Bősze Levente: Van esélyem bemutatkozni a Serie A-ban

– Milyen a Comóban futballozni tizenhat évesen?
– Felemelő, hiszen gyerekkorom óta azért küzdöttem, hogy egyszer elit ligás csapat játékosa legyek – mondta lapunknak Bősze Levente, a Como 16 éves középpályása, akit a DAC az átigazolási időszak utolsó napjaiban egyéves kölcsönszerződéssel elengedett a Serie A-klubhoz.

– Számított arra, hogy ilyen fiatalon ekkora szintet léphet?
– Abból a szempontból nem ért váratlanul a comói ajánlat, hogy tudtam, két éve figyelnek. Amikor júniusban kiderült, hogy az érdeklődésből konkrét megkeresés lett, még inkább rákapcsoltam az edzéseken – úgy voltam vele, készen kell állnom, ha létrejön az üzlet.

– Feltételezem, más csapatok is szívesen szerződtették volna. Mi döntött a Serie A-klub mellett?
– Cesc Fabregas a vezetőedző, s ha ő hív, nehéz nemet mondani. Róla lehet tudni, hogy szívesen dolgozik fiatalokkal. Annak idején tizenhat évesen mutatkozott be az Arsenalban, küldetésének tartja, hogy egyengesse a tehetségek útját és megadja a lehetőséget nekik. Bízom benne, hogy az edzéseken meggyőzöm, érdemes velem számolnia.

– Merthogy a felnőttekkel készül?
– Hetente többször gyakorlok velük, hétvégente pedig a Primaverában játszom. Délelőttönként vagy délutánonként, amikor időm engedi, kondizok vagy elmegyek a városba futni – megvan már a bejáratott útvonalam.

– Elmeséli, milyen volt az első edzés a kiváló labdarúgók társaságában?
– Feledhetetlen élmény. Az öt gyakorlatból álló bemelegítést játékos feladatok követték. A labdatartásnál középcsatárként számoltak velem, Diego Carlos volt az őrzőm – alig hittem el, hogy nemrégiben még a televízióban néztem, vagy éppen a FIFA-ban játszottam vele, most pedig nekem kellett túljárnom az eszén. Ez óriási motivációt adott, és szerencsére jól ment. Zárásként kispályás minitornát rendeztünk, Sergi Robertóval és Diego Carlosszal kerültem egy csapatba. Fantasztikus volt, hogy az első napomon megnyertük a háziversenyt, ráadásul gólokat szereztem. Azóta is minden edzésre ugyanazzal a lelkesedéssel megyek.

– Milyen edző és ember Cesc Fabregas?
– A pályán kívül rendkívül barátságos és segítőkész, bármiről el lehet vele beszélgetni, de amint elkezdődik az edzés, kemény és szigorú lesz. Sokat tanulhatok tőle, kapóra jön, hogy hozzám hasonlóan középpályásként játszott, így még több tanáccsal lát el engem. Gyakran mondja, ne rakjak magamra plusz terhet, ne stresszeljek feleslegesen. Ő is tudja, milyen nehéz fiatalként berobbanni a felnőttfutballba, türelmetlen az ember, de az idő nekem dolgozik, hiszen még a Primaverában is én vagyok a legfiatalabb. Örülök, hogy tizenhat évesen ugyanúgy kezel, mint bárki mást, felnőttként tekint rám. Jól megértetem magam vele, angolul beszélünk, viszont az edzés nyelve az olasz, úgyhogy elkezdem tanulni a nyelvet.

– Van mentora a klubnál?
– Diego Carlos és Maxence Caqueret az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus, velük próbálom tartani a kapcsolatot, hozzájuk fordulok segítségért. Jó a viszonyunk, mondhatni, a szárnyaik alá vettek, aminek örülök, mert tanácsokkal látnak le, segítik a beilleszkedésemet. 

