Fél évszázad Kiscsicsóval – Bobory Balázs publicisztikája

Az a szám a szerencseszámom. Ha foglalt a korábbról megszokott 10-esem, mindig a 19-est kérem, ezt játszom meg a lottón, örülök, ha a hotelszobám ajtaján meglátom. Hiába, a kamaszkori csodálat, rajongás kitörölhetetlen és egy életen át elkísér.

Normális esetben most ott kellene ülnöm vele akár a fehérvári hokicsapat elnöki vagy ügyvezetői irodájában, megcsinálni vele az ünnepi interjút ötvenedik születésnapja alkalmából. De nem, már nem lehet, csak nézni a videófelvételeket, képeket, olvasni a róla szóló bejegyzéseket a közösségi oldalakon.

Ifjabb Ocskay Gábor csütörtökön lett volna ötvenéves. De ezen a földön már nincs köszöntés, nincs jókívánság számára, aki neki üzen, vet egy pillantást az égre, vagy fejet hajt a róla elnevezett régi fehérvári jégcsarnok kopjafájánál, szobránál. Sajnos ennyi maradt nekünk.

Persze amikor az ember felidézi a vele kapcsolatos élményeit, emlékeit, sokkal inkább mosolyog. Most hadd mondjak el én is néhány személyeset. Gábor már befutott, válogatott jégkorongozó volt, a fehérvári Vasvári gimibe ritkábban járt be, de úgy hozta a sors, hogy végzős diákként pont azt az elsős osztályt „avatták” a társaival, amelybe húga, Zsuzsi is felvételt nyert – no meg én is. Azon a napon, amikor a „nagy” negyedikesek bejöttek, hogy mindenféle szívatós feladatot adjanak az elsősöknek, természetesen „Kiscsicsó” is ott volt, és kajánul rendelte meg az ötven, vagy száz palacsintát másnapra. Ő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy személyesen ellenőrizhette, testvére valóban saját kezűleg készíti-e. Az a kaján, csibészes vigyor ezekben az esetekben letörölhetetlen volt az arcáról, imádta a viccet, az ugratást, nem lehetett azt mondani, hogy társaságban beült volna egy csendes sarokba…

Mivel Zsuzsival mi egy oviba is jártunk, ismeretségünk régre datálódott, így könnyebben szereztem be egy igazi Ocskay-mezt. Aztán amikor befagyott a vidámparki tó, akkor persze abban mentem ki hokizni, de mit ad isten, a Fehérvár Televízió stábja is akkor forgatott ott arról, hogy biztonságos-e már a jégre menni. Este valamiért Zsuzsit kerestem a lecke miatt – nem volt más, csak vonalas telefon –, Gábor vette fel, majd gratulált, hogy milyen jó mezben voltam, pont látta az aznap esti híradót, én meg csak hebegtem-habogtam a kagylóba.

Nem tagadom, később nekem a rajongó–játékos kapcsolatot kellett felváltanom újságíró és alanya közti nexusra, és ez azért nem ment könnyen. A helyzetet persze oldotta egy-két eset. Egyszer a Volánnak és Gábornak sem ment huzamosabb ideig a játék, és egy balul sikerült meccs után összefutottunk a szép emlékű Spagettiház nevű étteremben, ahol a pultnál szóba elegyedtünk. Kissé már kapatosan úgy zárta a beszélgetést, ezt a fröccsöt még megiszom, hátha segít, majd lehúzta a pohár tartalmát… Persze nem az segített, hanem az elképesztő akaratereje, elhivatottsága. A végletek embere volt, amikor a nagy győzelmeket kellett megünnepelni, a kudarcokat pedig megsiratni.

Enélkül viszont nem nőtt volna azzá az „óriássá”, egyéniséggé, példaképpé, ami volt. Sorsa eleve elrendeltetettnek bizonyult, talán előbb volt rajta korcsolya, mint cipő. Édesapja 1977-től építette a fehérvári műjégen a jégkorongszakosztályt, ő meg ment vele, az egész család kint élt a Raktár utcában. Ha nem ilyen a családi háttér, talán futballistaként, kosárlabdázóként vagy teniszezőként futott volna be, hiszen mindenhez volt tehetsége, még a gimis focicsapatban is helyet kapott. No de gyerekkorától egyértelműnek tűnt, hogy a jégre született. Nem csak jellegzetes lábtartása, koritechnikája, ütőkezelése miatt tűnt ki a többiek közül, elképesztő játékintelligenciája volt, gondolatban két ütemmel a többiek előtt járt, nagyszerűen egészítették ki egymás sortársaival, az őserő Zalavári Miklóssal és örök „ikerpárjával”, Palkovics Krisztiánnal. Az ő korosztályuk adta a reményt a kilencvenes évek elején, hogy szép lesz a fehérvári hoki jövője, megvan az alap, amire építkezni lehet saját nevelésből, onnantól pedig csak menni kell előre tűzön-vízen át.

