Ha bajban vagy, szétszednek - körkép a magyar futball „húspiacáról”

„Ingyen jön” – indokolta meg egy magyar klubvezető, hogy miként „pottyant be” az utolsó pillanatban egy légiós csapatához. A legtöbb kollégája nevében is beszélhetett volna, lévén az NB I többsége még mindig nem (vagy csak nagyon keveset) tud költeni játékosokra, igencsak visszafogottá téve a hazai átigazolási piacot. A kétezres évek elején tapasztalt tetszhalálhoz képest már jobb a helyzet, de a magyar átigazolási piac messze van még az egészségestől. Bár most már ismét vannak klubok, amelyek segítenek működtetni...

VIDEOTON, DEBRECEN, GYŐR – AZ ÁTIGAZOLÁSI „ARISZTOKRÁCIA”

A két éve elindult trend még mindig tart: a három legstabilabb anyagi helyzetű klub (a Videoton, a DVSC-Teva és a Győri ETO FC) továbbra is hajlandó kinyitni a pénztárcát, ha kell, igaz, ebben a szezonban már egy kicsit óvatosabban – vagy legalábbis a hangsúlyokat máshová helyezve. A Videoton már 2009-ben elkezdte kerete nagyszabású erősítését, hogy aztán 2010 telén hosszú évek óta nem látott módon három NB I-es meghatározó játékost (Nikolics Nemanja, Lencse László, Sándor György) is kivásároljon szerződéséből. A magyar „húspiac” motorja azóta is a székesfehérvári klub: 2010–2011-ben is jelentős összegeket költött többek között Gosztonyi András és Vaskó Tamás megszerzésére, és ebben az idényben sem állt le, igaz, most már a bevételi oldalon is magasak a számok.

A Videoton „lefölözte” a magyar szabadügynök-piacot Torghelle Sándor megszerzésével, míg a Kovács Istvánra kiadott félmillió euró rúgta be a téli magyar piac motorját. A Haladás a Kovácsért kapott pénzből kivásárolta Kulcsár Kornélt a Kaposvártól, megkapta pluszba (és kölcsönbe) Nagy Dánielt, ráadásul a Haladás hivatalos honlapjának információi szerint még Kovács István továbbértékesítési árának huszonöt százaléka is Szombathelyre „hullhat”. Röviden: a Videoton indította üzlet megmutatta kicsiben, hogyan nézne ki egy normális átigazolási piac. A helyi „nagy hal” megszerzi az egyik legígéretesebb hazai játékost – akinek ráadásul alternatíva egy külföldi csapat helyett az NB I-en belül előrelépni –, a középcsapat (jelen esetben a Haladás) meg tudja venni egy kiscsapat kulcsjátékosát (Kulcsárt a Kaposvártól), míg a Rákóczi fenn tudja tartani magát – bevallottan ez állt Kulcsár és Perics eladása mögött.

HA BAJBAN VAGY, SZÉTSZEDNEK

A fentihez hasonló „minta” átigazolási láncból azért kevés van itthon, hisz a klubok zöme inkább külföldre adná el piacképes játékosait. A hazai piacra többnyire csak akkor van út, ha az eladó klub már nyakig ül a bajban, és mindenáron vevőt akar találni kulcsembereire: így tett most a Zalaegerszeg, amely Roguy Méyét és Djordje Kambert adta el a Debrecennek, illetve a Győrnek – valószínűleg némileg nyomott áron. Kaposváron a csapat szinten tartásánál többet nem remélhetnek addig, amíg rendszeresen eladni kényszerülnek a legjobbakat, és kérdés, mi lesz, ha egyszer „elfogynak” a kapós játékosok, és a helyettesek nem nőnek fel a feladathoz...

A Rákóczi eddig rendszeresen jókat húzott, amikor pótolni próbálta a távozóit – Alves után jött Nikolics, Nikolics után Perics –, viszont az eladásra építő modell nagy kockázata az, hogy ha nem marad érték, akkor egyből bajba kerül a klub. No meg néhány „mellényúlás” a játékospiacon egyből az NB II felé taszíthatja a csapatot, mint ahogy a nyáron használhatatlan játékosok sorát megszerző ZTE tapasztalhatta is.

Szintén jó példa a nyári Pécs–Nyíregyháza tranzakció, amelynek során a PMFC kivásárolta a szabolcsiak kulcsembereit, ezzel víz fölött tartva a fuldokló (adósságban fuldokló...) Szparit. Egy „nagybeteg” klubra a világfutballban mindenhol lecsapnak az erősebbek – és ameddig Magyarországon nem erősödik meg még jobban néhány klub anyagi helyzete, addig a bajba került klubok „kifosztása” lesz az egyik leghatékonyabb erősítési mód. Röviden: ha bajban vagy, egyből szétszednek.

