Tóth Edmond: Sohasem akart edző lenni – naná, hogy az lett!

– Remekül, kilenc meccsből kilenc győzelemmel kezdte az idényt a Tatabánya, aztán a közvetlen rivális Ferencváros ellen nem jött össze a tizedik. Nagyon csalódott volt?  
– Senki sem gondolta, hogy így fogunk kezdeni, vagy realitás lenne veretlenül végigvinni az évet, még a Szeged váratlan legyőzése után sem, már csak azért sem, mert a Fradi után egyből jött a bajnoki címvédő Veszprém. Büszkék voltunk a csapatra, hogy ilyen teljesítményre képes, de már a negyedik meccs után úgy voltunk vele, hogy úristen, még veretlenek vagyunk?! Novemberben már olyan szintű volt a terhelés, hogy éreztük, fizikailag és játékminőségben is nehéz lesz tartani a kétfrontos harcot itthon és a nemzetközi kupában.

– De reménykedett a hasonló kezdésben?  
– Úgy fogalmaztam, hogy szenzációs félévet zárunk, ha három mérkőzést elbukunk, beleszámolva a két nagyot, a Szegedet és a Veszprémet. A Fradit azért kalkuláltam bele, mert ellene mindig benne van a vereség, még akkor is, ha ez az idény nehezebben indult neki. Helyén kezeljük a vereséget, két meghatározó játékosunk kiesett, a két átlövő, Demis Grigoras és Josip Sarac, ami nagy érvágás volt védekezésben és támadásban is. A Fradi jobb volt aznap, de nem gondoljuk túl a dolgot, a motivációt nem fogja negatívan befolyásolni. Megvannak a magunk nehézségei, a sérülések miatt a legutóbb már a másodedző és a gyúró is beállt edzeni, hogy meglegyünk a hat a hat elleni gyakorlásra.

– Ön szerint mi az oka, hogy ennyire hamar összeállt a játékuk?  
– Erre nincs recept. Mondjuk azt, hogy a csillagok jól álltak. A klubvezetőség úgy döntött, hogy mivel az utóbbi években nem úgy sikerült az igazolás és a csapatépítés, ahogy tervezte, ideje hosszú távon gondolkodni, ami tetszett, ezért is vállaltam a feladatot. Kezdjünk el építkezni az alapoktól, és építsük fel szépen a csapatot. A mostani keretet még az elődöm, Cristian Ugalde állította össze, én csak Dmitrij Zsitnyikovot hoztam, az ő posztján éreztem hiányt. Szerencsések vagyunk, hogy játékosaink mentalitása nagyon jó, tudnak egymáshoz alkalmazkodni, ami fontos az öltözőben – ritka az ilyen összetartás. A filozófiám, hogy először legyen egy jó csapat, és akkor jön majd az eredmény is. Úgy kezdtük a felkészülést, hogy néhány napra elmentünk a Tisza-partra beszélgetni, főzőcskézni, evezni, a kézilabdát szóba sem hoztuk.

– A közös programokat később is fontosnak tartotta?  
– Azt akartam, hogy ismerjük meg egymást minél jobban, és csak utána kezdjük el az edzéseket úgy, hogy már mindenkinek van közös élménye. Bevezettük, hogy minden mérkőzés után együtt vacsorázunk, nem eszünk a buszon, hanem valahová beülünk, beszélgetünk, mint ahogyan régen szokás volt. A mai generáció fölül a buszra, előveszi a telefonját, bámulja és teljesen elszeparálódik. A régi kártyázásokat persze nem lehet visszahozni, nem lehet senkire ráerőltetni, viszont ha beülünk az étterembe, egy órán át mindenki beszélget, jó a hangulat, és a buszra is úgy ülnek föl, hogy sokkal kommunikatívabbak egymással. Ebben a klub is partner, és ezért olyan jó a kémia a játékosok között.

–  Fiatal edzőként hogyan viszonyul a játékosokhoz? Mennyire tartja a távolságot?  
– Szerintem sohase felejtsük el, hogy mi is játékosok voltunk! Régen volt távolságtartás a kézilabdázók és az edző között, de én nem ezt vallom. Igenis velük együtt kell mozogni, beállok velük paintballozni is, ha kell – elmondtam az első összetartáson, hogy mindenben partner vagyok, de én vagyok az edző, én mondom meg, mi hogyan legyen. Nekem fontos, hogy jó kapcsolatot ápoljak a játékosokkal, beszélgessek velük, és ha bajuk van, forduljanak hozzám bizalommal. Igyekszem velük nyílt és őszinte lenni, elmondom a véleményem, azt is, ki miért nem játszik, amit nagyon fontos kommunikálni, hogy ne legyenek félreértések. Fordulhatnak hozzám ötlettel, kéréssel is, aztán majd eldöntöm, hogy adok-e neki teret, vagy sem. Szerintem nem lehet úgy csapatot építeni, hogy kvázi kívülről nézem.

