Harminc éve rúgott fel mindent a futballban a Bosman-szabály

Rohan az idő. Harminc éve már, hogy a közepes képességű belga labdarúgó, Jean-Marc Bosman – miután 1990-ben nem tudott átszerződni az RFC Liege-ből a francia Dunkerque-be – 1993-ban elindította a pert, amelynek végén az Európai Bíróság 1995. december 15-én hozott döntése gyökeresen átírta a futball fejlődését, megváltoztatta a sportág alapvető gazdasági működését és teljesen új alapokra helyezte a klubok és a játékosok relációit. Az EB C-415/93 számú határozata precedens-értékű volt, amelynek lényege, hogy az Európai Unió alapokmányának a szabad munkavállalásról szóló 48. cikkelyét a futballban is érvényesíteni kell, a labdarúgókra ugyanazok a munkavállalási jogszabályok érvényesek, mint a bármi mással foglalkozókra. Immár felnőtt két generáció, amelynek teljesen természetes, hogy egy csapatban egyszerre akár tizenegy különböző nemzetiségű játékos van a pályán – sokan azonban visszasírják a Bosman előtti időket.

A közös európai jog évtizedeken át nem foglalkozott a sportélet határokon átívelő szabályozásával, mert az önmagát szabályozó mechanizmusok alapján működött. Az egységesülő Európában azonban a közösségi integráció mind szélesebb dimenziót jelentett, különösen azután, hogy az 1993-ban hatályba lépő maastrichti szerződéssel létrejött az Európai Unió. Az Európai Bíróság a Bosman-ügy révén került először nagy összetűzésbe a labdarúgás nemzetközi szervezeteivel: a futballista ügye 1992-ben került a Liege-i Fellebbvitei Bíróságtól (Court d’appeal de Liege) az Európai Gazdasági Közösség-szerződés 177. cikke alapján a luxemburgi székhelyű bírói testület elé. Bosman az első perét még 1990. augusztus 8-án indította a liege-i elsőfokú bíróságon, mivel álláspontja szerint a Belga Labdarúgó-szövetség (ASBL) és az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) átigazolási és állampolgársági szabályai megakadályozták, hogy szerződésének lejártát követően egy belga csapattól egy francia klubhoz igazoljon. 

A labdarúgó ügyvédei azzal érveltek: a transzfert az úgynevezett képzési díj akadályozta, amelyet a játékost átigazolni kívánó klubnak kell fizetnie. Ezt a képzési díjat az átigazolási szabályzatokban lefektetett módon, a futballista jövedelme és életkora alapján kalkulált szorzószámok alapján kellett kiszámítani, és a díj a labdarúgó képzésének ellenértékén túl olyan költségtételt is magában foglalt, hogy az elszerződőt újjal kellett helyettesíteni. A per tényállása szerint a Bosmant átigazolni kívánó Dunkerque nem tudta megfizetni a Liege-nek a mintegy 12 millió belga frankos transzferdíjat, miközben vele személyesen már megállapodott új szerződésének részleteiről. Az átigazolási, képzési díj megfizetése híján viszont a belga sportszövetség az UEFA előírásai értelmében nem adhatta ki a játékengedélyét a francia sportszövetségnek. Meg kell jegyezni: a pénzügyi kimutatások szerint a lejárt szerződésű labdarúgókért fizetett díjak a sportegyesületek bevételi forrásainak döntő hányadát tették ki abban az időben, a kisebb klubok gazdálkodása jórészt csak erre épülhetett a televíziós és reklámbevételek extrém térnyerése előtt.

A másik problémakör a mérkőzésenként pályára lépő külföldi, uniós állampolgárságú játékosok számának addigi korlátozása volt. Az Európai Bíróság kifejtette: a munkavállalók szabad mozgása szilárd alapelv, és forradalmi jellegű indoklást adott: „Az EGK-szerződés 48. cikkének rendelkezései kizárják a sportszervezetek által lefektetett azon szabályok alkalmazását, amelyek szerint: 1) A hivatásos labdarúgót szerződésének lejártát követően mindaddig nem alkalmazhatja új klubja, ameddig a játékos volt klubja részére meg nem fizette az átigazolási vagy képzési díjat; 2) A szövetségek által szervezett versenyeken a labdarúgóklubok színeiben csak korlátozott, meghatározott számú más tagállam állampolgára léphet pályára.”

