Csupafül – Malonyai Péter publicisztikája

Fésűs Éva rádiós mesejátékában Váradi Hédi adta a főhős nyuszi, Csupafül hangját, kicsit gügyögve, kicsit nyávogva, ahogy azt a gyerekek elképzelik egy kölyökállattól. Egyik fejezet követte a másikat a sorozatban, addig-addig, míg a művésznő néha már akkor is gügyögött, amikor a drámairodalom nagy szerepeit kapta meg.

Aztán valamelyik orosz klasszikus bemutatója után, nevelőapám, a rádiójáték rendezője kifejezetten azért kapott nívódíjat, mert elérte, hogy Hédike ne gügyögjön.

„Hogy csináltad?” – kérdezték tőle, őszinte csodálattal.

„Semmi különös – vonta meg a vállát a rendező –, csak szóltam neki, hogy most nem Csupafül, a nyuszi, hanem egy földbirtokosnő a XIX. századi Oroszországban...”

Jut eszembe mindez az MTK labdarúgócsapatának kieséséről. A bajban már igazán szólhattak volna a játékosoknak, hogy szép-szép, hogy „rendszerben” futballoznak, de nem ártana azt is szem előtt tartaniuk, hogy most aztán létkérdés a győzelem.

Feltehetően nem szóltak, így aztán maradt – a „rendszer”. Szépen, komótosan bepasszolgatták az egész pályát a játékosok, ügyeltek rá, hogy lábról lábra vándoroljon a labda. Az ellenfél tizenhatosához érve elfogyott a tudomány, ezért újabb passzok hátra, oldalra és megint előre – fikarcnyi ötlet nélkül.

Egykedvű, kényelmes tempóban. Jellemző, hogy lehetett akármi az eredmény, a ritmus nem változott, komótosan tették a futballisták, amit a „rendszer” megkívánt. A kívülálló úgy gondolná, ha létkérdés a győzelem, a játékosok megszakadnak a pályán, reménytelen helyzetben is bevetik magukat, kockáztatva akár a kiállítást is, minden mozdulatukon érződik a most vagy soha. Nos, a kék-fehér ifjak nem szántották föl a pályát, legfeljebb – maradva a képnél – boronáltak. Sőt. Boronálgattak. Vakargatták a föld hátát.

És még csak hibáztatni sem lehet őket, hiszen maradtak – a „rendszernél”. Több labdát birtokoltak, mint a legmenőbb sportáruház raktára, gyűltek szépen a statisztikai adatok, hogy aztán ország-világ előtt bizonygassák, ők aztán korszerűek. Egy strigula ide, egy vonás oda – ebből lesz a humbug.

Azonnal nyilatkozatstopot rendeltek el a csapat háza táján, annyira siralmas a helyzet, hogy már a mellébeszélésben sem hittek az elöljárók. Vége az idénynek, a vonalat meghúzták, a szégyen előállt, dugta is a fejét mindenki a homokba, miközben két fordulóval a bajnokság vége előtt megsértve kérték ki maguknak, hogy egyáltalán szóba kerülhet a kiesés.

Egyébként ez hagyomány kékben és fehérben, évtizedes tapasztalatom, hogy náluk két dolog van, amit képtelen pökhendiség nélkül elviselni a vezetőség: az egyik a siker, a másik a kudarc. Amikor langymelegben telnek-múlnak a napok, mindenki aranyos, közlékeny, beszédes. Ha nagy az öröm, vagy éppen nyakig ér a sár, begubóznak a saját nagyságukra oly büszke elöljárók.

Ami engem illet, szerintem a lejtőn akkor indult el a társaság, amikor elmozdították a posztjáról Garami Józsefet. Nem vagyok biztos benne, hogy hetven fölött élvonalbeli edzőnek kell lennie az embernek, de ha korábban az volt a szlogen, hogy „Józsi bácsi szerződése életfogytig és egy évig szól!”, akkor tessék tartani magukat a nagyhangú kijelentéshez, ha már „rendszer”. Jön persze erre az irodából, hogy „Józsi bácsi maga kérte...”, amire azonnal rávágom, na, ja, szeretem a hajnalt... El tudom képzelni.