– Mielőtt Tatabányára érkezett, egy évtizeden át Egerben dolgozott. Miben volt más?  
– Közel sem annyira, mint sokan gondolják. Mások voltak a célok, de a munka ugyanaz, csapatot kellett építeni, játékosokat fejleszteni és megtalálni a sikerhez vezető utat. A legfontosabb, hogy edzőként megtaláld a hangot a kézilabdázóiddal és a klubvezetőkkel, hogy mindenkivel együtt tudj működni.

– Mi volt az oka, hogy majdnem egy évtizedig tartott az egri szerepvállalása? Manapság egy edző nem tölt ennyit egy klubnál.  
– Az első és a legfontosabb a család. Előbb Lajosmizsén dolgoztam az NB I/B-s csapatnál három évet, majd Kecskeméten két és felet, a családom pedig onnan jött velem Egerbe. A gyerekek iskolába mentek, és a feleségem is, mert tanítónő, a vezetőség nagyon támogató volt, jól tudtunk együttműködni. Remekül éreztem magam, és szerintem éppen a kölcsönös bizalom miatt tartott ilyen sokáig a közös munka, úgy éreztem, szakmailag ki tudtam teljesedni. Sok ajánlatom volt itthonról már az első néhány év után, de egyrészt a családom jól érezte magát Egerben, másrészt egyik megkeresést sem éreztem olyan motiválónak, hogy a gyerekeket kivegyem az iskolából, és elköltözzünk. Egyébként még terveztem egy évet, mert a kisebbik lányom utolsó éves a középiskolában, de kiestünk az élvonalból, a Tatabánya pedig szerződést kínált, és tetszett az ajánlata. Itt volt az ideje a váltásnak a sok elutasított megkeresés után.

– A tatabányai munka nem jár több stresszel? Mégiscsak nagyobbak a célok.  
– Nem vagyok stresszes alkat. Szerintem reális célokat tűzött ki a klub, nem helyezett ránk nyomást, végezzünk a harmadiktól a hatodik helyig valahol, amiből menet közben most már inkább harmadik hely lett, de a következő idényben már jobban be tudjuk lőni az elvárásokat. Nekem nem nagyobb a teher Tatabányán, mint Egerben volt, ahol a kiesés elleni küzdelem sem volt könnyű. Ha Tatabányán rosszul indult volna az idény, akkor sem élném meg nyomásként, hanem próbálnék minél hamarabb kilábalni belőle. Nekem ez nem teher, mert szeretem csinálni.

– Még kicsit erőltetném ezt a témát: itt van nemzetközi kupaszereplés, ott nem volt.  
– Szeretem, ha sok meccs van, így volt ez játékoskoromban is. Egerben a koronavírus-járvány alatt kilenc hétig nem játszhattunk, utána kellett bepótolni mindent, ezért folyamatosan dupláztunk, és az volt a legjobb idényünk! Itt is abból indultam ki, hogy jó lesz, csak nem gondoltam, hogy ennyi sérüléssel jár. Ott is beleadtunk mindent, itt is. Ami más, hogy Egerben inkább egyedül dolgoztam, Tatabányán viszont stábtagokkal, így megoszlanak a mindennapi feladatok, és amit elérünk, együtt érjük el, nem csak az én érdemem.

– A családja Egerben maradt?  
– Egyelőre igen, de nyilván hazamegyek, ha tudok, és ők is jönnek a mérkőzésekre, amikor csak idejük van. Így próbáljuk meg áthidalni ezt az időszakot.

