Két sajtburger világcsúcs előtt – több mint ígéret Ja’Kobe Tharp

Valósággal berobbant a köztudatba Ja’Kobe Tharp, aki június 10-én megdöntötte a 110 méteres gátfutás világrekordját. A húszéves sprinter az amerikai egyetemi atlétikai bajnokságon 12.75 másodperces idővel nyerte meg az elődöntőt, s nemcsak saját egyéni csúcsát döntötte meg majdnem három tizeddel (!), hanem honfitársa, Aries Merritt 2012-es, 12.80-as világrekordját is.
Először ő maga sem akart hinni a szemének, amikor a célba érkezés után a kijelzőre nézett, azt hitte, elírtak valamit, és mindjárt javítják. De miután még percekkel később sem korrigáltak az időeredményen, örö­mében kiabálni kezdett, a sikert pedig még különlegesebbé tette, hogy elődje, Merritt is ott ült Eugene-ben, a Hayward Field lelátóján, mivel manapság a rivális Texas State Egyetem segédedzőjeként dolgozik.

 „Amint elérte a nyolcadik akadályt, láttam, hogy akár világrekordot is futhat. Ahogy elhúzott mindenki előtt, emlékeztetett arra, ahogy annak idején én is csináltam – emlékezett vissza Aries Merritt. – Az utolsó gátnál pedig már biztos voltam benne, hogy ez új világrekord lesz, nem is kellett ránéznem az időmérőre. Igazság szerint a csúcsomat már jó ideje meg kellett volna döntenie valakinek, már évekkel ezelőtt azt hittem, hogy Grant Holloway meg is teszi. Régóta vártam erre a pillanatra, megtiszteltetés volt átadni Tharpnak a stafétát, és örülök, hogy a világcsúcs Amerikában marad!” 

A várakozása érthető volt, hiszen a fedett pályán világcsúcstartó, összesen hatszoros világbajnok (három szabadtéren, három fedett pályán) Holloway 2021-ben egy századra megközelítette a szabadtéri rekordját, 2024-ban pedig az első amerikai futó volt, aki Merritt 2012-es győzelme óta, a jamaicai uralmat megtörve olimpiai aranyat szerzett 110 gáton. Holloway az elmúlt években egyértelműen uralta a versenyszámot, de Tharp bravúros eredménye sem a semmiből jött.

A szülei kosárlabdázók voltak Tennessee államban, és 193 centire nőtt gyermekük is annak készült, olyan rugói voltak, hogy – ha hinni lehet jelenlegi edzőjének, a kétszeres zimbabwei olimpikon Ken Harndennek – már a középiskolában zsákolni tudott a büntetővonalról. Egy ideig párhuzamosan kosarazott és atletizált, majd azért döntött utóbbi mellett a középiskolában, mert úgy látta, nagyobb sikereket érhet el benne.

És nem is tévedett, 2024-ben megdöntötte Renaldo Nehemiah 1978-as, U20-as amerikai rekordját, majd megnyerte Peruban a junior-világbajnokságot – éppen húsz évvel Merritt korosztályos vb-címe után –, egy évre rá, 19 évesen pedig az amerikai bajnokságon is aranyérmes lett. 2025 júliusában felnőttszinten is kilépett a nemzetközi porondra, bemutatkozott a Gyémánt Ligában is, 13.17-tel harmadik lett Monacóban, ami kiemelkedő eredménynek ugyan nem nevezhető, de jó antré ilyen fiatalon a versenyszám legjobbjai között.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Tharpot nem tartották generációja leggyorsabb gátasának a tengerentúlon, ahol egyébként is hatalmas a konkurencia, inkább olyan srácnak, akiből tehetsége alapján bármi lehet. A múlt heti szenzációs időeredményéig nem is sikerült betörnie az abszolút elitbe, vagyis 13 másodperc alá, 13.01-es egyéni csúccsal nevezett az idén az egyetemi bajnokságra. De ha már az összehasonlításnál tartunk, Merritt is úgy érkezett a 2012-es olimpiai válogatóra, hogy még életében nem futott 13 másodperc alatt, igaz, az nagyon ritka, hogy valaki ezen a szinten egyetlen futással 26 századot javítson az egyéni csúcsán.