A Bosman-szabály alapjaiban rajzolta át a futballvilág gazdasági erőviszonyait, a bírósági döntés következményei néhány év elteltével már jól látszottak: 1999-ben a Southampton ellen csupa külföldivel állt fel a Chelsea – ezen ma már nem akadunk fenn, de akkor sokkoló volt. Az elit ligák élcsapataiban koncentrálódni kezdtek a klasszisok, a kétezres évek elején a Real Madridnál például a galaktikusok Luís Figóval, Zinédine Zidane-nal, Ronaldóval és David Beckhammel.

Közben a magyar bajnokságot ellepték a tucatlégiósok. A korlátlan játékosáramlás olyannyira felvitte a futballisták bérét, hogy a klasszisok fizetését már csak az igazán tehetős klubok tudták állni. Mivel ezek a csapatok juthattak csak hozzá a legjobbakhoz (és még a más klubok által nevelt tehetséges fiatalokat is ők tudták ingyen elszipkázni), törvényszerűen ők uralták a hatalmas pénzjutalmakkal motiváló, 1992-ben útjára induló Bajnokok Ligáját is, amelynek bevételéből aztán a következő idényekben is ők tudtak jobban erősíteni, így növelve a szakadékot a gazdag és a szegény egyesületek között.

Beindult egy ördögi kör. 

A nagy vesztesek között a kelet-európai klubok mellett az Ajaxot is ki lehet emelni: 1995 májusában még impozáns játékkal volt BL-győztes a saját nevelésű fiatalokra épülő amszterdami csapat, ám a Bosman-szabály azon velejárója, hogy a saját nevelésűekért egy klub nem kérhet átigazolási díjat, betett neki. Az 1995-ben BL-győztes gárdából 1998 januárjáig távozott tíz alapember, az Ajax azóta sem tudott visszakerülni a csúcs közelébe, még az időközben bevezetett nevelési költségtérítés révén sem.

Áldozat lett a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) is, mert a legerősebb ligák az aranyérmesen kívül újabb csapatok indulását lobbizták ki a BL-ben, ráadásul az UEFA-kupában induló ötödik-hatodik számú együttesük is erősebb lett más bajnokságok kupagyőzteseinél. Mindkét jelenség a KEK-et gyengítette, így az UEFA inkább a BL felturbózása mellett döntött.

Sepp Blatter elnöksége idején a FIFA igyekezett válaszokat adni a Bosman-szabály következményei által teremtett új korszak kihívásaira. Ezek egyike a 6+5-ös szabály lett volna. A FIFA 2008-as sydney-i kongresszusán megszavazott kezdeményezés lényege: egyszerre legfeljebb öt külföldi játékos lehessen csak a pályán egy csapatban. Blatternek nem állt szándékában az EU alapelveinek semmibevétele, de azzal érvelt: ki kell mondani, hogy a sport speciális terület, más szabályok vonatkozzanak rá, mint a többi munkavállalóra. 

A magyar sportdiplomácia is a FIFA-elnök segítségére sietett: 2009 októberében a parlament által elfogadott, negyven sportminiszter által aláírt „budapesti nyilatkozat” a 6+5-ös szabályhoz vezető első mérföldkő szerepét kívánta betölteni. A kezdeményezés azonban 2010 júniusában elbukott, mert az előzetes jogértelmezésre felkért Európai Bizottság ellentétesnek minősítette az EU érvényes munkaügyi törvényeivel.

Jelenleg annyit lehet tenni, amit az MLSZ tesz: azokat a klubokat részesíti támogatásban, amelyek minden meccsen legalább öt magyart szerepeltetnek.
 

