A futball művésze: Németh Ferenc, 1952-2013

„Kisfiam, meccs után a maratoni kapunál találkozunk!”

„Rendben van, Ferike, ott leszek, csak várj meg!”

Ám a helyzet az, hogy mi ketten, itt, a Stadion déli maratoni kapujánál a meccsek után sohasem találkoztunk. Az öltözőfolyosón, a játékoskijárónál, a Toronyépület bejáratánál igen, úgyhogy ez a meccs előtti, „Kisfiam, meccs után a maratoni kapunál…” kezdetű útravaló olyan volt, mint a futballisták babonás szokása, amikor a játékos kifut a gyepre, és mielőtt átlépné azt a gyönyörű, fehér, mészmosolyú oldalvonalat, megpördül vagy belecsippent a fűbe, keresztet vet, megütögeti a sípcsontvédőjét, magasba ugrik, hogy segítséget, hitet merítsen mindabból, ami nem a gyarló valóságok világáé, hanem a földöntúli erőké.

Németh Feri minden mérkőzésre úgy készült, s úgy feszült neki, mint a legnagyobb labdarúgók.

Ő mindig szívből játszott – együtt a klubcsapatokkal, a szent magyar válogatottal. Ugyanúgy részese, szereplője volt a meccseknek – rendezhették őket falusi pályán vagy csillogó-villogó távoli arénában –, mint azok, akiknek minden gyönyörűen szép vagy éppen sikítóan fájdalmas mozdulatát megörökítette a fényképekbe mart mozdulatlan időnek, akikkel együtt lélegzett, akikkel egy térben és síkban élt, dolgozott, s kilencven, százhúsz percen át küzdött velük együtt, itt lent, a pályán, az alap- és oldalvonalon túl.

Egyvalamiben mégis más volt, mint a legnagyobb kedvencei: ő a futballnak nem játékosa, hanem a művésze lehetett.

Annyira szépnek és tökéletesnek látta a labdarúgást, mint más senki, tán még azok közül sem, akik kalapáló szívvel, ziháló tüdővel, megfeszülő izmokkal az arénában küzdöttek a vakuk kereszttüzében, hisz ő volt az, aki ezredmásodpercnyi pontossággal érezte, hogy a kapus elszakadva a gravitációtól mikor hasítja át a levegőt, és bal kézzel felnyúlva hárít a jobb felső saroknál; ő tudta, hogy a csatár lába mikor lendül góllá érő lövésre; ő látta, hogy a süvítő, száguldó labda melyik, a szemvillanásnál is rövidebb pillanatban pihen meg a bal alsóban.

Futballszerelmes profi volt…

„Úgy szeretlek benneteket!” – mondta valamelyik boldog pillanatában, amikor a sors kegyelméből részese lehetett a ritka s nagy győzelemnek. Ez a rövidke vallomása annyira mély, annyira emberi és annyira Ő volt, hogy sokáig nem is értettem meg: hol létezhet annyi boldogság a földön, ami egyetlen, ilyen szép mondatba belepréselhető. Mígnem aztán a hétköznapok sodrásában láthattam, hogy minden olyan egyszerű és nyilvánvaló: a szeretetét a szeretet szülte. Az a mérhetetlen rajongás, amit a csodálatos gyerekeitől, a családjától kapott, mindaz a felé sugárzó tisztelet, amit a hétköznapi és a nagy emberek, a sportolók adtak meg neki, és akik között ott voltak mindazok, százak, ezrek, akikről a fotográfiái szóltak.

Kivételes, szerethető és az istenáldotta tehetsége miatt nem volt könnyű természetű ember, de a szívét mindig megnyitotta, ha szép és jó szót hallott. A különleges rajongásából, szeretetéből tán azok kaptak a legtöbbet, akik a győztes meccs után összekapaszkodtak a kamerája előtt, és örömittasan mutatták, hány gólt szereztek. Mint ahogy szívből szerették azok, akik az öröm pillanatában az esőben, a hóesésben, a tűző napon a kapu mögött kuporgó fotóriporter felé futottak mámorosan, s akik aztán a másnapi Nemzeti Sportban életük legszebb ajándékát kapták meg tőle, amikor meglátták, mily sugárzó, mily boldog, mily győzedelmesen ragyogó fényképpel festette meg őket a jelennek és az általunk már nem látható jövőnek is.

Merthogy ő volt az, aki, ha felemelte az optikáját, önzetlenül adott, és ily módon minden fotójába vésett pillanatképe örökbecsű ajándéka lett sportolónak, olvasónak, hírügynökségnek, napilapnak, magazinnak.

„Ne sírjunk” – sóhajtott néhány éve, valamelyik, a maihoz hasonló, őszbe szomorodó szeptemberi napon, mikor szavak nélkül egyszerre kezdtünk el könnyezni valahol útban hazafelé Mély-Magyarország szívéből, ahol a régebben ünnepelt labdarúgóval találkoztunk, akinek szegénysége szíven ütött bennünket. Amikor már jócskán magunk mögött hagytuk az egykori gólerős csatár félelmetes, szomorú jelenét, egyszerre szakadt ki belőlünk a sajnálat, a fájdalom.

„Gyere, kisfiam, mutatok valamit!” – szólt akkor kedvesen, letörölve a könnyeit, majd az autóval lehúzódva az út szélére a táskája mélyéből elővette a fényképezőgépét, s a kis monitorablakon keresztül megmutatta – az életet.

A képen megörökített hajlott hátú, szomorú arcú futballistazseni szemében és az alakja mellett – mint valami festményen – visszatükröződött a zöldellő pálya, a kapu, a kapuháló s a göröngyökön pihenő fekete-fehér kockás labda. Gyönyörűség volt az a fotó, és akkor értettem meg igazán, hogy a kollégám, a barátom – aki megrendülten, kicsit reszkető kézzel tartotta elém a gépet és a képet –, amikor átnéz egy másik, csak számára ismerős világba és megnyomja az exponáló gombot, a szívét, a lelkét s valóban minden szeretetét átadja az érzéseiből, sőt piciny darabkát még az életéből is, hogy mozdulatlanságba dermesszen egyetlen, soha meg nem ismételhető pillanatot.

Mostanra ebben a tökéletes, művészi boldogságban, ebben a csakis önzetlenül adható szeretetben, ami másoknak annyi örömöt, reményt, hitet, szép arcot, lelket adott, elfogyott az élete.

De az útja, amely az örök álom világáig vezetett, csodálatos volt. Halhatatlan a halandóságban, nagyszerű és teljes életút, amelyet fotográfiák ezrei tesznek mindörökre, sőt még azon is túl feledhetetlenné.

Nélküle, tudom, szegényebb, szürkébb minden nap, de az mindennél többet jelenthet nekünk, e világban maradóknak: ő azon kevesek egyike, aki már életében ránk hagyta szeretetét.

„Kisfiam, meccs után a maratoni kapunál találkozunk!”

„Ferike, mi itt vagyunk…”