Erre az évre összeállt minden, a 2026-os fedett pályás idénye remekül alakult, márciusban 7.32-t futott az amerikai bajnokság előfutamában, ami egyrészt az NCAA történetének második legjobb ideje, de ennél is nagyobb szó, hogy a világon eddig csak ketten értek el jobb időt, a már említett amerikai Grant Holloway (7.27 és 7.29), valamint a brit Colin Jackson (7.30). Aztán következett az egyetemi bajnokság a tengerentúlon, és az elképesztő szabadtéri rekord.

Azt mondják, a profi sportban ma már mindenre figyelni kell, különösen a pályán kívül, az edzések és a versenyek után – elsősorban a regenerációra, az étkezésre és a szabadidő beosztására –, az Auburn egyetemistájáról azonban nem mondató el, hogy aszkétatípus lenne. Tharp évek óta minden nagyobb versenye előtt bemegy a McDonald’sba, szigorúan mindig ugyanazt a menüt kéri – két sajtburger, egy nagy adag sült krumpli és hozzá csirkefalatkák. Ez a mára babonává váló szokása akkor kezdődött, amikor harmadéves középiskolásként megnyerte az állami bajnokságot.
  „Azóta minden nagyobb verseny előtt ragaszkodom hozzá!” – beszélt a fiatal atléta sikerei egyik okáról (?), amit ugyan edzője sem néz jó szemmel, de nem tud mit tenni ellene, és úgy van vele, ha működik, akkor működik, és megérti, ha valaki nem szívesen változtat azon a szokáson, ami már többször is bevált neki. El kellett fogadnia, hogy Tharpnak a gyorsétterem jön be, az hozza megfelelő mentális állapotba. Edző és tanítványa egyébként két éve dolgozik együtt, és nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttük.

  „Mindig is őszintén hittem abban, hogy Ken segítségével eljuthatok oda, ahová szeretnék – mondta Tharp. – Volt egy megérzésem – és bárhová is megy az edzőm, követem őt, ha kell, a világ végére is. Miatta jöttem erre az egyetemre is. Vakon megbízom benne. Amikor elkezdtünk dolgozni, azért nem hittem volna, hogy hamarosan világcsúcstartó leszek… Sőt, volt idő, amikor kételkedtem magamban, de a családtagjaim már egy ideje mondogatják, hogy én vagyok a legjobb gátfutó a bolygón. Most ideje be is bizonyítanom.”  

Ne legyenek illúzióink, Tharp a világrekordja reggelén is a „Mekiben” kezdte a napot, aztán történelmet írt, az első férfi versenyző lett a magasugró Dwight Stones 1976-os eredménye óta, aki az NCAA-bajnokságon világcsúcsot döntött. És mint ahogy Merritt a sporttörténelem szemtanúja volt Eugene-ben, az is véletlen egybeesés, hogy éppen Stones kommentálta a futamot az ESPN közvetítésében. Az már csak hab a tortán, hogy Tharp két napra rá visszatért a Hayward Fieldre, és a döntőben sem talált legyőzőre, megvédte egyetemi bajnoki címét 110 méteres gátfutásban, így a hetet egy világrekorddal és egy országos bajnoki címmel zárta. Nem rossz egy húszéves sráctól!

Ráadásul nem mondható el róla, hogy elszállt volna vele a ló, sohasem kereste a reflektorfényt, így az sem zavarja, hogy a jelenleg zajló labdarúgó-világbajnokságot övező felhajtás miatt az ő sikere körül nem volt akkora hírverés. A telefonja ugyan lemerült a gratuláló üzenetek dömpingjétől, de sem akkor, sem azóta nem ünnepelt, helyette inkább vagy tizenötször visszanézte a futamát, elemezte a csúcsot érő futását, és úgy gondolja, az utolsó három gáton még biztosan tud javítani.

 „Az utolsó két gátvételem elég bizonytalan volt. Amikor ilyen gyorsan futsz, az akadályok elég gyorsan jönnek szembe újra és újra, a tested pedig vissza akar venni a tempóból, ez a természetes reakció. Én viszont nem lassíthatok, nyomulnom kell előre, mint egy kamikazepilótának, bele kell rohannom a veszélybe, újra támadni, támadni és támadni – fogalmazott. – Óriási boldogságot éreztem, amikor a világcsúcsot megdöntöttem, de a rekordok arra valók, hogy megdöntsék őket. Viszont ha egyszer olimpiai vagy világbajnok leszel, örökre az maradsz. Még messze nem értem el a csúcsomat, sőt, csak most kezdek belejönni!”  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 20-i lapszámában jelent meg.)