NB I: paksi futballerőmű csak magyar játékosokkal

Aki úgy gondolja, Paks nyugal­mas, csendes kis­város, hamar rá­döbbenhet, hogy téved. Pláne akkor, ha ezekben a napokban a Fehérvári úti sporttelepen, a helyi futballcsapat bázisán jár. Az elmúlt hetek, hónapok sikerei nyomán (lásd még: a nemzetközi kupaszereplést érő negyedik hely elfoglalása négy körrel a zárás előtt, valamint döntőbe jutás a Magyar Kupában) felpörgött az élet.

Amikor megérkezünk, Éger László klubasszisztens nemcsak bennünket fogad a recepción, hanem a táplálékkiegészítő termékekkel betoppanó futárt is, a csomag átvételét követően viszont csak minket kísér fel az emeleti irodafolyosóra, amelynek végén Balog Judit ajtaján kopogtatunk. A mindig mosolygós ügyvezető éppen a számítógépen intézi teendőit, miközben a Paksi FC másik ügyvezetője, Haraszti Zsolt egyik megállapodást látja el a másik után a kézjegyével.

Kétségünk sincs afelől: az idénykezdet előtt azt is boldogan aláírta volna, hogy április végén itt tart a csapat.

(„Folyton csörög a telefon, a legtöbben azért hívnak, hogy gratuláljanak a bajnoki és a kupaszereplésünkhöz   – árulja el a papírmunkával végző Haraszti Zsolt. – Ebben az évadban átütő sikert értünk el, idén is bizonyítottuk, kizárólag magyar futballistákkal is lehet eredményesen teljesíteni. Érezzük, ez sokaknak szimpatikus, hogy ezzel sokaknak visszaadjuk a magyar labdarúgásba vetett hitüket. Bárhol jelenünk meg, azt halljuk, szorítanak nekünk. Örülök annak, hogy sokaknak van egy-egy jó szavuk hozzánk, az pedig különösen boldoggá tesz, ha szakmán belülről kapjuk az elismerést. Mindenesetre azt gondolom, megérdemelten vívtuk ki sokak tiszteletét.”)

Az iroda hű tükörképe a klubnak. Nélkülözi a pompát, mégis otthonos, barátságos. Milliókat érő festmények nem lógnak a falon, súlyos százezrekbe kerülő elektronikai eszközöket sem vélünk felfedezni, ellenben kiszúrunk valamit, ami a paksiaknak mindennél többet ér: az egyik polcot – a bajnoki ezüsttől kezdve a Ligakupa- és az NB II-es aranyon át az U17-es és U19-es csapat által szerzett érmekig – olyan relikviák díszítik, amelyekre méltán büszkék. A gyűjtemény hét darabot számlál, akárhogy is nézzük, a maga nemében páratlan. Főleg, ha azt vesszük, hogy húsz éve még a harmadik vonalban szerénykedett a csapat, amely, ugye, 2006-ban lett az élvonal tagja. Azt már Karszt József technikai vezető eleveníti fel: amikor feljutottak, úgy voltak vele, bár a körülmények nem első osztályúak, ha már a játékosok megtették a magukét, miért ne próbálnák meg, a legrosszabb, ami történhet, hogy egy év után visszaesnek a második ligába, de legalább elmondhatják magukról, hogy megjárták a csúcsot is. A folytatás ismert: sorozatban a 16. NB I-es idényüket tapossák.

(„Az első NB I-es meccsünket kétezerhat júliusában játszottuk  – kanyarodik vissza a múltba az ügyvezető. – Minden évben megvívtuk a magunk harcát, az első és legfontosabb feladatunk az volt, hogy a klubot életben tartsuk. Ilyenkor egy vezető egyfolytában ügyeletben van, nem lankadhat a figyelme. Érzi a veszélyhelyzetet, ami legfeljebb napokra, de inkább csak pillanatokra múlik el. Az igazság az, hogy egy-két kivételtől eltekintve az élvonalbeli klubok minden évnek úgy vágnak neki, hogy csak éljék túl ezt is... Kétezertizenegyben a bajnokságban ezüstérmesek lettünk, a Ligakupát megnyertük, a habot a tortán az jelentette, hogy megmérettünk a nemzetközi porondon, sőt, miután két selejtezőkört is sikerrel vettünk az Európa-ligában, ott sem vallottunk szégyent. Ha innen nézem, az volt a legsikeresebb időszak a Paksi FC történetében. Az is igaz ugyanakkor, hogy ebben az idényben is történelmet írtunk. Először azzal, hogy fennállásunk során először a négy közé kerültünk a Magyar Kupában, majd azzal, hogy az elődöntőben legyőztük az Újpestet. Más kérdés, hogy még nem értünk el semmit. Ahhoz, hogy valamit fel tudjunk mutatni az évad végén, meg kell őriznünk a negyedik helyünket a tabellán, vagy meg kell nyernünk a döntőt!”)

