– Sikeresen, párosban szerzett ezüst-, valamint négyesben elért bronzéremmel zárta a párizsi olimpiát. Miként vágott neki az új ötkarikás ciklusnak?
– A célom az volt, idén olyan évem legyen, amely lelkileg és mentálisan kevésbé megterhelő, mint a tavalyi volt – válaszolta Gazsó Alida Dóra. – Három év kőkemény munka következik utána, szóval előtte kicsit pihenősebb esztendőt szerettem volna, hogy fellélegezhessek.
– Ha csak ezt nézzük, akár még jól is jöhetett, hogy megsérült márciusban…
– Hogyne! A viccet félretéve, nem, nagyon nem. Szeretek versenyezni, nekem ez nem teher. Lelkileg nehéz volt megélni, hogy nem edzhettem és nem szerepelhettem a viadalokon. És borzalmasan fájt a lábam!
– Mi történt pontosan?
– Remekül indult az év, minden jól alakult, kiválóan mentek az edzések, jó időket eveztem – a márciusi, dél-afrikai edzőtáborig. A történethez hozzátartozik, hogy az olimpián a lábtámaszomat szűkebbre vettük, és mivel már megszoktam, úgy is maradt. Sajnos nyomta a lábfejemet, olyannyira, hogy az ízületnél kialakult egy folyadékkal teli „kis tok”. Az összetartás utolsó hetében már nem tudtam vele kajakozni, amikor hazaértem, kétszer leszívták. A válogató közelsége miatt ugyanúgy terheltem, ahogyan korábban, erre begyulladt. Olyannyira, hogy ráállni sem bírtam. Antibiotikumot kellett szednem, hogy megszűnjön a gyulladás, majd megműtötték. Ez május elején történt.
– Miként zajlott a rehabilitációja?
– A műtétet követően két hetet töltöttem a Kovács Katalin Nemzeti Kajak-kenu Akadémián, ott számos kezelést kaptam, majd Szolnokra mentem. A júniusi, racicei Eb előtt másfél héttel kezdhettem el újra az edzéseket. Az állóképességem hamar visszajött, azzal nem volt gond, az erőnléti edzésekre viszont nagyon rá kellett állni, leépült az izomzatom, sokat fogytam. Sokat köszönhetek Hüvös Viktornak és Molnár Péternek, rengeteget foglalkoztak velem, nélkülük nem sikerült volna mostanra ilyen állapotba kerülnöm.
– Mennyire viselte meg, amikor kiderült, biztosan ki kell hagynia az Európa-bajnokságot?
– Elfogadtam, hogy bármit csinálok, le kell mondanom róla. A szegedi és a poznani világkupaversenyről is lecsúsztam előtte, ezeken könnyebben túllendültem, de nem tagadom, az Eb már kicsit mélyebben érintett.
– A szövetség július legvégén jelentette be, hogy kik képviselhetik a színeinket az augusztus huszadikán, Milánóban kezdődő világbajnokságon. Egy hely azonban üresen maradt, az Európa-bajnok Lucz Anna Olaszországban nem indul kétszáz egyesben, mivel annak a döntője csak ötvenegy perccel előzi meg a K–2 ötszáz méter fináléját.
– Amikor ez kiderült, nem az ugrott be egyből, hogy oké, akkor ott leszek a világbajnokságon, hiszen a kétszáz méter nem az én számom. A múlt heti országos bajnokságon dőlt el a válogatottság, úgy voltam vele, hogy kiadom magamból a maximumot, aztán lesz, ami lesz: ha úgy alakul, hogy én nyerek, annak nagyon örülök, mert szeretek versenyezni és élvezem is.
– És úgy alakult, hogy ön nyert, huszonnyolc századdal megelőzve Decsi Dorinát.
– Nagyon boldog vagyok emiatt! De ha nem én győztem volna, akkor sem dőlök a kardomba, készülök a jövő évre. Viszont jött a lehetőség, örülök, hogy éltem vele. A kétszáz méter rendkívül szokatlan, legutóbb nagyon régen, még ifiként versenyeztem ebben a számban. Itt különösen fontos a jó rajt, márpedig nekem ez a mumusom, szóval erre most nagyon rá kell feküdnöm.
– Mit vár a milánói vb-től?
– Tetszik a kétszáz méter, mert rövid és kevésbé fáj, de tényleg nagyon szokatlan nekem. Ennek fényében azt mondanám, hogy a tisztes helytállás a célom, a legfontosabb, hogy kihozzam magamból a legtöbbet. Hogy ez mire elég, majd ott kiderül.