– Mielőtt edző lett volna, megnyerte itthon a bajnokságot és a Magyar Kupát is. Melyek voltak játékos-pályafutása meghatározó állomásai?  
– Sporttagozatos általános iskolába jártam, tízévesen, 1985-ben kezdtem el kézilabdázni Fehérgyarmaton, az a kis csapat az országos döntőig jutott. Aztán többen átmentünk Nyíregyházára, a Zrínyi Ilona Gimnáziumba tanulni, amelyben egy edző összeszedte a tehetséges kézilabdázókat, és minden évben országos bajnokok lettünk a diákolimpián. Tizenhat évesen már az NB I-es felnőttcsapatban is megálltam a helyem, aztán tizenkilenc évesen kerültem át Győrbe, amelyet Hoffmann László irányított, akit mindig is jó edzőnek tartottam, és aki fiatalokkal kezdett el csapatot építeni. Duplaannyit dolgoztunk, mint mások, de három év alatt rengeteget fejlődtünk, Bene Tomival, Rosta Mikivel, Décsi Gáborral együtt igazoltunk át a Dunaferrbe, és lettünk bajnokok. Dunaújvárosban nagyon jó csapat állt össze, jöttek a sikerek, nemcsak bajnoki cím és a kupagyőzelem, de indultunk a Bajnokok Ligájában, KEK-döntőt játszottunk. A mai napig megvan a kötődés közöttünk. Nem volt olyan szintű csapatunk, mint a Veszprémnek, de mindig ott voltunk mögöttük, és az egyik évben sikerült is legyőznünk őket. Öt év Dunaújváros után jött hat év Spanyolország, ahol már nem voltak kiemelkedő edzőim, de a közeg jó hatással volt rám.

– Hogyan került ki?  
– A Dunaferr-rel sok nemzetközi meccset játszottunk, tornákra jártunk, majdnem minden nyáron Montpellier-be, ahol a spanyol csapatok a torna után többször is megkerestek, hogy játszanék-e náluk. Akkor visszautasítottam őket, mondván, addig nem mozdulok Dunaújvárosból, amíg magyar bajnokságot nem nyerek. Aztán nem sokkal azután, hogy megnyertük, megszületett a fiam, akkor azért maradtunk itthon, és csak rá egy évre jött az ötlet, hogy na, akkor mégis menjünk. De akkor már én akartam kimenni, úgy kerestem csapatot.

– A válogatottban mi volt a legnagyobb élménye?  
– Fiatalon kerültem be, mert jól ment a játék a Győrben, olyan százhatvan gólt lőttem jobbátlövőként, és Vass Sándor szövetségi kapitány meghívott a válogatottba. Nem a legjobbkor, mert akkor volt a nagy veszprémi korszak, ők alkották a válogatott gerincét, én csak kiegészítő ember lehettem. De örültem, hogy ott lehettem három évig, és egy világversenyre elutazhattam, az olaszországi Európa-bajnokságra, aztán játszhattam sok nemzetközi meccsen, selejtezőn. Később Hajdu János is számolt velem, de a következő kapitány már nem, hiába játszottam nagyon jól Spanyolországban, csak az ottani csapattársaim kérdezgették, hogy miért nem hívnak már be.

– Tudatosan készült az edői pályára?  
– Érdekes, mert sohasem akartam edző lenni. A pályafutásom vége felé, sőt, valójában már fiatalabb koromban is sokszor nem értettem az edzőket, miért így vagy úgy játszunk valamit. A meccsek után is szerettem azokkal beszélgetni, akikről úgy gondoltam, értenek a sportág szakmai részéhez, és azt firtattuk, lehetett volna-e valamit másképpen csinálni. Végigkísérte a pályafutásomat, hogy tudni akartam, mi van a dolgok mögött, és többször is előfordult, hogy nem voltam megelégedve a szakmai munkával. Sohasem mondtam ki nyíltan, nem kezdtem el okoskodni, de magamban mindig átgondoltam, és néhány csapattárssal, baráttal meg is beszéltem. De úgy gondoltam, ha befejezem a pályafutásomat, majd kitalálok valamit, hogyan tovább, távol a kézilabdától. Közben azért tanultam, Egerben testnevelő tanárként végeztem, hogy legyen alapdiplomám. Ez amúgy érdekes, előtte felvettek a mezőgazdasági főiskolára Nyíregyházán, onnan átmentem Győrbe műszakira, aztán onnan megint továbbálltam.

– És mégis kézilabda lett belőle…  
– A kulcs az volt, hogy Roland fiam négyévesen elkezdett kézilabdázni Spanyolországban, és fiatalok tartották az edzéseit, akik ugyan próbáltak segíteni, de teljes volt a fejetlenség, ezért próbáltam őket felkarolni, megmutatni, hogy mégis mit és hogyan kellene csinálni. Amikor hazajöttünk, már harminchárom éves voltam, és a fiam is szeretett volna tovább kézilabdázni, de az ő korosztályában nem volt csapat a kecskeméti sportiskolában, ezért csináltam én egyet. Ebből következett az edzősködés, mert nem akartam annyiban hagyni, tényleg szívesen csinálta a gyerek, és bevallom, akkor már engem is érdekelt. Pikk-pakk összeszedtem egy csapatot, amellyel két év múlva már országos döntőbe jutottunk. Tényleg élveztem, onnantól kezdve az összes iskolát elvégeztem a legmagasabb szintig.