ÁLOM A KÜLFÖLDI VEVŐRŐL

Annak idején (főleg az első magyarországi akadémiát üzemeltető MTK részéről) gyakran lehetett hallani, hogy az akadémiai modell hosszú távon biztosíthatja egy klub fennmaradását. Azóta egy erős kérdőjelet kell a kijelentés mögé tenni. Az első „akadémista” generációt teljesen lefölöző kék-fehérek 2011 nyarára a másodosztályban kötöttek ki, egy idő után arra kényszerültek, hogy – eredeti célkitűzésükkel ellentétben – a hazai piacra is elpasszoljanak kulcsjátékosokat, és hiába adtak el évenként átlagban egy játékost külföldre, még a szinten tartás sem sikerült. Ebben persze közrejátszott az is, hogy megszűnt a Sándor Károly Akadémia monopolhelyzete.

És ha az MTK-nak nem sikerült, kérdés, miért sikerülne más kluboknak. Amit a kék-fehérek elértek, az alighanem a magyar maximum: szezononként egy kinevelt játékos eladása külföldre. Ez pedig (mint a példa mutatja) önmagában nem elég ahhoz, hogy egy klub megfelelően működjön. A magyar kirajzás sem akkora, mint a 2007–2009 közti időszakban – ekkor száztíz fiatal, gyakorlatilag egy teljes utánpótlás-generáció krémje ment külföldre –, a kinti kluboknak pedig semmi különös érdeke nem fűződik magyar labdarúgók szerződtetéséhez. A „válságfutballban” egyre több nagy klub kurtítja meg a külföldi tehetségfigyelésre és fiatalok igazolására szánt keretét, nincsenek stabil „magyar kolóniák” felnőtt csapatoknál, akikhez csapódhatnának a juniorok, ráadásul vannak bejáratottabb „játékostermelő zónák”, amelyekben kisebb költséggel nevelnek ki játékosokat.

Lehet, hogy a fiatal játékosok külföldre igazolási kedve is csökken, látván, hogy társaik sora akadt fent a rendszer utolsó szűrőjén – nem tudtak ugyanis az utánpótlás- vagy tartalékcsapatoktól az A-csapat keretébe bekerülni. Magyar játékosok tucatjainak fejlődését hátráltatta, hogy több szezont is lehúztak valahol az utánpótláscsapat és a felnőtt együttes közti „szürke zónában”, rendszeres első csapatbeli játéklehetőség nélkül. Mivel még nem volt példa a visszalépésre (illetve a hazajövetelre), ezek a játékosok nem tudtak és akartak hazajönni, és a külföldön tanultakat a hazai bajnokságban kamatoztatni. Erre igazán csak az utóbbi években volt példa: Rudolf Gergely fel tudta építeni a karrierjét azután, hogy visszajött az NB I-be, és egyre több egykori akadémista bukkan fel ismét élvonalbeli kluboknál a külföldi kaland után. Nem ez a lehető legjobb karrierív, de mindenképpen vállalhatónak tűnik, és lehet, hogy többet segít egy pályafutáson, mint több évnyi, frusztrációval terhes próbálkozás az első csapat határvidékén. Hisz a felmérések szerint például a Premier League-ben az akadémisták kilencven százaléka sosem jut el a magas szintű futballig...

Lehet tehát akadémiai rendszerben itthon futballistákat nevelni, csak felesleges arra építeni, hogy rendszeresen elviszik a tehetségeket külföldre, és valószínűleg szintén felesleges felverni az árakat, kizárólag a külföldi vevőket megcélozva. Önmagában a saját utánpótlás eladhatóságában bízni alighanem csak délibáb – a rendszeres játékoseladás („nevelői” szerep) járható út, de ehhez olcsón vett, majd jó teljesítmény után haszonnal továbbadható légiósok, alacsonyabb osztályból érkező és onnan felépített helyi játékosok egyaránt kellenek. Csak a „gyerekkereskedelemben” bízni kevés, főleg, hogy a közelmúltban jó néhány példa mutatta azt is, hogy a vevők fizetési morálja sem az igazi: sok magyar klub vár a pénzére az eladott utánpótláskorú futballisták után, peres ügyekbe keveredve.

ÁTLAG ALATT

2011–2012 telén az átlag alatti aktivitást mutattak a játékosok szerződtetésénél az NB I-es klubok – „mindössze” 84 futballista érkezett a tizenhat élvonalbeli csapathoz (5.25-ös átlag), 2009–2010 telén 120, 2010–2011 telén 94 új labdarúgót köszönthettek az öltözőben. A csökkenés folyamatos, és csökken a külföldről újonnan bekerülő légiósok száma is: a két évvel ezelőtt, télen érkezett negyvenöthöz képest most már csak huszonkét játékos ismerkedhet a magyar futballvalósággal.