Azt nem lehet mondani, hogy az idősebb Ocskay miatta csinálta volna a hokit Székesfehérváron, mert előtte és utána is nagy sikereket ért el a szakosztály irányítójaként. Az viszont bizonyos, hogy fia, Gábor miatta is lett olyan, amilyen. Az apa nevelőedzőként dolgozott a gyerekkel, akinek ritkábban jutott ki a dicséretből, többet kellett letennie az asztalra másoknál, a középszerűség nem volt lehetőség. „Kiscsicsó” pedig bizonyítani akart. Először lehet, hogy csak édesapjának, aztán a megfelelési vágy, az álmok folyamatos üldözése, az eredménykényszer a legjobbat hozta ki belőle, mert nála jobban tényleg kevesen akartak nyerni, elsők lenni. Nem számított részlegesen szakadt térd (2002, dunaújvárosi-fehérvári vb), vagy sínbe tett kéz (bajnoki döntő), ha kicsi esély volt rá, hogy játsszon, segítsen nyerni, akkor nem habozott. Akkor sem, amikor a szíve miatt eltiltották a sportolástól, és addig ment orvostól orvosig, míg valahol valakitől megkapta az engedélyt, hogy visszatérjen.

Ne is menjünk bele, mi történt volna, ha akkor nem engedik neki folytatni a játékot, mert akkor talán a hoki hiányába betegszik bele. Így eljuthatott a csúcsra, az osztrák bajnokságba, de sokkal inkább a 2008-as szapporói világbajnokságra, ahol a modern kori magyar hoki legnagyobb sikerét érte el a válogatott azzal, hogy feljutott az A-csoportba.

Jó lenne most erről nosztalgiázni vele. Esetleg arról beszélni, milyen lesz a következő idényben a Volán, hány nagy tehetség bontogatja szárnyait az akadémián, vagy csak dumálni borról, sportról, politikáról.

De nem lehet. Jött 2009 márciusa, és az az átkozott éjjel. Másfél hónappal nagy álma megvalósulása, az elit vébé előtt, amelyen nagy valószínűséggel ő mehetett volna az első buliért. Amelyen ő lett volna Pat Cortina meghosszabbított keze a jégen, amelyen talán megőrizzük a döntetlent a nyitó meccsen a szlovákok ellen, mert olyan akarata volt, hogy esetleg belevetődött volna a korongba 13 másodperccel a vége előtt, amikor eldőlt a másik oldalra a mérkőzés. De mindenképpen megérdemelte volna, hogy a legnagyobb színpadon pályára lépjen. Húga, Zsuzsi szokta mondani, hogy ő örökre A-csoportos maradt, feljutott a csapattal, és (sajnos) nem esett ki onnan.

Iskoláiban őrzik az emlékét, tornaterem viseli a nevét, ahogy természetesen a fehérvári hokiakadémia is, de a kirakatcsapat is hordozza magával a legendás 19-es számot. A régi csarnokot belengi a szelleme, az ő irodája talán még mindig ott lenne, és szívesen fogadna tanácsot édesapjától.

Ha élne, biztosan lenne egy nagy buli is rengeteg zenével, rozéborral, nevetéssel, jókedvvel, hajnalig tartó tánccal, koccintással. Talán pont a kávézójában, amit nem sokkal halála előtt nyitott Fehérvár belvárosában, és amely természetesen utána nem is üzemelhetett tovább.

A fiataloknak muszáj időről időre mesélni róla, mert olyan értékeket hordozott, amelyek kiveszőben vannak a jelen sportjában. Akaratos, harcos, megalkuvást nem ismerő, szorgalmas, kitartó, elhivatott lokálpatrióta volt, hűséges az elveihez, a klubjához. Emlékét ápolni, őrizni kell, ez közös felelősségünk.

Aki ennyire élt, mint ő, soha nem halhat meg.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!