Aztán érkezett László Csaba, aki – emlékszem – megdicsért egy (azóta is) névtelen ifjoncot, mert elhalasztotta érettségijét valamiféle kora nyári edzőtábor kedvéért. Ezzel nálam megbukott pedagógiából, a vezetőség is, hogy hagyta, de ennél fontosabb, hogy Lászlót a játékosok körülbelül annyira szerették, mint szenvedni, gyötrődni a pályán a kiesés ellen küzdve. Aztán a „házipénztárból” előkapták Teodoru Vasziliszt, utána pedig Tamási Zsoltot, fölteszem, ez volt a legolcsóbb megoldás. Tisztességes, kedves emberek mindketten, de talán nem véletlen, hogy túl az ötödik ikszen aligha arra lehetnek büszkék, hogy kapkodtak értük a vezetőedzőre ácsingózó nagycsapatok. Ha mégis, és nem mentek, az is jellemző ugyebár.

A magyar futball egyébként nyert a csapat kiesésével, a tucatbajnokság színvonalának kifejezetten jót tett az MTK gyalázata. A legunalmasabb csapat távozott a mezőnyből. Csak a végéré utalok, két ki-ki meccs is megadatott nekik, hogy mentsék a menthetőt, ám nem emlékszem egyetlen MTK-helyzetre sem, izgalmas, feszült pillanat sem maradt meg a memóriámban. Csak az égett belém, hogy ahány szöglet, pontrúgás, Kanta kapitány annyiszor lendíti két karját az ég felé – hogy aztán a bekkek rendre kifejeljék a labdát. Talán ez is a „rendszer” része...

A „rendszer”... Nem véletlenül teszem mindig idézőjelbe. Tisztában vagyok vele, hogy stratégia nélkül nincs csapatjáték, ám én inkább a labdarúgókra esküszöm. Őket kell megtanítani – nem találok rá jobb szót – futballozni, mert szakmai tudás nélkül lehetetlen egyről a kettőre jutni. Tudományoskodva: nem képesek tartalommal megtölteni a „rendszert”. Most üres a kas. Miközben mást se hallok esztendők óta, hogy az agárdi akadémia, az igen, csak úgy ontja magából a tehetségeket. Na, hiszen...

Mert most fehéren-feketén kiderült, annyira sem ont, hogy a csapat megálljon a saját lábán, éppen úgy ráfanyalodott a „no name” külföldiekre, mint a többiek, s persze az is feltűnik, hogy az ifjak biztosan aranyosak, kedvesek, nem ülnek háttal a moziban, csak éppen kevesek az NB I-hez. Is.

Itthon sincs reményük arra, hogy a fáklyát vigyék a többiek előtt, hát még a Bécsi út túlsó végén. Pedig ugyebár valaha az volt a terv, hogy világszínvonalon termel az agárdi kombinát. Aztán Gulácsi Péteren kívül egyetlenegy tóparti nevelés sem játszik magasan jegyzett bajnokságban.

Mondják persze a Hungária körúton, hogy jó, jó, nem hódították meg a világot a gyerekek, de rengeteg játékost adtak a többi NB I-es csapatnak. Nos, erre én azért nem lennék annyira büszke. Egyrészt a kiesés tükrében nem vall a legjobb üzletpolitikára, másrészt mondhat akárki akármit, a mifelénk elegendő tudásra nem érdemes akadémiát működtetni. A pénz az más, az mindig jól jön, bármit kell érte alapítani, fenntartani. Csak felesleges hozzá a duma. Nem illendő. Sőt. Egyenesen visszatetsző.

Deutsch elnök úr (a klubé, nem a futballbizniszé) vállalta magára a feladatot, hogy megkövesse az MTK híveit a szégyenért (a futballvezérkar helyett, ami szintén árulkodó). És ha már megszólalt, vázolt egy biztató jövőképet, benne biztos anyagi háttérrel, szigorú szakmai követelményekkel, markáns egyéniségű edzővel. Úgy legyen, ám mindehhez játékosok kellenek, olyanok, akik tudnak futballozni. A „rendszer” nem lő gólt.

És ezzel a kör bezárult. Vissza is térek Csupafülhöz (vidámabb téma). Nekem a Toportyán Tódor a mezei könyvnapon című epizód volt a kedvencem, főként azt szerettem benne, amikor az erdő lakói azt skandálva vonultak fel, hogy „Minden barázdába könyvet!”.

Jó volt, akkor még hittem a mesékben.