Az emeletről visszatérünk a földszintre, az edzők és a futballisták „birodalmába”. Hétköznapi reggel: a még mindig kötelező PCR-teszt után a konditeremben lehet beizzítani az izmokat. A szakmai stáb tíz órakor lép be a játékosok öltözőjébe, hogy öt perc alatt felvázolja, mi várható az edzésen. Egy szemmel láthatóan – és persze érthetően – vidám brigád indul a hátsó edzőpályák egyikére, amíg ifjabb Bognár György gondosan kihelyezi a bójákat, gátakat és egyéb segédeszközöket, a másik pályaedző, Kiss Tamás felügyeletével zajlik a bemelegítés. A kezdeti jókedv gyorsan alábbhagy: a kacagást felváltja a kocogás, majd egyre fokozódik a tempó. Némelyek más sportágban is megállnák a helyüket: a gumiszalaggal végzett gyakorlatukra, ha nem is maximális, magas pontszámot érdemelnének. Félreértés ne essék, nem a támadósor tekintélyes tagjaira gondolunk. Ők amúgy is más téren jeleskednek, gondolunk itt elsősorban a 29 fordulóban szerzett 69 gólra. Nem mellesleg: ebben a kategóriában listavezető a negyedik helyezett.

(„Valaki a minap azt kérdezte tőlem, ha garantálná a kupaindulást érő negyedik helyet, kiegyeznék-e a kupaezüsttel, de töprengés után azt feleltem, hogy nem – mondja Haraszti Zsolt. – Most még úgy vagyok vele, a negyedik helyet ugyanúgy szeretném, mint a kupaaranyat. Az már biztos, hogy a Magyar Kupa-szereplésünk nyomán újabb éremmel bővül a kollekciónk – nem vitás, az ezüst is szépen csillog, no de az arany! A gond csak az, hogy a fináléban ellenfél is lesz a pályán, nem is akármilyen! A Ferencváros kilóg a magyar mezőnyből. Tiszteljük, becsüljük, de azzal a szándékkal indulunk el a Puskás Arénába, hogy legyőzzük! Szokták mondani, egy mérkőzésen bármi megtörténhet, mi mindenesetre hiszünk abban, hogy május tizenegyedikén lesz az az egy… Másfél héttel az Újpest elleni elődöntő előtt bajnoki mérkőzésen fogadtuk a lila-fehéreket, akkor három egyre kikaptunk tőlük, de a kupában mi nyertünk. A forgatókönyv ezúttal is hasonló, szűk két héttel a finálé előtt NB I-es meccsen látogat hozzánk az FTC. A zöld-fehérek kényelmes helyzetben vannak, a bajnokságot már megnyerték, innen nézve egy jelentős tétre menő találkozó vár még rájuk: a Magyar Kupa-döntő. Ennélfogva azt is megtehetik, hogy a bajnoki mérkőzésen azokat vetik be, akik eddig kevesebb lehetőséget kaptak. Tekintve, hogy szeretnénk odaérni a negyedik helyre, mi nem sakkozhatunk, legalábbis most még nem. Lehet, hogy a döntőt megelőző fordulóban már kell, mert amíg a Ferencváros szombaton lép pályára a szerdai finálé előtt, mi vasárnap.”)

Amikor véget ér a negyedórás felvezetés, négy csoportra oszlanak a játékosok, az addigra előkészített „akadálypályákon” vetésforgóban kell teljesíteniük az előírt penzumot. Böde Dániel éppenséggel előttünk száguld el, utólag meg is kérdezi: „Láttátok a zöld fényt?”  A szintén nagy sprintet lenyomó Kinyik Ákos már Sajbán Máténak szól oda: „Figyelted, Sajbikám, mint a villám!”  A régi motorosok persze a fotós és a helyi televíziós stáb jelenlétét sem hagyják szó nélkül: „Ha vesz a kamera, dolgozni kell…” A végszó és a pont Kiss Tamásé:  „Titeket nem vesz…”

Miközben a móka nem megy a munka rovására, az is bebizonyosodik, rend a lelke mindennek: Kinyik Ákos még arra is figyel, hogy a futás közben arrébb rúgott bóját visszaigazítsa a helyére. A nehezén lassan túl vannak Nagy Richárdék, a pályára cipelt kapuk arra engednek következtetni, elérkezett az egymás közötti futball ideje. Az addig szenvedésről árulkodó arcvonások kisimulnak – ennyit tesz a játék öröme.

(„A hangulat jó és bizakodó a klubnál, bár én feszülten élem át ezeket a heteket –   vallja be Haraszti Zsolt. – A   játékoskeretünk van annyira erős, hogy reális elvárás legyen a nemzetközi kupaindulás kiharcolása. A kupadöntőbe kerüléssel már óriási sikert értünk el, csodás fejezettel bővítettük históriás könyvünket. De a kisördög ott bujkál bennem: tavaly negyedikek lettünk, ám az akkor nem volt elég az európai kuparészvételhez. Szeretnénk újra Magyarországot képviselni Európában!”)

„Két érintő, kell a fal” – adja ki az ukázt Bognár György. Az első gólra nem sokat kell várni, nyilván Ádám Martin a szerzője… Az egymás közti játékok során elmaradhatatlan vita ezúttal is lezajlik, gól után az alábbi párbeszéd hangzik el:
– Kint volt!
– Nem!
– De!
– Nem!

VAR hiányában minden tekintet Bognár Györgyre szegeződik, aki öt centivel beljebb tolja a bóját, majd közli: a bója volt rossz helyen, a labda nem volt kint, a gólt megadja. Ezzel vezetnek 5–4-re a pirosak, de a zöldek egyik vezére, Nagy Richárd higgadtságra inti övéit, és láss csodát, nem sokkal később már 6–5 a zöldeknek, az imént a jobb felső sarokból a pókot száműző „jövendőmondó” még bölcselkedik is egy sort: „Tudjátok, ugye, mikor számolják a tyúkokat...” Itt is, ott is esik még néhány gól, a végén fel is vetődik a kérdés: ki nyert? A válasz nem késik: „A Paks!”

És tényleg.