– Hogyan került Egerbe?  
– Öt évet játszottam és edzősködtem az utánpótlásnál Kecskeméten, majd megszűnt a klub. Egy ceglédi kitérő után megkeresett a Lajosmizse, de a másodosztályban már nem szerettem volna kézilabdázni, viszont mondtam, ha edző kell, szívesen vállalom. Egy hét múlva szóltak, hogy várnak szeretettel. Majdnem három évet dolgoztam ott, negyedikek lettünk az NB I/B-ben, amire nagyon büszke vagyok, majd felajánlották Egerben, hogy segítsek be Rosta Istvánnak másodedzőként az akkor feljutó csapatban. Mivel jóban voltam „Piluval”, nem akartam, hogy úgy tűnjön, beleszólok az ő munkájába, és nemet mondtam, de aztán a bajnokság elején hívtak, hogy vezetőedzőnek elmennék-e, amit már szívesen vállaltam. Sokáig maradtam, de én játékosként is lojális voltam a klubjaimhoz, nem szerettem ugrálni ide-oda, amihez tartom magam edzőként is.

– Hogy érzi, kihozott mindent a játékoskarrierjéből?  
– Szerintem még többet is! Nem volt ideális a fizikumom, de átlövőként helyt tudtam állni, ami szép teljesítmény. Amikor Győrbe kerültem, tizenkilenc évesen hetven kiló voltam, rá két évre nyolcvan, miután pakolni kellett rám némi izmot. Mondjuk, azért nyolcvankilósan csak lőttem százhatvan gólt… Dunaújvárosban nem én voltam a klub legjobbja, de egy a sok jó közül. Remek együttesünk volt, szerettem csapatban dolgozni, sohasem akartam én lőni a gólokat, nagyon szerettem kreatív lenni, gólpasszokat adni. A válogatottban is tudtam, hol a helyem, örültem, hogy ott lehetek, tanulhatok, nemzetközi meccseken játszhatok, nincs bennem hiányérzet, mert tudom, hogy voltak nálam jobbak. Aztán Spanyolországban két nagyon jó évet futottam, amivel kerek lett a karrierem.

– Most a játékosa Pedro Rodríguez, akivel csapattársakként kezdték.  
– A spanyol Vigóban az utolsó évemben jött fiatalként, de folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, amióta Magyarországra került.

– A Vigóban együtt kézilabdázott a Veszprém jelenlegi edzőjével, Xavi Pascuallal is.  
– A mai napig jó barátom. Két évig játszottunk együtt, remek volt a kapcsolatunk, sokat lógtunk együtt. Ha nem is naponta, de rendszeresen beszélünk. Bár különbözik a stílusunk, jól ismerem a munkáját, tudom, milyen edző, és időnként kikérem a véleményét. Tapasztalt, nagyon kemény, határozott, karakteres szakember, és érdekel, mit hogyan csinál.

– Az elmúlt években mennyire változott meg?  
– Az ember minden évben tanul valamit, sok új játékossal dolgozik, és mindig történnek olyan események, amelyek hozzájárulnak egy edző szakmai előmeneteléhez. A csapataimmal mindig arra törekedtem, hogy fejlődjünk, de ne csak az én berögzült dolgaimat csináljuk, hanem haladjunk a korral, a modern kézilabdázással. Nem vagyok az a típusú tréner, aki ráerőlteti a saját elméletét a játékosokra, hanem hagyom őket kibontakozni. Az alapelképzeléseim és a szabályaim persze megvannak, de azt szeretném, hogy magukból hozzák ki a maximumot, amit próbálok összegyúrni a saját ötleteimmel. Tatabányán minden adva van ahhoz, hogy csak a kézilabdázásra tudjunk figyelni, és én is fejlődjek. Lehet, hogy kicsit nagyobb távolságot kellene tartanom a játékosoktól, vagy néha lehetnék keményebb, de ha egyszer működik, ahogy csinálom… Talán időnként engedékeny vagyok, de bízom a fiúkban, és nekik is elmondtam, hogy csak egyszer lehet visszaélni a bizalmammal.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 13-i lapszámában jelent meg.)