Ízfokozás – Vincze András jegyzete

Jó kérdés, miért nem járunk annyiszor futballmeccsre.

Szándékosan írtam, hogy annyiszor, ugyanis biztos vagyok abban, hogy még az is kimegy meccsre, aki a labdarúgást előszeretettel ostorozza, és már százszor, ezerszer kimondta, leírta, hogy na aztán én nem, soha többé. Pedig de. Még ő is. Például megáll a dühöngő mellett, és nézi a kissrácok egyérintőzését (Tessék? Hogy az nem meccs? Oké, nem az, de talán a futball legjobb magyar találmánya az utcákon, tereken); vagy ha faluhelyen jár, akkor – messze a város zajától és azoktól, akikkel amúgy szidja „a” focit – odakönyököl a tűzoltóvíztől rozsdás, repedezett, girbegurba korlátra. Elfeledi a kritikáit, a „naénaztánnemmegyekmecscsre” fogadalmát, és szurkolni kezd, szívből nevet a beszólásokon, a tarackokon mellmagasságig felpattanó labdán, a sporin, aki elfelejtett stoplist vinni magával, s hogy a játék ne maradjon el, inkább ott csúszkál a kikopott füvön a belebújós, utcai bőrcipőjében. Szóval, járunk mi meccsre, vágyunk is rá, sőt még az agyonszidott magyarfocit is imádjuk (tavaly nyár, Franciaország, Európa-bajnokság...), csak a visszatalálásunk megy nehezen. Lenne erre példám is: előfordul, hogy a mozi után dühöngünk, mert kiderül, a várva várt külföldi fi lm baromi jól összevágott, a videomegosztón oda-vissza tucatszor, százszor megnézett kétperces előzetese többet ért, mint a pattogatott kukoricával átmajszolt másfél óra, de a „naennyipénzértmozibasemmegyektöbbet” mérgelődés után a marketing, a reklám újra és újra beránt a vetítővászon elé.

Talán az „ízfokozás” hiányzik a futballunkból.

A hosszú évtizedeken át tartó divatszidás – amelyből persze nem akarom kivonni a jogos kritikát, sőt! – odáig vezetett, hogy általában nem tudunk örülni annak sem, hogy néhány ezer nézővel több látta a legutóbbi fordulót. Mint ahogyan a meccsre járási kedvnek az sem tett túl jót, hogy manapság adminisztrálni kell (hozzáteszem, szurkolói kártyát kiváltani semmivel sem bonyolultabb és macerásabb, mint online jegyvásárlást és átvételt intézni egy premierfilmre...), a járulékos veszekedésről pedig terjedelmi okokból nem nyitnék vitát, ráadásul a lényeg az, hogy igenis meg lehet szólítani a focirajongókat. Ha lapunk 6–7. oldalára lapoznak (a nemzetisport.hu olvasóit ezúton biztatnám a nyomtatott lapszám megvásárlására), akkor kuponrengeteget találnak, ötven-, sőt kilencvenszázalékos jegyvásárlási lehetőséget egy, kettő vagy akár öt hazai mérkőzésre is. Harmincnyolc bajnokiról, huszonegy klubról, és most jön a lényeg, negyvennégyezer drukkerről van szó, ugyanis a Nemzeti Sport hetek óta zajló kezdeményezése, a Menj meccsre fél áron! a profi osztályban szereplő csapatoktól az amatőr kisegyesületekig rengeteg ember fantáziáját megmozgatta, s kiderült, igenis van igény arra, hogy az összefogás eredményeként többen és többen legyenek a lelátón.

Persze már hallom, hogy az igazán jó akciót nem az újságban, hanem a pályán kell indítani.

Ez igaz. Viszont a kezdőrúgást a magyar futball sok-sok szereplőjével együtt elvégeztük.

A labda – végre! – a szurkolónál van.