén már foglalt volt, idősebb Dárdai Pál 1974 és 1986 között 284 meccsen játszott a PMSC-ben) volt a kedvenc játékosa.

A futballunk már akkor is leszálló ágban volt, de hősünk számára nem volt kérdés, hogy csapata minden hazai mérkőzésén ott legyen sok ezred magával. A kis Dárdai 1992 márciusában például hatezer pécsi néző előtt debütált az NB I-ben a Vác ellen, ma lassan már akkor is örülnek a baranyai megyeszékhelyen, ha ezer néző összejön egy-egy bajnokira…

Akkor még szokás volt családostul meccsre járni. Pedig akkor is voltak füstbombákat hajigáló ultrák, repkedtek a pénztárgépszalagok, a lelátó nyelve sem volt irodalmibb. Az MLSZ nem büntette hetente sok százezres, vagy éppen milliós bírságokkal a klubokat, a nép mégis tódult a stadionokba, pedig még új arénák sem épültek.

A „miérteket” alighanem több száz oldalas, szociológiai és labdarúgás-történeti szempontokat vizsgáló tanulmány keretében is boncolgathatnánk, de aligha járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk – akkor még mindegyik csapatban játszottak olyan helyi kötődésű ikonok, akik miatt érdemes volt kijárni. Akikre mindenki büszkén mondhatta: „ők a mi fiaink”.

Ilyen volt Pécsen Dárdai is. Egy csupa szív középpályás, aki a hátra passz „intézményét” hírből sem ismerte. Emelt fővel ment előre, már 16 évesen is az első bajnokiján, amelyen rögtön gólpasszal jelentkezett. Futott, cselezett, passzolt, lőtt, mint például az 1995-ös őszi Békéscsaba elleni meccsen, amikor a bal szélről elindult befelé és jó 22 méterről kilőtte a jobb alsót.

A pécsi kisfiú ezért az őszinte futballjáért választhatta kedvencének Dárdait, és ezért volt nagyon szomorú, amikor 1996 januárjában a BVSC-hez igazolt. Ugyanakkor mindig is büszkén figyelte a pályafutása alakulását, örült, hogy pécsiként messzire jutott és Berlinben is megtalálta a számításait, hogy gólt lőtt például a Bayern Münchennek is, hogy meghatározó játékosa lett a magyar válogatottnak.

A kisrác azonban nem sokáig maradt kedvenc nélkül, mert érkezett Gera Zoltán, aki ugyanolyan bátran és lelkesen futballozott, mint Dárdai. Ráadásul az akrobatikus mozdulatokra is szívesen vállalkozott. 2000-ben, az első NB I-es bajnokiján például a szögletzászló közeléből ollózta középre a labdát, amiből aztán gólt szerzett a Pécs – 10 ezer néző (!) ugrott talpra a mecsekaljai stadionban. Gera sem ismert lehetetlent, aligha véletlen, hogy máig ő az egyetlen magyar játékos, aki nyolc szezont is eltölthetett a világ egyik legerősebb bajnokságának tartott Premier League-ben.

A tízéves forma kölyök ma már elmúlt harminc is. A magyar futballsikerekre azóta is hiába vár, de a bukaresti válogatott meccsen ugyanúgy fog szurkolni az egykori kedvenceknek, az immár szövetségi kapitányként bemutatkozó Dárdai Pálnak és a 35 évesen is elnyűhetetlen Gera Zoltánnak, mint egykor a pécsi stadion falelátóján. „Tudjátok, emelt fővel előre, úgy, mint régen” – üzeni a pécsi vagányoknak.

És üzeni a teljes magyar válogatottnak. Mert felépülhet Magyarországon az új Camp Nou is, és bevezethetik a világ legszigorúbb biztonsági intézkedéseit, futball és nézők csak akkor lesznek a stadionokban, ha lesznek egyéniségeink, akik mernek játszani. Akár Bukarestben is, 50 ezer román előtt – itt az idő, tessék bizonyítani!