Hogy honnan érkeztek az újak? A kép jó tarka, a szabadon igazolhatók (így a két legnagyobb nevű téli érkező, az exherthás Salomon Okoronkwo és az exbetises Fernando) mellett jött játékos a belga élvonalból, az albán első osztályból és még az uruguayi bajnokságból is... A szórás hatalmas, és szintén „vadul szór” az érkezők eloszlása is.

A legtöbb játékost – tízet – a télen alaposan „megbillent” Vasas hozta, és szokás szerint a kiesés ellen küzdők (Siófok, Lombard) is a masszív vérfrissítésben látták a küzdelem folytatásának zálogát. A ZTE örült, hogy (kölcsönökkel, visszahívott játékosokkal) fel tudta tölteni keretét, a Honvéd téli veszteségeit (Danilótól Torghelléig) próbálta meg pótolni, az Újpest részint a belga kapcsolaton keresztül jutott hozzá új játékosokhoz, a Ferencváros pedig „megcsapolta” a Vasast (Beliczky Gergő, Kulcsár Dávid) és az NB II-t is. A Videotonnál a „sousásítás” folytatódott, távozott a bajnokcsapat néhány pillére (André Alves, Elek Ákos, Dusan Vasziljevics, Nagy Dániel), most viszont a nagy nevek (Torghelle, Perics) mellett fiatal magyar tehetségek is érkeztek. A fehérváriaknál két átigazolási időszak alatt teljes vérátömlesztés ment végbe, tizenhét játékos jött, leszámítva a kölcsönből visszaérkezetteket. És persze mentek is: a 2010–2011-es bajnokcsapatban legalább tíz meccset játszók közül már csak Mladen Bozsovics, Gosztonyi András, Nikolics Nemanja, Polonkai Attila, Sándor György, illetve Vaskó Tamás kerettag – a többiek vagy végleg távoztak, vagy kölcsönadták őket.

A legvisszafogottabb a DVSC-Teva, a Haladás, illetve a Paks volt, és ami azt illeti, ennél a három csapatnál nem is volt miért felforgatni a keretet. A debreceniek ráadásul Szabó Ádámot egyből kölcsön is adták, Roguy Méyét meg az anyagilag és „tabellailag” is pocsékul álló Zalaegerszegtől hozták el, vélhetően egy jövőbeli jó üzlet reményében – a gaboni csatár már bizonyított NB I-es szinten, és a Zete egyszer már jó pénzt kapott érte...

A szerény büdzséjű, vagy hirtelen megszorult csapatok persze kölcsönöztek is: a Vasas „csomagban kapott” három játékost az Újpesttől, a ZTE kettőt Győrből (a Kamber-üzlet keretében), a Siófok szokása szerint kölcsönjátékosokkal pótolta távozó kölcsönjátékosait, a Kaposvár pedig a svájci Luganótól szerzett két afrikai légióst. A Honvéd belföldi (Bojan Bozsovics, Nicolas Ceolin) és külföldi (Tomás Díaz Navarrete) kölcsönöket is nyélbe ütött, az NB I-es csapatok fele viszont egy kölcsönjátékost sem hozott – a felsőház jó része például ide tartozik.

PERCEMBEREK

2011 nyarán hatvannégy légiós érkezett az NB I-be külföldről, nem számítva a külföldi kölcsönből visszatérteket. Közülük huszonhatan fél év után már távoztak is, volt, akiknek ennyi sem jutott (Felipe Félix, André Lamas), és persze megint voltak, akik csak perceket játszottak az NB I-ben – ez bátran nevezhető pocsék beválási aránynak.

A villámgyorsan távozók többsége vagy nem hagyott maga után nyomot, vagy olyat, hogy a szurkolóknak csak rémálmokban jutnak eszükbe – a zalaegerszegieket például alighanem víz veri ki a Serif Sadektől látottaktól... Ha már Zalaegerszeg: a nyáron hozott légiósok szinte mindegyike „selejtnek” bizonyult. Márpedig ez egy olyan klubnál, amelynél a meghatározó légiósok szerződtetése és eladása a klubmodell (és a fenntartás) része volt, ez hatalmas hiba – a ZTE még mindig nyeretlen, a csapatot az utolsó pillanatban mentette meg egy rejtélyes befektető, és eladható értékből sem maradt már sok.

A kérdés persze állandó: vajon miért éri meg a keretet feltölteni olyan játékosokkal, akik még egy fél évet sem bírnak különböző (szakmai, koncepcióbeli, esetleg anyagi) okokból a nem hegymagas színvonalú NB I-ben? Ennyire nincs kiegészítő emberként bedobható magyar játékos? Ennyire nincs lehetőség az alapos megfigyelésre és elemzésre? Mert tévedni természetesen lehet, akár még egy sokmillió eurós sztárigazolással is – de sokszor a légiósok kiválasztása egyszerűen próba-szerencse alapúnak tűnik...