Miközben a Bosman-szabály viszonylag gyakran felbukkan a médiában vagy a futballtémájú diskurzusokban, a labdarúgást fenekestül felforgató Jean-Marc Bosmanról alig hallani valamit. Egy ideig abból próbált megélni, hogy pólókat árult nyolcvan euróért az interneten, a futballisták figyelmébe ajánlva a terméket, mondván, legalább így segítsék a maiak a megélhetését, ha már neki köszönhetik a sportágban a fizetések elszabadulását. A német Bildnek nyilatkozva 2007-ben azt mondta: „Nem sok hasznom volt az egész pereskedésből, a Belga Labdarúgó-szövetségtől kapott négyszázezer euró nagy részét ugyanis az ügyvédeknek kellett adnom. A maradékon vettem egy kis házikót, így végre elköltözhettem a szüleim házának garázsából, amelyet éveken át építgettem, csinosítgattam, hogy lakható legyen. Szomorú azért vagyok, mert a játékosok még csak meg sem köszönték nekem, hogy én tettem őket milliomossá. A Hivatásos Labdarúgók Nemzetközi Szövetsége (FIFPRO) 1997-ben azt ígérte, minden évben huszonötezer eurót fizet majd nekem. Erre sohasem került sor. Sokszor felteszem magamnak a kérdést: hol vannak a labdarúgótársaim támogatásai? Nem akarok én semmi mást, csak elismerést.” Profi pályafutását sérülés miatt fejezte be 1995-ben a Charleroi csapatában. Azóta túl van két váláson és egy alkoholista korszakon. A maradék pénzét rosszul fektette be, a háza odalett, visszaköltözött az édesanyjához. Elhízott, depressziós lett, elvonókúrára járt és májbetegséggel küzdött, 2013-ban börtönbüntetést kapott barátnője és annak lánya megveréséért, a büntetést később közmunkára változtatták. Alkalmi munkákból élt, állítása szerint lényegében nyomorgott 2015-ben, amikor munkanélküli lett, ekkor a FIFPRO-tól kapott némi anyagi támogatást. Aztán 2020-ban dokumentumfilm készült róla Bosman: The Player Who Changed Football (magyarul Bosman: A játékos, aki megváltoztatta a futballt) címmel.

A Bosman-döntés hullámain a következő években több hasonló sportügy került az Európai Bíróság elé. Ezek egyike magyar vonatkozású: Balog Tibor 37-szeres válogatott labdarúgó nem törődött bele abba, hogy korábbi klubja, a belga Charleroi (amelyben ugye Bosman is játszott) öt-, majd hárommillió frankos lelépési díjat kért az 1997 nyarán őt igazolni szándékozó egyesülettől, a Nancytól (amelynek Bölöni László volt akkor az edzője). Szerződtetése kútba esett, ő pedig bírósághoz fordult: keresetében a Bosman-szabály hatályának kiterjesztését igyekezett elérni az Európai Unión kívüli országokból származó labdarúgókra is. A per egybeesett azokkal a fontos tárgyalásokkal is, amelyeket az Európai Bizottság a FIFA-val és az UEFA-val a hatályos átigazolási rendszerek uniós harmonizációjáról kezdett. A Bizottság jogi képviselője ebben a helyzetben Balog Tibor mellé állt az Európai Bíróság előtt azzal a magyarázattal: a profi sport immár üzleti-gazdasági tevékenység, ezért a közösségi versenyjogi szabályoknak érvényesülniük kell, vagyis a gazdasági szereplőként megjelenő klubok nem juthatnak jogtalan versenyelőnyökhöz azzal, hogy díjfizetéshez kötik a lejárt szerződésű munkavállalók piaci mozgását, teljesen függetlenül attól, hogy az érintett alkalmazottak uniós állampolgárok-e vagy sem.  A per megegyezéssel zárult, a magyar labdarúgó jelentős kártérítést kapott, s az EU-n kívüli játékosok szabad mozgásának megteremtéséhez – az átigazolási díjak eltörlésének kiterjesztésével – az ő esete mindenképpen jelentősen hozzájárult.  A Róka becenéven ismert futballista így emlékezett vissza az ügyre a magyar FourFourTwo magazinban 2015-ben: „Nagyon sérelmeztem, hogy ha az EU kimondta, hogy szerződése lejárta után minden labdarúgó szabadon igazolható, akkor ránk, kelet-európai országokból érkezőkre ez miért nem vonatkozott, hiszen akkor már tudható volt, hogy hamarosan belépünk mi is az Unióba, több országnak már társulási szerződése is volt. Én így pusztán a származásom miatt versenyhátrányba kerültem egy olyan társadalomban, amelyben folyton a szabad verseny dicsőségét hirdetik. Ráadásul két szék között a földre estem: el nem mehettem, de maradni sem tudtam, mert a helyemre már vettek mást, és új edző is lett, aki nem bízott bennem. Fél évig csak edzéslehetőséget kaptam, így a télen érdemes volt elfogadnom az izraeli ajánlatot. A Charleroi-ban indított munkaügyi pert megnyertem, de aztán vittük tovább az ügyet a többi kelet-európai játékos érdekében. A FIFA elleni perre már Zürichben került sor, a végső döntés Luxembourgban lett volna. A FIFA elment a végsőkig, de néhány nappal az ítélethirdetés előtt belátta, hogy nem nyerhet, és akkor állt elő a peren kívüli megegyezési javaslatával. Egyébként én nem szeretem az ilyen felhajtást, de jó érzés, hogy Balog-törvény néven hivatkoznak máig az ügyre.”