– A DAC és a szlovák futball felkészítette a szintlépésre?
– Hálás vagyok a Dunaszerdahelynek, hogy fiatalon megadta nekem a lehetőséget, a bajnokságban és a Konferencialigában is szerepet kaptam – a klub nélkül nem tartanék itt. A szlovák liga sokkal erőteljesebb a Primaveránál, ezért hamar felvettem a versenyt a comói felnőttcsapatnál, nem a nulláról kezdtem erőnlétben és játékkészségben sem.

– Minek tulajdonítja, hogy tizenhat évesen sikerült elit bajnokságban szereplő klub első csapatához kerülnie?
– A rengeteg munkának és lemondásnak, tulajdonképpen beáldoztam érte a gyerekkoromat. Tízévesen döntöttem el, hogy ezt az utat választom – ekkor csatlakozott nevelőapukám a családhoz, és kezdtünk el együtt edzeni. Emlékszem, anyukám és ő egyszer leültettek, hogy megkérdezzék: futballozni vagy tanulni szeretnék. Rávágtam, hogy futballozni, és attól a pillanattól minden megváltozott. A családom mindent alárendelt annak, hogy megvalósítsam az álmomat, én pedig szigorú szabályok szerint éltem az életemet, minden nap keményen odatettem magam.

– Beavatna a részletekbe?
– Reggelente csak akkor mehettem ki a szobából, ha megcsináltam ötször egy perc planket, száz fekvőt és száz felülést. Eleinte nem voltam rá képes, de három hónap után hihetetlen sikerélményt jelentett, amikor sikerült és nem volt izomlázam. A kedd jelentette a legnagyobb megpróbáltatást. Hajnali ötkor keltünk, a nevelőapámmal suli előtt, úgy, mint a hét minden napján bármikor, elmentünk az ETO FC-hez a terembe edzeni, hogy csiszoljunk a technikámon. Ezután a nagymamámnál reggeliztem, aki szerencsére abban az utcában lakik, ahol az iskolám volt. A tanórák után egyből mentünk Dunaszerdahelyre edzésre. Mindig rohanásban voltunk, rendszeresen a kocsiban ettem az ebédem. A tréning után fodrászhoz, este pedig jógára vitt a nevelőapám. Ezen kívül bokszra, gyógytornára, atlétikai és erőnléti edzésekre jártam, be voltam táblázva rendesen. Ez az időszak addig tartott, mígnem felvittek a DAC felnőttjeihez. Persze azóta sem álltam le, csinálom a szakközépiskola sportedzői szakát, sportpszichológushoz járok és három éve angolul tanulok magántanárnál. Visszagondolva, a legritkább esetben mentem el társaságba, kimaradtak a bulik, a szórakozás, kevés barátom van. De ez nem zavar, mindig is az hajt, hogy több legyek a csapattársaimnál. Bízom benne, hogy a sors visszaadja, amit az élet más területén elvett.

– A comói szerződéssel visszaadott valamit?
– Úgy érzem, kifizetődött a kemény munka, de nincs megállás.

– Egy másodpercre sem bizonytalanodott el, hogy inkább élne hétköznapi életet, mint a kortársai többsége?
– Dehogynem – nem is olyan régen, másfél-két éve –, de a nevelőapukám segített, hogy folytassam az utamat. Megtörtént, hogy nyolc hónapra elvette az okostelefonomat, kaptam helyette egy nyomógombosat, nem engedte, hogy a közösségi média elterelje a figyelmemet. Már nem is hiányzik a képernyő, nincs viszonyítási alapom, milyen lenne, ha én is Snapchatelnék vagy esetleg buliznék.

– Inkább nagy célokért küzd. Melyek ezek?
– Egyéves kölcsönszerződést kötöttünk, úgyhogy az elsődleges, hogy megvessem a lábamat a Comónál. Ha az idényben beilleszkedek, minden esélyem megvan, hogy bemutatkozzak a Serie A-ban, bár akkor sem lennék csalódott, ha az Olasz Kupában kapnék lehetőséget tizenhat évesen. És hadd ragadjam meg az alkalmat: a Nemzeti Sporton keresztül üzenem mindenkinek, aki valamilyen formában segített engem az eddigi utamon, hogy nagyon szépen köszönöm a támogatást.